Tizenkilenc kilométer Fehérváron semmi más, mint egy újabb merítés. Mintha kézzel át tudnám szűrni a vízből az iszapot, hogy megtaláljam az elveszett kulcsot, vagy kavicsot a már nem létező város medrének alján, amely felett ott van ez a jelenlegi, körforgalmakkal, útszűkítésekkel, felnőtt szem és láb mércéjével összetöpörödött település.
Legalább tucatnyi régi én kóboról a régi városban, még átlátni modernség és az öregedés egyre vastagodó kettős szövetén, még elcsíphetem önmagam régi darabkáit. Mindahányszor, amikor átszelem, átkutatom, megfutom a várost, abban reménykedem, hogy még összeállhat a kép. Ha minden eszembe jut, ha minden emlékkavicsot begyűjtök, ha sorrendbe tudom még állítani a töredékeket, akkor összenézve, felülről átsimítva talán még megérthetem, hogy mi történt, miért így történt, hogy miért lett belőlem végül ez a mostani én. Még lehetek újra időbeli egész, még lehetnek válaszaim magamnak, még elfogadhatom, még mondhatok igazat az akaratlan ferdítéseken túl, ha ők kérdeznek. Talán még elég kicsik, és ha időben sikerül, lehetek nekik több és más, mint az én elbukott gyermeki őreim.
De aztán csak az emlékek átszűrődő szineztéziája van, soha nem kristályosodik megfogható, zsebre vágható, megőrizhető, elővehető kinccsé.
A harminchármas busz végállomása felé megyünk a a Felsővárosból az első egy-két kilométeren, olyan utcákon át, amelyek feltérképzetlenek, elképzelhetetlenek voltak, és ezáltal végtelennek tetszett akkoriban. Gyermekként a város legszélén haladt a busz, éppen, hogy csak láttuk az ismert fények távoli pislákolását a Fecskepartról. A harminchármas nem vitt be a kis lakótelepre, úgy mint a barátságos harmincnégyes, az otthoni busz, ami vidáman fordult fel a nekünk veszélyes Móri útról első ház, a kisbolt melletti kaptatón, hogy aztán egy balkanyarral, majd egy kis háztömb körüli teljes körbefordulással megálljon a világ középpontjában.
A harminchármas hátul, az otthon várfalán túl, a laktanya és a temető előtt tett ki. Szögesdrótos, vasbeton-kerítéses utca volt, a másik oldalon, a temető felöl gödrös murva határolta, és amennyire végtelen hosszú volt, annyit kellett mégis sietni rajta, hogy néha még a temetőn keresztül is rövidítettünk, bár mindig azt mondták, hogy a csősztől félni kell. Talán bennünket is kergetett egyszer, vagy csak egybeolvadtak a nagyobb kölykök legendái a régi önmagammal.
Most már csak alig egy perc futás az egész szakasz, legalább két iskolatáskás, Csepel biciklis kilométer tűnt el nyomtalanul belőle, hiába van még minden a helyén, hiába fedeztem fel a gyermeki ismeretlent, hiába lett mostanra megszámolhatatlanul több az utca, a térképemen, mégis, mintha belőlem fogyna el, úgy lett pótolhatatlanul kisebb ugyanaz a város.
Nem kanyarodunk le a régi házunk felé, tovább futunk a garázssoron keresztül, ahova, ha jót akartam, nem tettem be a lábam, ott csak a punkok, meg a Mode-osok jártak, és mire az lehettem volna, éppen lekéstem még a korai Banzairól is. Még mindig használják a mai, ismeretlen emberek, még mindig él a sor, de egy pillanat alatt túl is vagyunk rajta, a lakótelep mögötti ösvényen szaladunk lefelé vagy tízmillió emlékkel mit sem törődve, csak azt a fiút látom, aki felmászott egy villanypóznára, és az egyik oldalán még a füle sem maradt, meg, akitől annyira iszonyodtam, féltem, hogy minden alkalommal fejfájást kaptam, ha megláttam véletlenül.
Csak Tömi van még ott valamelyik négyemeletesben az alsó soron, ahogy egyfajta tinédzser mentorként próbál meg felkészíteni a túlélésre nővérével együtt. Kazetták szólnak, és kazettákat másolunk, a világ legfontosabb mondatai hangzanak el ott és akkor, és nem otthon. Köszönöm, köszönöm, köszönök mindent, ott kezdődtem, te voltál a nulladik perc, de egy pillanat múlva, harminchárom évvel később már a Móri úton vagyunk, ahol régen nem lehetett átjutni a másik oldalra, százzal téptek a gyilkos móri buszok, és mintha minden évben meghalt volna valaki miattuk. Mostanra már csak egy elszáradt, öreg, négysávos, jelentéktelen út lett, lazán, lendületből kelünk át a csendes aszfalton, át az árokszélen, be a Kiserdőbe. Ez a mi erdőnk, a fecskepartiaké, Apa ide vitt minket kirándulni biciklivel, megkereste a régi labdapályát, amit már akkor is benőtt a fű. Tollasoztunk. És hirtelen annyira fáj a hiány, hogy az órámra sem merek pillantani, pedig a pulzus számokkal bizonyítaná a szellemek létezését odabent.
