Amikor először szóba került a Vienna Trail itt, a blogon, talán már rögtön az első komment a kérdés fájóan, földhözragadtan, logikusan és szükségszerűen pucolta le a romantikát, az álmodozást a tervezésről: megéri-e kimenni egy ilyen rövid verseny miatt a szomszédba? Talán erre lenne a legfontosabb válaszolni – félretéve mindenféle szubjektív érzést, azt úgyis megírom rögtön.
A távolságra, mint összetevőre azt mondanám, hogy Dunántúlról nem lehet vészes, előfordul azért, hogy országon belül is utazunk ennyit, sőt, többet egy verseny miatt.
A pénzbeli ráfordítás azonban már rögtön árnyalja a képet. Ugyan maga a verseny, az early birdös húsz-harminc eurós beszállójával szerintem nem lóg ki még a magyar mezőnyből sem, ugyanakkor Ausztriába, mi több, Bécsbe utazni vélhetően a legtöbb embernek nem kevés többletköltséggel jár: magyar és/vagy osztrák autópályamatricát, a bátrabbaknak vonatjegyet kell venni. Az esetlegesen kapcsolódó városnézés, vásárlás belépőjegyeket, szállodaszámlákat, parkolójegyeket, áruházi blokkokat generál, és rá kellett jönnöm, hogy Bécs az utóbbi időkben már kegyetlenül megsarcolja a látogatókat. Szemrebbenés nélkül elkérnek ugyanúgy húsz-harminc eurókat a felnőtt belépőjegyekért, és ha menni akarunk, addig kell menni, amíg – ha vannak – a gyerekek kicsik és ingyen rohangálhatnak az adott helyszínen. Ha autóval megyünk, és le akarjuk tenni valahol, kénytelenek vagyunk a szálloda parkolóját, vagy a számtalan parkolóház egyikét igénybe venni, mert ugyan azok sem olcsók, sőt, de legalább elérhetők. Frekventált helyen utcai parkolót találni gyakorlatilag lehetetlen, és ha találunk is, ott maximum két órát maradhatunk. És akkor még meg sem küzdöttünk a jegy megvételével, ami gyaníthatóan szándékosan lett legalább annyira bonyolult, mint üres helyet találni.
A harmadik szempont, hogy maga a verseny pariban van-e a hasonló jellegű, magyar versenyekkel? – és a Vienna Trail gyaníthatóan itt vérezhet el, talán pont a rövidsége és helyszíne okán. Az extra költségeket (utazás, vásárlás, belépők, stb.) vélhetően kész mindenki kifizetni, aki nekiindul saját igényeinek és pénztárcájának megfelelően – ha már egyszer megyünk alapon. Alpesi versenyekből nyilvánvaló, hogy se rövideket, se ultrákat nem lehet itthon szervezni, ám a Vienna Trail se nem alpesi, se nem ultra. A magyar középhegységekben szervezett eseményeken is össze lehet szedni ötszáz-ezer méter szintkülönbséget, bár én magam sajnos nem túl sok ilyenen jártam.
Mondanám, hogy a kilátásért megéri, mert a cobenzli/ grinzingi kilátópontokról nézni vissza Bécsre váratlan és megkapó élmény (hiszen ilyen kép vélhetően nem sokunk fejében él erről a városról) , amiből a verseny közben lehetne akár valami egészen katartikus, mindent is perspektívába helyező csúcspont – de az útvonal gyakorlatilag végig az erdőben vezet, szinte híján mindenféle kitekintési lehetőségnek. E ziccer kihagyása ültette el bennem az egyetlen hiányérzetet az egész hosszú hétvégével kapcsolatban – mert egyben az egész csomagot nézve – még úgyis, hogy a kurva schönbrunni pandák éppen hazamentek nyugdíjba, Kínába, a koalák pedig éppen szürke szőrcsomóként aludtak, ahelyett, hogy boldoggá tették volna a gyerekeimet – azt mondom, hogy igen, menjen mindenki a Vienna Trailre. Bécs, az még mindig Bécs, Sissi még mindig eléggé királylány, az Állatkert még mindig hatalmas, a tengerek háza marha izgalmas egy gyereknek (is), a Vienna Trail meg pompás alkalom arra, hogy Bécs, mint fogalom több szempontból is értékes jelentéstartalommal bővüljön számunkra.
