VII. Kis-Duna Maraton

Jaj, igen, megint így kezdem, tudom.

Apám Zalából származott, a számanincs kis faluk egyikéből, és akárhány pillanatban is éreztem meg azt csendes, végtelen levegőjű mélységet, amit falu, a hegy, vagy a Dola adni tudott, a végén mindig csak a finnyás, városi kisfiú gyötrelmeire emlékezem. Mind közül a legnagyobb büntetésnek az számított, amikor nyáron felültünk Fehérváron a negyvenfokos, műbör- vagy plüssüléses, szendvics, cigi- és vécészagú szagú vonatra, ami végigvonszolt a Balaton déli partján, egészen Nagykanizsáig.

Balatonaliga
Balatonvilágos
Szabadisóstó
Szabadifürdő
Siófok
Balatonszéplak
Zamárdi
Szántód
Balatonföldvár
Balatonszárszó
Balatonszemes
Balatonlelle
Balatonboglár
Fonyódliget
Fonyód
Alsóbélatelep
Balatonfenyves
Balatonmáriafürdő
Balatonszentgyörgy

Ott lógtam elejétől a végéig a lehúzott ablaknál és mélységes önsajnálattal néztem mások végenincs nyarát, a fagyi- és fürdőruhaszínű, napszagú, bágyadt-eleven zsongást, játszottam a kedvenc  tőrt a szívembe játékomat, hogy melyik ház lenne a legjobb, ha az enyém lenne, melyik strand lehet most a legnagyobb kaland?

Na, a Kis-Duna maraton, ha eddig esetleg nem, idén pont ilyen volt. Úgy csapott le a Csepel-szigetre a huszonhét  fokos koranyár április hetedikén, mint a globális klímaváltozás vidám, kempingezésbe, fűnyírásba, grillezésbe és sörözésbe oltott végítélete. Üdülők, hétvégi házak, stégek, kacsák, lakókocsik, horgászok, büfék és kocsmák végtelen sora előtt  futottuk, sétáltuk végig a negyvenkét kilométert, és ez csak az első tizenhét alatt volt szórakoztató, vagy bájos. Onnan csak ugyanaz az gyermeki irigység, fájdalom, és utálat dolgozott bennem, mint annak idején a vonaton, Nagykanizsa felé. A Tassi zsilip után, ahol átkeltünk a túlpartra, visszafele tartó, árnyéknélküli húsz kilométer kiszárított, barnára, feketére égetett minden addig gondosan öntözött gondolatvirágot.

Dani az utolsó utáni pillanatban érkezett meg, én reggel már úton voltam a versenyre, amikor felhívott egy hét jelentőségteljes hallgatás után, hogy mi lenne, ha odajönne hozzánk, és egy autóval mennénk? Ha a hallgatásából nem értettem volna, a telefonból már tudtam, hogy ez is az a fajta mindennél jobban kihegyezett touch-and-go versenye lesz, ami egyedül az ő specialitása.

Átöltöztem, kivártam a tornateremben azt az elképesztő hosszú és még annál is lassabban haladó sort a vécénél, amit talán az egyetlen negatívumként futok felróni a szervezésnek – egészen biztos vagyok benne, hogy sok lány nem jutott el a mosdóig a rajt előtt. Hiába volt még a startkapunál is vagy tíz, tizenkevés mobilvécé, ott rosszabb volt a helyzet – egyértelműen alulsaccolták, hogy mennyire üríteni kíván a nép futás előtt.

Leadtam a csomagom megőrzésre, Kitöltöttem előre a felelősségvállalásit Daninak, neki csak aláírni kellett.  R mínusz 4 perckor érkezett, de legalább már átöltözve. Még pisilni akart, mondtam, hogy ne hülyéskedjen, papírozni kell, meg a kocsikulcsot is le akarta adni. Majd pisil közben.

Start.  Már ekkor bődületesen meleg volt. Amúgy sem voltunk felkészülve fizikailag, Dani még nálam is sokkal kevesebbet fut, felfelé kerekítve nulla kilométerekkel döcög át a hónapokon, hogy aztán egy-két vastagabb futással biztosítsa az állóképességi túlélését.

