Abigél

 72 

Az újrakezdésben az a legjobb, hogy nem feladat, hanem öröm. Nem KELL elérnem időt, távot, sebességet, és könnyen jön a sikerélmény – ez mind elképzelhetetlenül jól fekszik nekem, nagyon is tetszik a nem is annyira sunnyogó, eredendő lustaságomnak. Ezeknek az ismeretlen nélküli egyenleteknek, öt-hat-hét kilométereknek legszívesebben minden nap nekiállnék, hogy kiélvezzem, mennyire könnyű megoldani őket – és még csak nem is szégyellném magam az olcsón jött sikerélmény maradéktalan kiélvezése miatt. 

Múlt héten ötödjére mentem volna ki vasárnap, és jól jelzi azt a valóságot tudomásul nem vevő automatizmusomat, hogy eszembe sem jutott, hogy lehet, nem jutok ki.

Anna az …

Olvass tovább!

Annyi minden

 91 

Kezdjük az elején. 96 kiló vagyok.

Mindig azt várom, hogy mikor érem el az alját, ha lejtmenet van, mert régen azért sokszor volt ilyen, hogy leértem, lefeküdtem az agyóceán legmélyén. Tudtam, mikor vagyok ott. Aztán egyszer csak – mert muszáj, mert ösztön, mert elég lett – ököllel rávertem a padlóra, és valahogy visszatornáztam magam a felszínre. Millió ilyen alkalom volt, és csodálatos dolog újra levegőt kapni.

Egy éve vártam az alját, és amikor már azt hittem, hogy ez az, akkor még mindig nem az volt, még ment az idő, még feljött további három kiló a kilencvenháromra is. Nem jött …

Olvass tovább!