—
Már október huszadika előtt is sejtettem, hogy utóbb hálás leszek Zolinak. Gyakorlatilag megkért rá, hogy együtt fussuk majd a tizenöt kilométert, így aztán eszembe se jutott a Power Trail huszonhárom kilométeres távjára és kilométernyi szintkülönbségére jelentkezni. Főleg ez utóbbi robbantott volna óriási lyukat a méltóságomon, mert ugyan próbáltam ősszel valamennyi szintet gyűjteni, de mindvégig éreztem, hogy mennyire nevetséges dolog aszfalton megmászni Sasadot, vagy Sashegyet, akár a kettőt együtt is. Teljesen mindegy hányszor teszem ezt meg az örökös időszűkében, még csak közelítő élményhez sem juttat ahhoz a várható gyötrelemhez képest, ami majd a hegyoldalban, az erdőben vár rám.
A verseny számomra gyakorlatilag már hetekkel az esemény előtt elkezdődött: irgalmatlan melót jelent ép ésszel és fizikummal kitartani a feszültségben, hogy az utazás előtt nehogy betegek legyenek a gyerekek, valamint én se essek el, se szó szerinti, se átvitt értelemben se, és még valami életerő tartalékom is maradjon a rajtra.
Valami csoda folytán aztán egészségesen megérkeztünk Bécsbe. Hogy mégse maradjunk izgalmak nélkül, Zoli kisfia rögtön az első este belázasodott. Később az éjszakát a vendégszoba a száznyolcvan centis ágyának tizenkét szélső centiméterén, Kukac és a leesésgátló között töltöttem el. A fiamnak a legkevésbé sem tetszett se az idegen ágy, se az új leosztás, hát kénytelen voltam átmászni az ő oldalára, miután Krumpli már Annára kanyarította fel magát.
Amikor a verseny reggelén letettük az autót, hogy átsétáljunk a 38A jezésű busz megállójába, ami majd felkaptat velünk a cobenzli központba, a felkészülés alatti sejtelem némi ijedelemmé és bizonyossággá alakulva szép lassan átvándorolt a hasamba: ott voltunk mi, a két magyar, aszfaltcipős, biztosítótűs apuka kezdetben egyedül, majd az egyre tömörebbé váló, szótlan, várakozó csoportosulás közepén. A szigetérzésre aztán pszichológiai bombaként erősített rá, hogy a buszra felszállva valami brutálisan sűrű trail hordába ütköztünk. Bármerre nyújtottam a nyakam, csak LaSportivát, Salewát, Löfflert, Marmotot, Salomont, Dynafitet és Hokát láttam. Az egész tömött század teljes, rövidgatyás menetfelszerelésben várta a bevetést, reggel, nyolc fokban. Leki botok csőre töltve, futózsákok megpakolva, színesben sikítottak a csősálak, fejpántok, tükröződtek a szemüvegek, én meg csak pislogtam, hogy gyerekek, hát miafasz, maximum egy erős félmaratonról lesz ma szó a Bécset övező dombokon, nem a Mozart 100-ra megyünk.
Akkor értettem meg, hogy ez az egész egy magát vérkomolyan vevő, viccbe, öniróniába véletlenül sem hajló show-off, amikor legalább három helyen kiszúrtam a Nnormal márkát. Látszatra hosszú évek, évtizedek óta terepen dolgozó, a kipróbált holmijait nem tegnap beszerző trailkatonán csak abban az esetben tudom elképzelni ezt a két napja létező brandet, ha Kilian Jornetnek képzeli magát.
Mindeközben a logókba öltözött szikár, és boldog zizegésben beszélgető trélnéptől lökdösve Zoli azon emésztette magát, hogy otthon hagyta a rajtszámát. Nos, ez sem segített sokat rajtunk, erősen megtépázott önbizalommal buszoztunk fel a szerpentinen.
