Két szemmel markolom a sötétet, hallgatom, ahogy együtt hárman, hárman egyedül, ki-ki külön-külön gyűri a nappaltól sűrűvé vastagodott éjszakát. Mika a kezem alá, az arcomhoz bújik, majd, hogy neki újra rendben lesz a világ, elégedetten, zörögve álomba hipnotizálja magát a térdemnél.
Újra csak nekem sípol az ébrenlét.
Hetek óta nem tudok futni. Szikrázik, fojtogat a szabadulni nem tudó tehetetlenség, a futásban levezetni nem tudott, bennem maradt elektromosság, az agyam ébrenlétsejtjeit csipkedi börtönében.
A sok eredőre gondolok, arra gondolok, hogy itt vagyunk a mindenünk vanban, a civilizáció vívmányburkában, jóléttel, technikával, felszereléssel, tudománnyal, és mégis, kívül-belül sebesülten, mindössze néhány jelre várva, és
Olvass tovább!