A pia az egy végtelenül cinikus, csak némán, szembe pislogó szörnyeteg. Az ellene való harcban sincs semmi szép: gyomorról, muszájokról, nyelésről, fáradtságról, dühről, megbánásról, rosszullétről, puhán loccsanó fogadalmakról szól. A filmekben általában nem így van, ott idealizált, és heorikus, könnyű eljátszani vele gondolatban. A valóságban, azokon a jól ismert, örökkön ismétlődő és azonnal elfelejtett keddeken, szerdákon semmi olyan szívességet nem tesz meg neked, hogy valami nagy lezárással léphess ki a végén.
Nincs semmi látványos gesztus, nincs zenei alájátszás, megkönnyebbülés, nincs semmi katarizs, hogy végre elérsz az utolsó oldalra és becsukod a könyvet. A pia nem egy pillanat alatt tűnik el, rengeteg, millió tartalékpillanathoz tud nyúlni, amikor csak akar. Már kiülte magát az estéid zsámolyán, a teraszod hátradöntött székén, kényelmes, melegített helye van a karosszéken, az asztalnál, a kályha mellett, mindegy, ahova csak képzeled és jól esik.
Átfolyik, csillapít, elmereng benned, és mélyebbre kívánod, még egyet lehetőleg. Ha nemet akarsz mondani, ezekbe kapaszkodik, alig-alig erodálódik, mert nincs mit a helyére tölteni, üressé és percekké élesedik minden végtelenül hosszú, tudatosított pillanat egészen az kikínlódott elalvásig.
Lendületből, méregből dörzsölöd kifele, persze nem hagyja magát, te pedig elfáradsz, figyelmetlen és motiválatlan leszel és túl vagy a fél heti adagon, mire – szerencsés esetben – pár nappal később utoléred magad a tükörben. Újra és újra nekiállsz, mígnem alig látszik már. Foltot hagy, persze.
Azt gondoltam, hogy a gyerekek miatt majd egészségessé akarok válni. Erős leszek, filmbevágásszerűen futok majd értük és magamért az estékben. Majd vigyázok magamra – értük, miattuk. Azt hittem majd magam miatt, a vérnyomásom, a koleszterinem, az apatestem, a gorillacsöcseim ellenében. Soha nem lett semmi ezekből az elképzelt személyiségekből. Minden este ugyanolyan fáradt és türelmetlen, ideges és elfogyott lettem, és mindig ugyanúgy megvolt a miért igen. És miatta még fáradtabb lettem, még rosszabbul és még kevesebbet aludtam, és ugyanúgy összegyűlt a napi millió idegszilánk a gyerekektől, a metrótól, munkától. Sarkok, szűkűletek, ellenállások, küzdelmek mindig és mindenhol és valahogy a végére érve semmi más nem maradt, csak egy fél óra a pohár előtt és az ágy helyett, mert ez jár, ez a kevés, ez az iciri-piciri kibaszott nyugalomsarok igenis kurvára jár nekem.
Végül az alvás volt az, tavaly, nyár végén. Ez az egyszerű, ijedtté vált szükséglet, a legegyszerűbb, legostobább képlet győzött. Nem a szép elhatározás, nem, amit elgondoltam magamról, nem az, amilyen szerettem volna lenni, ahogy elképzeltem magam. Nem a tükör szégyene, nem a lányom, nem a fiam, nem a feleségem. Az az egyszerű tény, hogy nem tudtam már nem aludni, és annyira kétségbeejtően vágytam már az alvást, azt az igazán mélyet, nem azt a felszíneset, amikor szorítod a szemed, és vég nélküli órákon át nem tudod eldönteni, hogy felszín alatt vagy felett vagy. És tudtam, hogy mitől nem jön, miért vagyok éber, miért szédülök néha már annyira, hogy ostorként lendül át velem a szoba, ha csak elmozdul a fejem a párnán. Tudtam, mitől ég a gyomrom, ha aznap kicsit is túl mélyre mentem, és még kevesebb maradt az éjszakából, tudtam, hogy miért maradt el aznap a futás.
A Garmin pont olyan utat jár be, mint a többi nyakunra nőtt pénzgyár, de azt nem lehet elvenni tőle, hogy tizenpár éve odatette elém a kézbe vehető, birtokolható órát, és vele együtt a számokat, grafikonokat, melyek gyűltek és növekedtek akárhogy is, akármennyit is futottam. És most is, itt van a Body Battery, amely nevetségesen hajlamos zuhanásszerűen talajt fogni az ötös értéknél délután kettőre, hogy aztán onnan el se mozduljon a következő reggelig – és mégis: pontosan mutatja a trendet. Tudom, miért magas a stressz éjszaka, miért nem pihen a szív, miért nem tör fel a grafikon, csak éppenhogy harmincig, hogy aztán abból gazdálkodjak délig, és, hogy miért nem marad belőlem semmi estére, hiába szorítom be a szemem home office-ban fél-egy órára.
Ott van az az első, kicsi, büszke dombhát is egy újabb grafikonban, ott, októbertől, a szeptemberi betegség után a következő megfázásig. Iszonyú beleállás, erőből előre rohanás, fókusz és éberség, ez mind benne volt. És a minden egyes nap erősődő megkönnyebbülés is, hogy nincs az a kibaszott isten, hogy ennél én újra kevesebbet és rosszabbat aludjak a…
…végtelen, nemalvásoktól bukdácsoló évek után:
Kapaszkodott, erodálódott, dörzsöltem kifelé, mert látszott még. Egy jó ideje végre már nincs meg az alkonyatkor érkező roham ijesztő intenzitású átborítása, ami az este közeledtével mindig elkapott. Ez volt régen a menni kell ingere, a beülésbe, a sörbe, pálinkába, nyáron fröccsbe kényszertrendizett, az éjszakázásba szocializált szabadság megélése. Mindebből csak az ital maradt meg, a többi már több mint tíz évvel ezelőtt eltűnt a régi kocsmákkal, pubokkal barátokkal, barátoknak tévedett kollégákkal, életvitellel, elkúrt szerelmekkel, és elkúrt szerelmeknek hazudott, büntetlenre játszani próbált hódíthatnékkal.
Már le merem írni ide, hogy tudom, mi jön, itt van a nyár, huszonsok-harminc fokokban a kutak ellenére elszomjazott, éppen hogy elcsoszogott futások ideje, amikor minden egyes alkalom vagy tíz vendéglátós terasz előtt visz el, és semmi mást nem akarok jobban, mint az órát lenyomva azonnal meginni egy sört. Tavaly nyáron meg is tettem majdnem minden alkalommal, és persze egy hét nem is csak abból a három alkalomból állt. Nincsenek kétségeim, hogy ebben a három hónapban számolni fogom, hogy hány nap telt el az utolsó alkalom óta, és vajon ihatok-e megint négy nap után.
Kapaszkodik, keresi a visszautat, és én meg remélem, nem engedem. Ez az első nyaram.