A fenti parkoló elesett, éppen egy tilosban hagyott kocsit szállítottak el, amikor nagy nehezen beálltunk a végállomásra. Bécs autóügyben egy ideje már egyáltalán nem szórakozik, ebben a kérdésben a városnak egyszerűen nincs hova hátrálni.
Amikor mögénk néztem, nem tudtam megállni, muszáj volt kiállni a tömeg sodrásából – és így Zolit kicsit még tovább kínban tartan -, lehetetlen volt ugyanis ellenállni a parkoló végéből hívó kilátásnak.
Három fotó után csak megesett a szívem a gyülekező zóna egyetlen emberén, akinek több biztosítótűje volt, mint rajtszáma, és engedtem a húzóerőnek.
Én magam még soha nem voltam ilyen helyzetben, pont azért, mert amúgy mindent naponta ötször elhagyok, ezért az összecsomagolt felszerelést minimum háromszor kipakolom a táskámból, további kétszer azért, mert hátha pont eközben hagytam ki valamit, ami nem került vissza a csomagba.
Mint kiderült, ha én nem is, más már igen, mert egy elnéző mosoly és húsz másodperc kérdése volt, hogy a hivatásos expat (expat: „Hát szerintem ez inkább angolszász/ny-európait jelent, aki valami high profile munkakörben egy pár évet átmenetileg egy idegen országban tölt, aminek a nyelvére/kulturájára esetleg rácsodálkozik, de megmarad alapvetően a saját nyelvi-szociális buborékján belül és ezen nem is nagyon igyekszik változtatni. Na jó, talán annyit változott a dolog az utóbbi években, hogy már egy k-európai vagy harmadik világbeli is kehet talán „expat”, de ez az eltartott kisujjú idegenség abszolút benne van a fogalomban. A …-nál a legtöbben ilyenek voltak, itták a belvárosban a természetesen akár 6-8 év No-i élet után is angolul rendelt kis vegán mangó lattéjukat a fair trade kávézóban és valójában közük nem volt a helyhez, ahol éltek.”) cimborám új számot kapjon. Minden túlzás nélkül mondom, hogy a legtöbb időbe Zoli szégyenlős magyarázkodása került, a lehető legkomolyabb mértékben le voltam nyűgözve, ismerve azt, hogy szervezők részéről mennyire hajlamos a rajt előtti reggel káoszba, vagy legalábbis kapkodásba fulladni.
Ezután már el mertük engedni magunkat, megérkeztek az első bátortalan mosolyok, körbepillantások, kommentek, és hazaküldött viccesnek gondolt videók.
Zoli arcát itt egyrészt azért takartam ki, mert megkért rá, másodrészt, mert GDPR-ra (is) szakosodott vállalati jogász, harmadrészt, még tervezek náluk spórolni a jövőbeli bécsi tartózkodásaim alkalmával. („Tedd bele az orcámat nyugodtan kitakaratlan … nem akarok ilyen kukacos gdpr-baszónak tűnni és végül is jó a kép”. – és végül is jó a kép, csak hogy tudjuk, miről is szól a GDPR a valóságban 🙂 [a szerk.]) Mindenesetre az látszik, hogy míg mi két vastag rétegbe öltözve egyáltalán nem sietünk átöltözni, addig a helyi alpinista mezőny a háttérben már javában össznépi, vidám vádlipornóba keveredett.
Ráérősen megkerestük az öltözősátrat, a ruhatárat, leadtuk a táskákat, felszerszámoztuk magunkat mindazzal a szerény mennyiségű kiegészítővel, ami nálunk volt és hamarosan újra ott tébláboltunk a forró zónában a sok meztelen térdkalács között.
