Käsekrainer

Loading

Hauptalle

Valahol a távolban közeledett a hetedik kilométer. Valahol, mélyen, ugyanúgy, mint tavaly, megvolt benne a térdrogyasztó borzalom, hogy látja az ember a végtelen egyenes végén a célkaput, és ezzel egyúttal látja azt is, hogy mennyire messze van még.

De az első körben nem voltunk mélyen. Zoli valami spontán elhatározásból, vagy valami előre nem is  megbeszélt, önmagában sakkozgatott elhatározásból velem tartott, pedig ezen a téren nagy híve a komfortzónának. Én interjúzni, téthelyzetben lenni, még valamit tanulni, pénzt kezelni, befektetni (nem csak pénzt) nem szeretek, neki ez a napi valóság. Valószínűleg nincs szüksége annyira a kilométerekbe és tempókba ölt önmegvalósításokra – vagy inkább az azokról szőtt álmokra -, mint nekem.

Ketten mentünk hát, együtt a tömeggel. Én húztam, ő meg trappolt, csoszogott a látóterem szélén a Topojában. Nekem valamiért a barefoot fetisiszták jutnak futótársnak, biztos ennek is a mélyére lehetne ásni.

Mondtam neki, hogy még hajrázhat, de rámnézett egy bizonyos fajta tekintettel, és azt mondta, ez a hajrá. Utólag láttam, hogy százhetven feletti pulzussal futotta a végét, még jó, hogy nem forszíroztam tovább. Bólintottam, hát bemegyünk együtt.

Megszorítottuk egymás kezét, elbúcsúztunk, vállat ütögettünk, majd levált. Ezzel ért véget a hétvégém, már csak tizennégy kilométer maradt. Aztán tusolás, autó, zene, hazavezetés.

Na jól van akkor, gyerek, csináljuk.

Az idei első Eisbärlaufon fele annyian voltak mint tavaly, ha arra hagyatkozom, hogy mennyi hely maradt a nagy öltözőben. Fele annyi kámfor, fele akkora tumultus, fele akkora sor, de a rajtnál csak-csak összeadta magát a három táv. A nagy része Zolival együtt hirtelen eltűnt mellőlünk. Éppenhogy maradtunk az út egyik felén. Ezt csak a szemem látta, a lábamat nem érdekelte, érdeklődve figyeltem, hogy visz tovább. Nem tudtam, mit várhatok tőle, olyan sokat nem reméltem.

A tavalyi hibát nem akartam újra elkövetni, hogy valami nagyot álmodok a betegségszezon kellős közepén, hogy aztán gyakorlatilag egy végtelen felsőlégúti takonyhorror elvigye a francba az egészet. Ehhez képest idén mindenki beteg volt, csak én nem, de komolyan, összesen két, vagy három napot köszörültem a torkom. Most pedig már itt ülünk a tizenöt fokos tavaszban.

Óvatosságomban a Garmin Coach edzők közül Greg Mcmillant választottam, úgy, hogy csupán a táv teljesítését tűztem ki célul. Heti három edzést kaptam, a tavalyi, Jeff-féle kemény résztávoknak, hosszú futásoknak itt nyoma sem volt. Tízszer húsz másodperc sprint, 10 perc közepesen kemény tempó, és szelídebb hosszúk vártak csak rám. A húsz másodperces sprinteket azért megtanultam tisztelni, meglepően sokat kivesz az emberből, főleg, ha az ember a technikáját sem tudja ennek a műfajnak. Sokat tanultam magamról ezen másodpercek alatt.

Ám még ezeket az edzéseket is ide-oda kellett pakolgatni, mert az egy dolog, hogy te nem vagy beteg, de a futáson az nem segít, ha a feleséged, vagy az egyik/mindkettő gyereked viszont igen. Túlnyomórészt még így is sikerült majd mindegyik edzést elindítanom, néha a pénteki hosszúk nem, vagy csak részlegesen adták magukat. Nem tudtam igazán felmérni a végén, mire is jutottam mindezzel.

Hát hallgattam a tüdőmet, mértem a feszülést, kérdeztem a testem, és nem figyeltem a hangjaimra.

A lábam azt felelte ez így pont jó, nem akar többet, nem kér kevesebbet, a feszülés azt mondta, hogy jó az ív, kitart, jólesően dolgozott a testem, nem égette magát, és nem érdekelt az örökös, lefelé akarodzó gondolatspirál.