Nem zavart hát a torlódás, belefért a fényképezés, és azon sem háborogtunk, amikor a Vadkacsa szabadstrand elvadult single trackjének fűbuckáin botladoztunk a sorban.

Kicsit előzgettünk itt-ott, de inkább csak azért, hogy megtaláljuk a helyünket, legyen tér együtt kocogni, beszélgetni a sodorban. Az első tíz kilométer egy zajos, vidám osztálykirándulás volt,  onnan viszont csak a stréberek maradtak.

Csend lett körülöttünk.

Páran maradtunk csak látótávolságon belül, de nem törődtünk semmivel, ment a duma meg a hecc, örültünk a kék kutaknak, a frissitőknek, a jófej kerttulajnak, aki  lelocsolt minket a slaggal. Néha kiszóltunk másoknak, és irigykedve néztük a fiút, aki egy vállvonás után visszakanyarodott az útszéli kocsmába, ahol vagy tízen terpeszkedtek a vasárnap délelőtti főmüsoridőben az ikonikus, múanyag, kerti székeken.

—

A rendezésre, vagy a versenyre egy rossz szavam nem lehet, talán az eddigi legkorrektebb WYSWYG rendezvény volt, amin részt vettem idáig. SZINTE pontosan azt kaptuk, ami le volt írva, pontosan úgy, ahogy le volt írva.

“A maratoni útvonal 90 százaléka kis forgalmú üdülőterületi utakon vezet.  Az útvonal 80 százaléka aszfaltos út, 20 százaléka tömör kavicsos földút.”

Ahogy lenni szokott, van ebben némi csúsztatás, vagy ha nem is csúsztatás, de az biztos, hogy  igazság eloszlása a negyvenkét kilométeren nem teszi könnyebbé a teljesítést. A délnek tartó félút igazából egy lapos, trail lite, fűbuckák közötti, kitaposott ösvényre, letaposott fűre, és időnként bazi nagy lyukakkal tarkított kavicsos, döngölt földútra kell számítani. Semmi extra, de húsz kilométeren keresztül azért le tudja üríteni az embert, fél szemmel folyton figyelni kell,  hova teszed a lábad.

Dani el is engedett tizenhétnél, a második megállás, majd séta után. Hiába tettem el a telefonját, meg az összes szirszarját a zsákba, nem tudott kibékülni a meleggel, a triatlonos, cipzáras felsője kinyitva is ette a mellbimbóját,  folyton odavert ritmusra. Egyszerűen szétzabálta a hirtelen kánikula. Százhetvenes pulzusnál kivárt, hátha csak az óra mutat badarságot, de százhatvannál sehogy nem ment lejjebb, hát visszakért mindent, és sétába fogott.

Amiről senki nem beszél a ráckevei maraton kapcsán – pedig elolvastam néhány beszámolót -, az a csacska macska farka. (Bocs, Kiazmus, túl sokszor láttam nálad Straván.) A Kis-Duna maratonnak kettő is van. A zsilip hídján való átkelés előtt még elküldenek vagy ötszáz métert jobbra, bele a végtelenbe valami névtelen úton, aztán vissza is fordítanak azzal a lendülettel. Az egyetlen könnyebbség az volt, hogy a fordítónál, a napon kint hagyott két középiskolás lány sokkal jobban szenvedett, mint mi. Ez kicsit segített.

Átfutottunk a zsilipen, ami szép volt, meg jó,  és még érdekes is annyira, hogy ne utáljam, amikor is jött a végső csapás. Nem szabadott jobbra fordulni, hazafelé, hanem leküdtek minket tovább, délre, a picsába, be az erdőbe, a szigetcsúcsig, hogy aztán újra visszafuthassunk a zsiliphez. Hogy mennyire göröngyös és utálatos volt az a párszáz hiábavaló méter ott, a pagonyban, azt elmondani nem tudom, de a két kiscsávó a végén, a padon, akik mindenféle szégyenérzet nélkül leolvasták a rajtszámunkat, hogy jól beírják, ki nem csalt, na azok végképp alattomosak voltak. Az fájt.

