Szerző: téglánakgyors

Nem tudom, mikor hagytam el. Valahogy úgy kopott el ez is, mint a versenyekre nevezés, a futásról írás, az összes többi mellékzönge, hozomány, sallang, csatolmány vagy velejáró, ami évek alatt magával ragadott, és felszedett ez a sport, vagy bárminek is nevezzük. Soha nem bogoztam ki, hogy mi a felesleges, mi a tényleg szükséges összetevője ennek az heti pár órának, és külön nevet sem adtam neki, mert érezni mindig is éreztem, hogy abban, amit csinálok, nagyobb a körítés, mint a ténylegesség, nem akartam még jobban paródiája lenni annak, amit amúgy komolyabban, szebben, eredményesebb, vagy akár méltóságteljesebben tesznek le az asztalra sokan … Olvass tovább!

Ha végignézem Garmin óráim indokolatlanul hosszú sorát, elsősorban csak a számomra jól ismert függősségemet látni, de lehetne akár egy szomorú irányt vett futókarrier  görbéjeként is olvasni: Forerunner 310 xt, Fenix 3, Fenix 5, Fenix 5x, Fenix 6x, Forerunner 955, Venu X1

Vagy engem, mint az egyenlet sajnálatos módon állandóját és nem változóját tekintve, úgy megoldani, hogy végre tudom a helyem az egyre bövülő kínálatban is. Negyvenhét évesen, tizenhárom, vagy hány év futással a hátam mögött, végre elfogadtam a realitásokat. Nem futok sokat, nem futok gyorsan, és nem futok sokáig.

Pedig dehogy fogadtam el.  A tudat, hogy … Olvass tovább!

Tizenkilenc kilométer Fehérváron semmi más, mint egy újabb merítés.  Mintha kézzel át tudnám szűrni a vízből az iszapot, hogy megtaláljam az elveszett kulcsot, vagy kavicsot a már nem létező város medrének alján, amely felett ott van ez a jelenlegi, körforgalmakkal, útszűkítésekkel, felnőtt szem és láb mércéjével összetöpörödött település.

Legalább tucatnyi régi én kóboról a régi városban, még átlátni modernség és az öregedés egyre vastagodó kettős szövetén, még elcsíphetem önmagam régi darabkáit. Mindahányszor, amikor átszelem, átkutatom, megfutom a várost, abban reménykedem, hogy még összeállhat a kép. Ha minden eszembe jut, ha minden emlékkavicsot begyűjtök, ha sorrendbe tudom még állítani a töredékeket, … Olvass tovább!

A pia az egy végtelenül cinikus, csak némán, szembe pislogó szörnyeteg. Az ellene való harcban sincs semmi szép: gyomorról, muszájokról, nyelésről, fáradtságról, dühről, megbánásról, rosszullétről, puhán loccsanó fogadalmakról szól. A filmekben általában nem így van, ott idealizált, és heorikus, könnyű eljátszani vele gondolatban.  A valóságban, azokon a jól ismert, örökkön ismétlődő és azonnal elfelejtett keddeken, szerdákon semmi olyan szívességet nem tesz meg neked, hogy valami nagy lezárással léphess ki a végén.

Nincs semmi látványos gesztus, nincs zenei alájátszás, megkönnyebbülés, nincs semmi katarizs, hogy végre elérsz az utolsó oldalra és becsukod a könyvet. A pia nem egy pillanat alatt tűnik el, … Olvass tovább!

Amikor először szóba került a Vienna Trail itt, a blogon, talán már rögtön az első komment a kérdés fájóan, földhözragadtan, logikusan és szükségszerűen pucolta le a romantikát,  az álmodozást a tervezésről: megéri-e kimenni  egy ilyen rövid verseny miatt a szomszédba? Talán erre lenne a legfontosabb válaszolni – félretéve mindenféle szubjektív érzést, azt úgyis megírom rögtön.

A távolságra, mint összetevőre azt mondanám, hogy Dunántúlról nem lehet vészes, előfordul azért, hogy országon belül is utazunk ennyit, sőt, többet egy verseny miatt.

A pénzbeli ráfordítás azonban már rögtön árnyalja a képet. Ugyan maga a verseny, az early birdös húsz-harminc eurós beszállójával szerintem nem … Olvass tovább!