Egyenesen sokáig, át a híd alatt, jobbra fordulunk, vágd az ívet, most jön a rosszabb út, a szembeszél, de nem tart igazán sokáig. Elfér az a pár másodperc, ne gyilkold feleslegesen.

Fel a Hauptallére, erre a végenincs egyenesre, lefelé, sokáig, sokáig, hosszan, de szakaszokra oszthatóan. Rögtön jön a vizes pult, isot kérek a második körben, mert szilárd bevitel az itt egy gramm se lesz. Nem vettem semmit, és nem adnak semmit, de igazából nem érzem, hogy baj lenne, nem fogok elfogyni. Ezt nem terveztem, mindössze szerencsém volt. Jó időben keltünk, jó időben reggeliztem, és Zoliék jó kenyeret vettek, azt a tipikus, német, a kovásztól kissé savanykás, őszintén, maláta nélkül is sötét rozskenyeret, amiből három szelet se nyomta el a hasamat. Többet nem ettem, egy ősrégi blogposztom maradt meg bennem figyelmeztetésképp, ahol Róka kommentelt valami olyasmit, hogy három tojásos rántottától (bundáskenyértől?) ő se tudna jót futni, ne csodálkozzak. Nem fogom megtalálni, nem is tudom pontosan mit írtam, mi volt a válasz, csak a tanulság, a figyelmeztető, belső sziréna maradt meg azóta minden egyes futás előtt. Én így tanulok.

Nem találok bele a pohárral a kosárba, pedig az jelzésértékű lenne. Az nem jelzésértéű, hogy nem találtam bele. Igazából a papírpohár összecsípésében sem vagyok ügyes, igaza van Kilfishnek, többet kellene versenyre járnom. Azért nem veszítek sokat, futtában vagyok túl a frissítésen.

Most már csak a fordító jön ezen az egyenesen, és az még kurva messze van. Nézelődöm. Az egész idő alatt ezt teszem.

Rengeteg a gyerek. Balázs mindenkit mélyenmegrugása után kiváncsi vagyok, hogy mikor állnak ki. A java hétnél, a maradék tizennégynél, félmaratonra látszólag egy sem maradt. Nem vonok tanulságot, nem jelent semmit, nem értek ehhez, mint ahogy a jelek szerint senki sem. Azoknak a gyerekeknek már viszont semmitől nem lesz jobb az, ami történt, Balázstól sem lett jobb, még egyszer, másfél év után sem. Azt hiszem neki lett csak jobb, hogy mindenkinek kiosztott egy hangos pofont a visszájáról.

A hatszázhatvankettes futó. Lány, van valami megfogóan szép a mozgásában. Utólag nézem, hogy ukrán, háromgyermekes anya, a férjével fut mindenhol Bécsben. Sokkal több külföldit látok, mint tavaly, magyarból sem csak kettő van a mezőnyben, mint múlt évben. Hazaindulva látom, hogy mellőlem is magyar rendszámú autó indul el a parkolóból.

Ugyanaz a pult jön a vízzel és az isoval, csak most már visszafelé, a célkapu felé tartva, ez a második kör vége.  01:20:valamennyi, írja ki az óra. Azt tudom, hogy 5:41-5:45 között futok, ami elégnek kellene lennie a két órához, de a jelek szerint nem az. Az első körnél is 00:40:22 volt.

Kilométerek telnek el, mire rájövök, sőt, igazából csak a célegyenesnél esik le, amikor már ki tudom matekozni az utolsó három kilométert, hogy bruttó időt mér. Szokád szerint nem látok ki a versenyből – többet kellene járnom -, nem tudom tartani az 5:41-et a pálya hasánál, ahol a szél és a minimális kátyúk, kavicsok, a burkolat változatossága miatt nehezebb a lelkemnek a tempó. Nincs több bennem, és végig , mint egy rádióadás hullámzik  ki az agyamból, hogy NEM TUDOM, HOGY TUDOK-E HAJRÁZNI.

 

Addig még sok időd van, kussoljál, figyelj, figyelj, FIGYELJ arra, ami most van: egyenes sokáig, át a híd alatt, jobbra fordulsz, vágd az ívet, most jön majd a rosszabb rész, a szembeszél, de nem tart sokáig, engedd el a másodperceket.

Odlo kabát, On cipő, több Fenix, vagy több nagyobb óra. Sok mellény. Egy-kettő brutálcipő a mi tempónkban, minek? Előznek. Nagyon kevesen előznek. Az elit már körözésben, ki tudja hol, néha csak el-el trappolnak, lihegnek mellettünk a felvezető bringás után, a lemaradók csak úgy, kisebb-nagyobb fújtató falkákban.

