Térkép nélkül

Gyermekkoromból az egyik legmaradandóbb belső élményem (ha van ennek bármi értelme), hogy mennyire sziklaszilárdan, megingathatatlanul hittem abban, hogy halhatatlan vagyok. Azt hiszem azok közé a gyerekek közé tartoztam, akiknek akármilyen okoknál fogva (=külső) gazdagabb belső világuk volt. Az én privát univerzumomban Csebimárka néven voltam világsztár,  ami páratlan énekesi karriert és egyéb hőstettek véghezvitelét jelentette leginkább (autóval ugratás, világmegmentés). A nevem első részét a cseh néptől kölcsönöztem. Mint akkoriban szinte mindenki, mi is sokat jártunk át Komárnóba mindenféle írószert, Bata cipőt, és ETA porszívózsákot venni. Jól tudtam hát, hogy Csehszlovákiának is az első része a menőbb. A második tag természetesen arra az üdítőitalra utalt, ami annyira felsőpolcos volt, hogy egyrészt a neve is maga a márka szó volt, másrészt igen keveset vettek  a szüleim.

Rengeteg hőstettet vittem véghez és még annál is több dalt énekeltem koncerteketen és slágerlistákon, és soha nem eshetett semmi bajom – mert halhatatlan és sebezhetetlen voltam.

Nem kell mondanom, nem volt örömteli felfedezés, hogy egyik se stimmel. A gyermekkori fantáziálást nyilván kinőttem egy idő után, és nem volt ismeretlen előttem a valóság nyomorúságos mibenléte, de még a fiatal felnőttkornak is sajátja, hogy nem rágódik túl sokat az elmúláson és a betegségeken, ha nem muszáj.

Idóvel sok magánéletbeli szirszar okozott rést a halhatatlanság és a sebezhetetlenség pajzsán, de mind a mai napig megvan bennem ezzel kapcsolatban egyfajta naivitás, és minden egyes újabb pofon a totális meglepetés erejével ér:

másfél évvel ezelőtt olvasószemüvegem lett.

Hogy ez milyen mértékben, vagy hogy egyáltalán befolyásolja a futást, az először semennyire nem esett le, hiszen másfél évvel ezelőtt gyakorlatilag futóóra nélkül is ellettem volna, annyira keveset kocogtam. Amúgy is, minden egyes szituáció kimondottan nehezen tudatosult, hiszen különösen büszke voltam arra, hogy nekem mennyire jó a szemem. Jó ideig eltartott megértenem, hogy miért fáj már a könyököm egy idő után, ha e-olvasót, vagy telefont olvasok az ágyban. Azért, mert annyira ki kell már nyújtanom a kezem, hogy kényelmetlen az izületemnek kitartani a pózt. Miért tévesztek folyton meseolvasás közben? Miért nem látom a boltban az árakat, az összetevőket, a lejárati dátumot? Annyira mélyen rögzült bennem, hogy jó a szemem, akkora alapvetés volt, hogy baromi sokáig tartott összeilleszteni az amúgy marha egyszerű kirakós darabjait. Nem az, hogy nem akartam észrevenni, vagy tudomásul venni a tényeket, egyszerűen nem gondoltam arra, hogy a szememmel lehet valami.

És ugyanígy, az órával való küzdelem szintén egy külön fejezetet ért, amit aztán utólag pattintottam be a puzzle-be. Két éve, amikor a Velencei-hegységben futottam meg párszor a tizenhat kilométeres Kocka-kört, a térképes navigáció ellenére folyamatosan eltévedtem az elején.

Sokkal később, tavaly októberben – már rég olvasószemüvegesként – halálra idegesített, hogy nem tudok érdemben kiigazodni a kisebb budai utcák hálózatán, eltévesztem a kanyarokat, kereszteződéseket, hiába rajzoltam meg  magamnak előre útvonalat a Garmin Connecten. Már tudtam, hogy nem látok jól közelre, nem látom az apróbb betúket, részleteket, de nem ez idegesített, hanem, hogy bassza meg, futás közben rázkódik a kezem, belefolyik az izzadság  a szemembe. Meg kellett állnom, hogy belenagyítsak az órám térképébe, és akkor…ohh.

