Két km felfele

 19 

Mindig azt mondom, hogy azért megyek, mert kell az emelkedő, mert nem tudok másfele futni hosszút, de ez nem igaz.

Akkor kezdődik minden, amikor elérek addig, ameddig a legtávolabbi villamos jár. Ott pihen a sötétben, a végállomáson, egymagában világítva, mint valami nagyra nőtt szendergő-zümmögő gépbogár. Várja a visszaindulást.

Akkor kezdődik, amikor elhagyom ezt az utolsó fényt is, hirtelen semmi nem marad körülöttem, egy másodperc alatt kihullok a világból, óriásivá növök önmagam körül. Csak én vagyok. Egyedül én vagyok. Megérkezik az ösztönös ijedtség, egy pillanatig ízlelem, aztán felkapcsolom a fejlámpát. Belekapaszkodok a fénybe, de ugyanakkor még jobban elidegenít a környezettől, …

Olvass tovább!