Két km felfele

 68 ,  1 

Mindig azt mondom, hogy azért megyek, mert kell az emelkedő, mert nem tudok másfele futni hosszút, de ez nem igaz.

Akkor kezdődik minden, amikor elérek addig, ameddig a legtávolabbi villamos jár. Ott pihen a sötétben, a végállomáson, egymagában világítva, mint valami nagyra nőtt szendergő-zümmögő gépbogár. Várja a visszaindulást.

Akkor kezdődik, amikor elhagyom ezt az utolsó fényt is, hirtelen semmi nem marad körülöttem, egy másodperc alatt kihullok a világból, óriásivá növök önmagam körül. Csak én vagyok. Egyedül én vagyok. Megérkezik az ösztönös ijedtség, egy pillanatig ízlelem, aztán felkapcsolom a fejlámpát. Belekapaszkodok a fénybe, de ugyanakkor még jobban elidegenít a …

Olvass tovább!