Normafa intervall

Loading

Gőzöm nincs, hogy mennyivel voltam előrébb azzal, hogy tegnap felmentem Normafára, szerintem ilyenkor a fák sem harapnak rá CO2 kovalens kötéseire annyira (bár gondolom a szálló porban egy darab széndioxid molekula nincs, na mindegy) és önmagában ez a 470 méter tengerszint feletti magasság nem tudom, hogy mire elég. De ha már az ötödik kerületbe mentem egy fejvadászhoz, és úgy gondoltam, ha ott már csak a környezet miatt is nagy lesz a stresszinput, és amúgy sem vagyok hajlandó kurva nagy szmogban futni, akkor igen, ráteszek egy lapáttal az egészre, kocsiba ülök, és az interjúról egyenesen felmegyek az indokolatlanul túlértékelt rétesárus birodalmába.

Amíg kanyarogtam felfelé, volt egy-két helyen rálátásom a városra, és nagyon le akartam volna fényképezni, de különösen a budai szerpentineknek az az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem igazán lehet félreállni hirtelen, mert egyetlen egy Audi Q7-es sem tartja be a követési távolságot.

Azért készítettem egy képet a sípálya tetejéről, de azon pont annyi látszik, – semmi – mint a pár héttel ezelőtti fotón, pedig akkor nem a levegőminőség miatt mentem fel.

20140128_150953.jpg

Ez volt most.

 

2014-01-02_12_45_39.jpg

Ez meg a múltkori dagasztásnál.

Normafára érkezve a következő gondok léptek fel:

1: geci hideg volt.

2: A kocsiban kellett átöltöznöm, és ez irgalmatlanul nyomorult szenvedés, nagyon nem YOLO.

3: Nem tudtam bemelegíteni, mert mínusz egy fokos hószállingózás nem az az idő,amikor az ember csípőkörzéseket végez cicanadrágban.

4: Intervallt kellett futnom az edzéstervem szerint. Intervallt futni önmagában is rohadék dolog, mert semmi nem adja úgy vissza a gyűlölt tesiórák szenvedését, mint a trappolásos levegő után kapkodás (nálam két fokozat van: vagy hat ötvenes, hetes ezrekkel kirándulok, vagy zihálok), de mindezt gyökerekkel és a gyermekvasút-sín gránit, vagy milyen köveivel megnehezítve már végképp nem is tudom micsoda. Átgondolandó, mondjuk. Főleg, hogy az utolsó két perces rohanás utolsó másodperceiben akkorát estem, valami kurva kockában, mint a ház. Persze tovább kellett szaladni még egy kicsit, de nyilván teljesen szétestem, és végig arra tudtam csak gondolni, hogy ha most elszakadt a nadrágom, akkor mi a faszomból veszek újat.

A lényeg annyi volt,hogy próbáltam viszonylag egyenes szakaszt találni – egy, mert intervallt futottam, kettő, mert egy komolyabb szintkülönbség után egy hétig keresztbe állok, nemhogy újabb edzéseket nyomjak -, ami a dombvidék jelleget tekintve egy elég komoly kihívás volt, és akkor még nem beszéltünk a helyismeretem majdnem maradéktalan hiányáról. Maradt tehát a János-hegyre vezető út, meg a gyermekvasút melletti ösvény.

Erdőben futni egyébként a legjobb dolog, én legalábbis a függőleges síkok, meg a sarazás ellenére is imádom, legalább még nagyobb hősnek gondolom magam. Hozzátartozik, hogy eddig vagy négyszer futottam errefelé, de már így is tudom, hogy belőlem egyszer tetőtől-talpig Salomon Kilian lesz, ez az egész sokkal izgalmasabb, mint az utcák, meg az aszfalt. Most viszont minden annyira dermedt és néma volt, annyira nem tudtam figyelni semmire, hogy elmaradt a kiengedés. Semmit nem fogtam fel se az erdőből, se magamból, a stressz sem múlt el igazán. Az erdő is ugyanolyan szürke maradt, mint a város. Engem nem az zavar, amikor önmagamhoz képest is rosszul megy egy edzés, hanem amikor ennyire totálisan elmarad a katarzis. Amikor nem engedek ki. Mert persze, szeretnék én is kilométereket, versenyeket gyűjteni, de én mindig is sokkal inkább azt az élményt kerestem, amit fejben okoz a futás. A szabadságot, azt, hogy minden a helyére kerül, akár azt, hogy új gondolataim támadnak, hogy új síkra kerülök. Én a futásban leginkább mindig magamat keresem. Néha meg pont magam miatt nem találom magamat. Na ez is ilyen volt.