Helyzetemet, életemet tekinve nevetséges, hogy ezt mennyire mélységes, szinte egzisztenciális szomorúságként éltem meg, de ott, akkor tényleg állva maradtam a Hegyvidék valamelyik kereszteződésében.  Óriási kő ülte meg hasamat hirtelen a semmiből. Az egyik legkedvesebb dolgot vette el tőlem az öregedés, ami úgy igazán csak az enyém volt, az én játékom, a legnagyobb ajándék magamnak,  a magam öröméért üzött hobbiból tűnt el egyik pillanatról a másikra egy nagyon fontos motivációs eszköz. Kütyüs vagyok, a futás is így maradt meg, a telefonnal, az appokkal, a görbékkel, adatokkal, vizualitással. Aztán jött még csak a java: az óra. Ami magában is divatcikk, ékszer, tárgy, ami definiál, képvisel, kifele kommunikál. Hát még ha olyan funkciói is vannak, amelyek jobban bedrótóznak a sportba, mint azelőtt bármi.

A térkép volt a karácsonyfán a csúcsdísz. Most is az, csak már nem látom. És hirtelen itt fityeg a csuklómon egy több százezer forintos óra, teljesen értelmetlenül. Nem tudok már magabiztosan terepre menni, nincs okom már a high-end termékvonalat nézegetni, pusztán a magamutogatás maradna rajtam egy Garmin Fenixből, ami  így, pőrén, fedezék nélkül már magam előtt is szánalmas lenne.

Azóta is futok, sőt, többet futok, jobban élvezem, mert  – az elmúlt évekhez képest – újra jobban megy, de szinte egyáltalán nem megyek terepre, vagy akár kevésbé ismert városi környékekre. Nem elemeztem agyon, de gondolom nem akarok szembesülni a feloldani egyelőre nem tudott feszüléssel.

Kerestem a megfejtéseket, megkérdeztem a szemüveggel futó ismerőseimet, de nincs megnyugtató megoldás. Valaki civil szemüvegben fut, van, aki sportszemüvegben fut, van, aki olyan számlapokat választ az órán, hogy kevesebb adat szerepeljen csak, de az jól olvasható legyen.

Bementem a Rudy Projecthez, ahol azt mondták, hogy olyan multifokális szemüveget ők nem készítenek, amely távolra nulla dipotriát ad, közelre viszont jó az órát látni. Távolra ugyanis egyelőre megvan a sasszem, így egész álló nap folyamatosan leveszem, felteszem az olvasószemüveget. Így persze adott a folyamatos a keresgélés, ami plusz egy állandó bosszúság, főleg, hogy amúgy is folyton elhagyok mindent.

Kimondott futószemüvegbe tudnak ugyan olvasó betét tenni, de hát nem akarok én folyton színesben látni, főleg, hogy leggyakrabban nem is napsütésben vagyok kint. Arról nem beszélve, hogy technikai kihívások miatt ez csak +1.50 – +2.00 – +2.50 dioptriákkal valósítható meg – bár néhány éven belül el fogok idáig jutni.

És egyáltalán: annyit nem futok térképpel, hogy csak emiatt egy ilyen drága megoldásba fektessek.

Láttam, hogy a lézeres szemműtét is van már öregszeműségre, ami természetesen a szemüvegnél még sokkal drágább luxizás, viszont az egész problémát megszünteti, úgy, ahogy van. Kérdés, hogy a folyamatos szemromlás vajon mennyire tesz be ennek az eljárásnak, mert az nem opció, hogy kétévente kifizessek majd egymillió forintot. Mivel akár egyszer kifizetni is elég nagy fogszorítás, és ehhez képest sokkal olcsóbb a betenni a kosárba a DM-ben egy olvasószemüveget, ennek egyelőre még nem jártam utána – az alkalmassági vizsgálat sem két fillér.

Megnéztem a Navi-Gate-nél a nem is olyan rég megjelent amoledes, jóval nagyobb felbontással rendelkező Forerunner 965-öt. Nem jelente megoldást, bármennyivel jobb is az a kijelző, hiszen magán a képernyőméreten, a szemem és a csuklóm közötti távolságon az nem változtat. A számokat valóban jobban látni, de csak emiatt nem fogok órát váltani – legalábbis most ezt gondolom. Sokat veszítenék a 955 eladásakor, és még  a térképről lemondva is, a Forerunner 265-re is rá kellene fizetnem. Állatok meg nem vagyunk, hogy óra nélkül fussunk. Marad az, ami van, marad a meg nem oldott feszültség, és az ismert területek befutása. A halandóság és a sebezhetőség.

Maradtam volna inkább Csebimárka. Szemüvegben még világot menteni sincs kedvem. Nem beszélve a Hazárd megye lordjai meg a sztárszkiéshuccs féle ugratásokról.