A második, északnak tartó szakasz szinte tényleg végig aszfaltos,  bár ne lenne az. Ha napos az idő, akkor inkább aszaltosra gondolj (elnézést), mert árnyék, az egy zsebkendőnyi sincs. És aznap nem csak napos volt az idő. A nap aznap úgy verte ránk minden majdani szupernovás, minden életet utáló, feneketlen, sugárzó dühét, mintha tudná, hogy nem vagyunk érdemesek erre a bolygóra. Nem volt árnyék, csak a nap volt,  csak a nap alatt mozdulatlan, lekushadt út nyúlt el a horizontig, hátha ki tud bújni ott a kín alól. és ott, akkor,  húsztól harmincig el mertem képzelni, hogy mennyire szar verseny lehet az UTT.

Iszonyatosan nehéz erősebbnek lenni ennél a lélekevő látványnál.

És ennek nem volt vége. És amikor vége volt, akkor megint valami poros, bokaevő, köves földút csúszott alánk, és onnan pedig csak a gát belső fenekét nézhettük, a másik oldalon lévő lakó- vagy hétvégi házak véget érni nem akaró sorával egyetemben. Nem akartam már nézni őket, fájt a pihenésük, a hétvégi, békés lassúságuk, a parkoló kocsijuk, az alvó csónakok, fájtak a felsejlő, árnyékos szobabelsők, port köpő, mellettünk lassan oldalgó autók. De nem volt szünet a moziban, csak jöttek és jöttek és jöttek vég nélkül, mindegyik ház egy-egy újabb filmkocka a végtelen szalagon, és egy ilyen kocka alig egy pár lépés, hány millió lesz még a végéig, nem lehet ennyi hétvégi pihenés ebben az országban.

A frissítőpontok körülbelül öt kilométerenként vártak ránk, és tényleg vártak, szívvel, törődéssel, de annyira messze volt egyik a másiktól, és már annyira mindegy volt, hogy akár lehettek volna két kilométerenként is, az sem segített volna. Barátságos oázisokat jelentettek,  de hiába adtak jeget, a nyakamra vizet, hiába töltötték a kulacsomat, délibáb maradt minden csepp, tünékeny minden barátságos arc és jó szó, és pár méter után újra csak az út meg a por maradt. Meg azok a kurva házak.

Harmincig felhoztam magam valahogy egy széthúzódva haladó csapatra, előztem is, bár csak annak köszönhetően, hogy a legtöbben gyaloglásra váltottak. Ezt nagyjából tíz kilométerig bírtam, aztán beálltam a sorba, megértettem, vagy csak erodálódott az erősnek soha nem mondható akaraterőm, és meggyőztem magam, hogy annyira hátul vagyok ezzel a bandával, és már annyira mindegy, hogy innen már előre nem küzdöm, át nem rágom magam fejben érintetlenül.

Egy-kétszáz méter séta, utána futás. A frissitésig futás, aztán séta. Háromszáz méter séta… jó, még kicsi séta, aztán futás.

Ötszáz méter séta, ötszáz méter futás. Ezt csak tízszer kell ismételned Peti, aztán bent vagy. Tízszer? Igen, csak tízszer. Jó, tíz az felfogható, tíz az menni fog.

Iszonyatosan kellett pisilnem, minden futószakasz eleje hólyagszaggató fájdalommal kezdődött, de egyszerűen nem volt hol félreállni. Balra a gát oldala, jobbra házak, sehol egy lyuk, sehol egy búvóhely. Mobilvécé csak féltávnál volt egyetlen egy. Ha lány lennék, ezen biztos iszonyatosan kiakadtam volna, de így is hosszú ideig cipeltem, amíg, egy magányos szünetjelben mégiscsak terpeszbe álltam egy percre. A legsárgább sárga sugarat szültem a világra.

