Nemfutás

 53 

Két szemmel markolom a sötétet, hallgatom, ahogy együtt hárman, hárman egyedül, ki-ki külön-külön gyűri a nappaltól sűrűvé vastagodott éjszakát. Mika a kezem alá, az arcomhoz bújik, majd, hogy neki újra rendben lesz a világ, elégedetten, zörögve álomba hipnotizálja magát a térdemnél.

Újra csak nekem sípol az ébrenlét. 

Hetek óta nem tudok futni. Szikrázik, fojtogat a szabadulni nem tudó tehetetlenség, a futásban levezetni nem tudott, bennem maradt elektromosság, az agyam ébrenlétsejtjeit csipkedi börtönében.

A sok eredőre gondolok, arra gondolok, hogy itt vagyunk a mindenünk vanban,  a civilizáció vívmányburkában, jóléttel, technikával, felszereléssel, tudománnyal, és mégis, kívül-belül sebesülten, mindössze néhány jelre várva,



Olvass tovább!