A nagytávot (Power Trail 23,8 km) fél órával előbb indították a Classic Trail mezőnyéhez képest (15,1 km). Akkor ezen nem sokat gondolkoztam, csak jóval később jutott eszembe, amikor hat és fél kilométer után esélyt kaptak, hogy beérjenek minket. Nyilván nem történt ez meg egyből, hiszen négy és félnél váltak el az útjaunk egymástól, és ők egy borzasztó nagy huplival tudták le a két útvonal közötti 8,7 kilométer különbséget, mire újra találkozott a két útvonal. Ám, amikor utolértek, arra nem voltak szavak. A két kis legény abban a nagy, idegen erdőben életükben először szembesültek igazi életveszéllyel. Otthon, a Megyében még csak nem is találkoztak soha ehhez fogható iszonyattal…
A huszonhárom kilométeres Uruk-haiok úgy robogtak el mellettünk, hogy Boromirt sem vették volna észre – nem mintha érkezett volna bárki is a megmentésünkre. Az összes dombot nekünk kellett megmászni, egy kurva fa sem mozdult meg miattunk. Az orkokat innentől menetrendszerűen kellett elengedni, egészen a harc végéig. Ezt nem is értettem, bárhogy is számoltam, nem jött ki a matek. A sebességkülönbség nagyjából ugyanolyan konstans volt közöttünk, bármennyire is korán vagy későn előztek le. És ez a sebesség nem is volt igazán színház, mert általában bolyokban jöttek, de legalább ketten, és nem lassultak le a következő kanyarnál sem. Viszont hogy jött létre így ekkora időkülönbség a nagytáv résztvevői között? Az biztos, hogy egy idő után ha megterhelőnek nem is, de idegesítőnek éreztem, hogy viszonylag gyakran kiesünk a saját ritmusunkból.
Ha ITRA pontot értő teljesítmények alapján nézzük, Zoli a Vienna Trailig nagyjából 0,3 versenyen vett részt, és őszintén szólva én sem büszkélkedhetem többel. Az utolsó alkalom, amikor chippel futottam erdőben már egy egész élettel ezelött történt, nem beszélve arról, hogy az első komolyabb profillal rendelkező versenyen (Muzsla) évekre lesérültem. Nem haboztunk tehát, rögtön az első emelkedőt szigorú gyaloglással vettük be, és ez így is maradt mindvégig – nem volt miért hősködni. Egyetlen teljesítménycentrikus faktorra figyeltem éberen, az pedig a „felérve azért ne felejtsünk el újra futni” elem volt. Pontosan tudom, hogy amikor már fárad, tompul az ember, mennyire hajlamos egész egyszerűen elfelejteni újra nekiállni kocogni. És nem aszfalton pattogva, hanem gallyakat, göröngyöket, köveket kerülgetve a sok helyen vastag avarral fedett ösvényeken, a szinte nem is létező energiatartalékaink pár kilométer alatt elfogytak. Amikor nem is olyan sokkal a rajt után alig több, mint egy kilométer alatt 330 méterrről 544 méterre küldtek fel, akkor egészen biztos, hogy koppant az alja. Kapaszkodva is alig bírtunk felmászni a majdnem függőleges kaptatón, hátra-hátraszédülve hitetlenkedtünk, és természetesen megvolt az a kötelező pillanat is, amikor azt hittük, hogy felértünk, de mégsem.
Zoli a végére már nagyon elfáradt, sehova nem kívánta a folytonos gyaloglás-kocogás közötti ritmusváltást, de amennyire tudtam, szigorúan mentem, húztam magam után, ha mással nem, azzal, hogy meg-megvártam, hátra-hátrapillantottam, hogy megvan-e még. Morgott is, hogy mikor lesz már vége, egyszer be is fűztem valahol két kilométerrel a vége előtt, hogy ebből nem lesz meg a tizenöt kilométer, mert már nagyon hallani a célterületről érkező zsibongást. Természetesen a szervezők beiktattak még egy pont akkora demoralizáló vargabetűt, hogy a Garmin is halál pontosan tizenöt egész egy kilométert mutatott, amire már magamban én is kénytelen voltam kalapot emelni. (Hut ab!)