Sótablettát is vettem, mert kétség nem volt, hogy mi vár rám, bár felét Daninak adtam, amíg együtt haladtunk. Gél is volt nálam elég, a frissitőasztalokat is végigarattam, ittam is sokat, kulacsom is volt, mégis egyetlen, kifacsart, elborult egyensúlyú, két tuskónyi fájdalommá fogytam. El volt baszva az egész.

Amikor meghaltam pár héttel azelőtt az akkor felfedezett átjárón, a törökbálinti Malomdűlőn, a mellettem elsuhanó wannabe Valter Attilák között, és harminc kilométer helyett csak huszonötöt tudtam egyáltalán, valamennyire kocogni, már tudtam, hogy ez lesz. A kánikulával ugyan nem számoltam, a kellemesen hűvös, téli nevezéskor még álmomban sem gondoltam volna, hogy április elején (egyébként egy viszonylag normálisan tavaszias március után) két lábbal rúgja be az ajtót a nyár.

Ez az egy vitt végig, hogy tudtam előre, hogy ez lesz. Elképzelhetetlenül lassan daráltam be a távot, vagy egy órája már Ráckevén, vagy hol voltunk, és még mindig nem látszott a vége. Itt jött a másik ökölbeszorulás a szervezőkre gondolva. A parkolással kapcsolataban azzal találták nyugtatni a turistát, hogy , idézem:

“…a legközelebbi parkolóhelyek hamar telítődnek, de nem kell kétségbe esni, Ráckevén nincsenek távolságok.”

—

Boritékolható volt tehát, hogy nem lesz gyors maraton, már csak a felkészülésnek nem mondható körülmények miatt sem, de a januárban megszerzett lendület belevitt a romantikába, rámjött a nagyot álmodás, távolságot, kilométereket akartam. Nos, megkaptam. Még ha Ráckevén nincsenek is távolságok.

A felkészülésem a következő egységekből állt:

Örülés

Nagyon örültem, hogy éppenhogy, de két órán belül futottam egy januári félmaratont, anélkül, hogy akárcsak félig belehaltam volna. Sokkal jobban sikerült, mint ahogy vártam, és úgy éreztem, hogy mivel még a menetrendszerű betgegségek és sérülések is elkerültek, back on track, valamint mindenre képes vagyok.

Nekem a BSZM, a szezon előtti Balaton valamiért nagyon vonzó, szeretem ezt az eseményt, és marhára örültem hogy újra van. Nem mintha eddig egy maratonnál (az elsőm), vagy egy harmadik napnál (leghosszabbam) többet futottam volna rajta. Most is menni akartam, de aztán láttam, hogy nagyon lassan gyűlnek a nevek a listán, az ismerősök mind drágálják, hát átüteztem magam a már tavaly is kinézett Kisduna maratonra. Annál csak arra kell figyelnem, hogy előtte alaposan felköszöntsem a feleségem, ha már a születésnapján nem tehetem.

 

Futás

 A realitásokat is ismerve, érezve azért, nem gondolkoztam sokat a fizikai felkészülésen, elindítottam a Garmin egyik maratoni edzéstervét április 7-re időzítve. Nyilván már a nem is tudom hanyadik héten csatlakoztam be, bele a közepébe. Nem számított, mert a felét sem tartottam be annak, amit kiírt.

A tresholdos résztávozásokat igyekeztem komolyan venni, úgysem volt belőlük sok, nem lehetetett azzal vádolni a tervet, hogy ambíciózus lenne.

A hosszú futások java most sem lett rögzítve, nekem ezek még mindig nem kompatibilisek a mindennapi valósággal. Arra figyeltem mindössze,  hogy ha más nem is, de két szemmel messziről is látható útvonal azért belekerüljön a lábamba.

Az első ilyen huszonhat kilométer lett és gyakorlatilag végig flow-ban, bedrogozva kirándultam végig a budai dombokat. Idejét sem tudom, mikor volt ennyire örömfutás az örömfutás – addig, amíg Anna fel nem hívott, hogy hol vagyok már, mert nem ez volt megbeszélve. (Elnéztem, rossz helyen kanyarodtam, be kellett mennem boltba, vécéznem kellett, sietek.)