Keresem most is, de nincs időm kutatni, a pálya mára nyom nélkül eltűnt, csak a bizonyosság maradt, hogy ez volt életem egyik totempillanata, amikor minden megkérdőjelezhetetlen volt, és Apával együtt volt minden egész és jó. Ezt a bizonyosságot keresem az egész futás alatt, amíg Dani húz mit sem sejtve maga után, hogy úgy volt, ahogy én emlékszem, hogy nincs másik olvasata, hogy biztonságban voltam, hogy tudjam, hogy én is tudom ezt a pillanatot adni, többször, milliószor, hogy semmi nem történhet velük, hogy mi is kereshetünk ebihalat a Malom-árok vizében, hogy én is minden kérdésre tudom a választ.
A tavak mellett aztán újra keverednek az évek, vörösmartys vagyok, ritkán venni tudott meleg, sós kilfit eszünk a nyolc óra előtti sorban, bugátos vagyok, randizom a Tóparti Gimi árkádjai alatt, a beülős korszakban placcos krumplit eszünk, barátok és barátnők, barátnők, barátnők. Évek. A rózsaligeti savanyú víz íze a száj szélén újra egy átkötő híd vissza, a kezdetekhez. Féltenek a vidámparki óriáskeréktől, mert félek a magasban. A nagy, csónakos vízi hintát is csak messziről szeretem nézni, de a lassabban forgó kiscsónakokba szívesen ülök, és szeretem kifogni a vashalacskákat is. Annyira fel nem foghatóan fiatalok voltak, alig huszonpárévesek, és ez ezernyi kimondatlan, el nem mesélt, meg nem érthető történetre utal, amit mégis tudnom kellene, hogy tudjam, amit építek, azt miért úgy építem bennük, és, hogy jól van-e így?
Valami egészen áttételes flow-ba kerülök a Belvárosban, mindenféle megerőltetés nélkül nem ismerek rá a Fő utcára az új burkolaton és gondozott barokkdíszletek között kerülgetett ázsiai turisták miatt, ezért békén hagynak a szellemek. Aznap már láttam a Romkertet és a Skálát, Dani felé futva megálltam egy pillanatra a kigyós, Velinszky suli előtt is. A tizenhatos, tizenhetes busszal errefelé jöttek haza a menő srácok a Vörösmartyból, és nem szerettünk erre járni, mert lenéztek minket, városszélieket. Az órámat leállítva azon gondolkodtam, hogy lehetett-e igazság bármiféle értelemben a gyerekkorom ezernyi tabujában, tiltásában, félelmében? A Lépcső utca elkerülésében, a Bátkys banda ellenségképében?
Dani még elvinne pár extra kilométerre a vasúttól felfelé a Mártírokon, a Jégcsarnokig, de rázom a fejem, elfáradtam. Minden kilométer legalább kettőnek számít ebben a városban, egy a lábba megy, egy a fejbe. Beteltem az emlékekkel, már csak a szemem sorolja fel önkéntelenül, ami szembejön, az agyam már nem akar semmit kezdeni ezekkel a keserű, hideg, étcsokoládés ízekkel – felmegyünk hát egyenesen a Vezérutcákhoz. Onnan még nekem vagy négy kilométer visszafele, és már most tele van a gyomrom. Visznek a lábak, meglenne a huszonegy is, ha meg kellene, hogy legyen, mert visznek. Fel sem nézve, mindennek a szélén, elmerülve a metronómia menedékében, csak a mozgás és a lendület maradt.
Felcsengetek. Nyílik a kapu, az ajtó, és mint egymásra csúszott ezer időkapu, tárul elém a kamaszkorom mára meg- és nem változott négyzetméterei, ahol most a gyerekeim játszanak abban az alig felismerhető szobában, ahol én szellemem jegyzeteli és viseli a végtelent a pattogó gázkonvektor előtt. Én naplót írok, ha nagyon fáj, verset, a keresztlányom leckét, Krumpli egy babaházzal játszik.
Még ő is itt van valahol, egyre kevésbé mindenhol, leginkább a konyhában, csak azért is, és azért, mert nem ismer mást. Nem jön ki játszani, olvasni, részt venni. Anya végtelensége mára percekké apadt, egyre kevésbé érintjük egymás életét, és nekem magamnak sem maradt vele több időm. Pedig ő még tudja, ő ott volt, és mára még sincs, ő az én élő szellemem, aki soha nem mesélte el, hogy voltunk mi, és hogy lesz ez jó, és ebben az utolsó pár percben már én nem fogom megkérdezni soha.
Pattogva ad tüzet a gázkazán a lakótelepi fürdőben, és amíg beáll a víz, félretolom az áztatásra megőrzött kiskádat a letakart mosógép tetejére.