A tizenöt kilométerről én magam tudtam, hogy belátható időn belül véget ér, részben ezért is hajtottam párosunkat – hogy ez így is maradjon. A mellettünk el-elcsörtető falkák mellett az egyetlen dolog, ami hátráltatott, az a háromnegyedes gatyám volt. Folyamatosan csúszott lefele, bárhogy is kötöttem meg a madzagot. Milliomodszorra állapítottam meg, hogy mekkora baromság pocakkal futni. Tizenkét éve csinálom mégis a hülyeséget. Remélem egyszer majd tényleg megunom. Kénytelen voltam háromszor, vagy négyszer is Zoli türelmét kérni, míg újrapozicionáltam a nadrágot. Bőven túl voltunk a táv felén, mire sikerült véglegesen megoldanom a problémát. Pont ezért nem is készültek fotók a versenyről, mert nem akartam a telefon előtúrásával még jobban megnehezíteni a helyzetemet, a társamon pedig éreztem, hogy nemigen kapható a helyettem való dokumentálásra.
Itt van két random kép a Vienna Trail facebook oldaláról – valószínűleg nem is 2024-ből -, illetve a link azokhoz a fotókhoz, amelyek kicsit többet mondanak el úgy általában a hangulatról, mint azok, amiket a két fix helyre beálított fotósok tudnak szállítani.
Terepfutó cipőm már rég nincs, egy régi, szinte nullkilométeres Adidas Solar Glide 19-et rántottam elő, ami tökéletes választás lehetett volna, ha nem pont e verziő felsőrészénél álltak volna elő egy teljesen felesleges és furcsa megoldással.
Az orrésznél látható keresztirányú bordák a vége felé már elkezdték irritálni a lábujjaim tövét, megadóan engedtem el az ötletet, hogy legalább az alkalomszerű terepezésre jó lesz ez a cipő.
Az erdő szép volt, de nem voltunk magasabban az itthon elérhető hegyeknél, nagy sóhajok nem szakadtak fel belőlem. Ettől függetlenül kimondottan élveztem a kirándulást – ahogy mondjuk a Pilisben is élveztem volna.
A frissítés az októberi hűvösben kellemetlenül hideg vízből vagy izóból, valamint banánból meg még valamiből állt. Az elején sűrűbben, a vége felé viszont már elkélt volna legalább még egy büfé – ez is pont olyan volt, mint ahogy azt nem egy hazai versenyen tapasztaltuk már. Erre a rövid távra szégyenlősségből nem pakoltam be a zsákom, pedig elfért volna, segített volna a telefonmizérián is – arról nem is beszélve, hogy a nagy többség aztán semmiféle minimalizmusról nem tett tanúbizonyságot -, kár volt ezen rágni magam.
Ami kissé más volt, mint amit eddig itthon tapasztaltam, az az erdei szurkolás mikéntje. Nem állítom, hogy nincs Magyarországon az erdőjárásnak kultúrája, de az egészen biztos, hogy az osztrákokhoz képest a kanyarban sem vagyunk. Meglehetősen sok civillel, félcivillel találkoztunk, és a nép egy jó része valamely versenyző miatt jött ki – tény, hogy a város közelsége miatt ezt könnyebben megtehették. Mindenesetre a szikár, kékszemű, magas, szigorú osztrák asszonyok szinte fenyegetőnek ható, de mindenképp sürgető, harsány, nordic walking botos HOJ, HOJ, ALE, ALE-jától néha a szívem is megállt, mondtam is Zolinak, az a baj, hogy pontosan látom magam előtt, hogy szex közben is ezt csinálják.
A kötelező, ám nem ellenőrzött felszerelés a mobiltelefon mellett a saját pohár volt. A rajtcsomagba lehetett zokni helyett ilyet is kérni, igaz valami inkább kínos, mint menő fajtát:
A cél maga volt a kánaán. Én kifizettem a nyakbavalót, mert a korábbi tapasztalok azt mutatták, hogy Krumpli csak azt fogadja el, ha megnyerek egy versenyt és érmet kapok. Ha Zoli nem lett volna szégyenlős, kétszer is beállok a sörös sorba, de a téblábolását látva másodiknak inkább meghívtam egy alkoholmentesre – hiába megengedőbbek az osztrák viszonyok, van akiken nem lehet segíteni, engem ne kérdezzetek. Tény ugyanakkor, hogy kevés annál fenségesebb, békebelibb dolog van a világon, mint szétbaszott lábakkal hátradőlni egy germán sörkertben. Minden percét megérte.
Nekem a verseny is, az azt megelőző időszakot is ideértve.