A másik ennél sokkal gyötrelmesebb volt, és bármiféle részvét nélül, zordan előrevetítette, hogy mi fog történni velem a maratonon is. Hirtelen lett meleg, és hiába vittem zsákot, folyton elfogyott a fél liter vizem. Gyakorlatilag semmit nem ettem az első tizenöt kilométeren, mert jól éreztem magam, halhatatlan és sebezhetetlen voltam. Budaörs teteje után Törökbálinton, a Max Citynél ért a halhatatlanság és sebezhetetlenség vége, és szomorúan ültem a DM-ben vett frissítésemmel a verőfényes padon, mert tudtam, hogy onnan milyen brutális hosszú még az út hazafelé.

A Malomdülőnek nevezett kerékpárút felfedezése sem hozhatott vissza az életbe, pedig ez minden idők Északnyugati átjárója, amiről mit sem tudtam idáig.

Kelenföldről Kelenvölgyön, Köérberken, a Budaörsi Kamaraerdőn, majd a Malomdűlön keresztül gyakorlatilag egyenesen el lehet jutni a világvégére. Ezt mindenképpen gyakorolnom kell még, vissza kell jönnöm, mondogattam magamnak, de ott, akkor már csak az lebegett a szemem előtt, hogy valahogy visszajussak a civilizációba, ami nekem konkrétan a BKV-t jelentette. A negyvenegyes villamos mellett még hősiesen elkocogtam, de onnan egy-két kilométernyire a Péterhegy már olyan falat jelentett, amit képtelen voltam megmászni. Ezt két héttel a verseny előtt nem volt nagy öröm megélni.

—

Ránézni az órádra, és azt látni, hogy megtett távolság: 40 km, az valami egészen torok- és tüdőt szorító érzés. Tizenegy év alatt sem lett rutin maratont futni, az utolsót ki tudja, mikor futottam még, talán nem is maraton volt, hanem az igencsak pluszosan teljesített Sunset eTrail, a Vértesben. De az adott pillanatban még az örömömet is utáltam, mert tudtam, hogy az lesz a vége, hogy az utolsó nekifutást nem fogom abbahagyni, mert már jönni fog a vége, és ott szaladni kell.

És szaladtam. Csoszogtam. Morzsolgattam a fogaim, de ment a lábam, és igyekeztem mélyre temetni a szégyenkezésemet magam előtt, mert tudtam, hogy ha mást nem is, de ezt a tempót fizikailag ki tudtam volna szorítani magamból – de megint csak a gondolatgyengeség maradt, megint megalkudtam a viszonylagos kényelemmel.

Jött a befutó, 5:19. Maraton a semmiből, olyan, amilyen, de maraton. A romantikus képzelgéseken kívül semmi nem mutatott arra, hogy ezt hirtelen begyűjtöm a vitrinbe. Boldog voltam, el is felejtettem az utolsó kilométerek fogaim között gyűrögetett frusztrációját. Megleptem magam, de nagyon. Azzal is, hogy utána mozogni tudtam, sőt az öltözőben tusfürdőért is le tudtam hajolni életem veszélyeztetése nélkül.

Dani 5:49-cel ért be, a szpíker hogyne ismerte volna, és meg is próbált kihozni valamit a befutójából: Danííí, Vízer Daníííí…háát..befutottál.

Összetapadtunk, mondtam neki, hogy ilyet soha többet, ő rutinosan annyit felelt, hogy dehogynem, csak edzeni is kellene. Ő azóta túlélte a Gerecse 50-et – majd mindenki más mellette a hazafele utat a távolsági buszon -, én meg szimplán csak a heteket, mindössze arra figyelve, hogy a heti harminc átlagban meglegyen, akárhogy is. Két különböző túlélési stratégia, különböző terveknek.

Dani befizette az UB egyénit, én pedig júniustól újra itthon maradok, hogy Anna visszamehessen dolgozni – nagy versenyekre hát nem készülök innentől. Talán még egy Zsámbékfutást le tudok tárgyalni, de onnan nem látni tovább.

Majd jövőre.