Fel megint Hauptalléra,  a végenincs egyenesre, lefelé, sokáig, sokáig, iszonyúan hosszú, de szabdalható. Rögtön jön a pult, belevágom a poharam a kosárba. Jelzésértékű. Egy másik kosarat elfúj előttem valami részeg széllökés a korzózós futók, sétálók közé.

Nem vagyunk egyedül. Megállás nélkül maradnak el, vagy előznek meg a Praterben futók az egyenessel párhuzamosan haladó, salakos sétányokon. Futnak velünk az aszfaltcsíkon is. Babakocsit, vagy éppen tempót tolva, nézelődve, beszélgetve. Rengeteg a sétáló ember is, él a park.

Valahol jönni kell egy hosszabbításnak, különben nem jön ki a félmaraton. Futok, futok, futok lefele, és sokkal hosszabbnak tűnik, biztos ez az, de persze nem, ez  ugyanaz a sramlizenés, aki mellett már ketszer elmentem. Tizenhét. Valahol alatta látok meg egy táblát, hogy harmadik kör, félmaratonra tovább, egyenesen. Nem tudom, hogy került ide úgy, hogy mindenkinek meglegyen a táv, ha egyszer az előző körben ezt még nem láttam. Vagy nem figyeltem. Nem tudom összerakni. Tizennyolc. Aztán végre fordulunk. Ez nem ugyanaz a fordító? Nem tudom, már mindegy, vége, vége, vége, gáz, gáz, gáz, ez már csak az utolsó egyenes a végtelenbe, valahol kurva messze ott vannak fent a dobosok, utána a pult, ahol már nem iszol, aztán a kereplős asszony, aztán a kereszteződés,  aztán a cél.

Zsibbadok, ebből nem lesz ötig tartó gyorsítás. Öt fél lesz, aztán már mindegy, de az utolsó ezres  is csak öt húsz körül jön ki a lábamból, és a nagy óra szerint 02:00:08-nál bámm, átszakadok a kapun, de 01:59:46-nál nyomom le az órám.

Bruttó idő, bruttó idő, persze, hogy az, de hülye vagyok, mindegy, affaszom, de kurva jó volt ez így!!!!, és miért fáj ennyire kibaszottul a vállam?!?!

Elveszek egy üdítőt, és kibandázok a tömegből, megőrülök, annyira fáj a vállam. Ez nem szokott lenni, ez most mi micsoda megint?! Magamat ölelve tudok csak sétálni, mert síkitok, ha leengedem, lengetem kezem.

 

Órákkal később enyhül csak a fájdalom, alul fogom a kormányt, minden kanyart kézből-kézbe adós tekeréssel oldok meg. Bécsből kiérve megállok az első nagy kútnál, megeszem még egy kötelező Leberkäse szenyát,  a duplahosszú eszpresszótól már dalol a lelkem. Megengedek magamnak még valami új kiadású RedBullt is, aztán a kocsiban elengedem jókedvem, az ablakot döngeti Erasure meg a Never ending story, és a hétvége utolsó két órájában végleg eltűnik a lelkiismeretfurdalás, amiért ez két nap egyedül csak rólam szólt.

 

Käsekrainer mit Ottakringer

Az elmúlt időszakban kétszer is voltam Bécsben Zolinak köszönhetően, aki Berlinből költözött eggyel visszább, egyik no-go zónából a másikba. Vannak, akiken nem lehet segíteni, ragaszkodnak a hanyatláshoz.

Ezzel vélhetőleg be is váltottam az összes, “legyen egy kis szociális életed” kuponomat Annánál a következő fél évre, de azt kell mondjam, hogy minden percet (kevesebb) és eurócentet (jóval több) megért.

A november végi látogatás alkalmával (egy este) a betegségek és a prioritások miatt futásra nem is került sor, csak kocsmáztunk. Másnap reggel el tudtam volna lógni egy óra kocogásra a Donauinselre, amely engem azóta, hogy tudok a létezéséről, mérhetetlenül lenyűgöz, hiszen pont 21,1 km hosszú, és ez nem lehet véletlen. Ám olyan orkánszerű hidegbetörés zúdult rá a városra, hogy egy pillanatot nem gondolkoztam, bevágtam magam az autóba, és meg sem álltam hazáig.

Nem ez volt az egyetlen ok. Gyakorlatilag semmit nem aludtam azon az éjszakán, nem is igazán a sörök miatt, inkább azért, mert mintha hiányzott volna a fél testem. Alig vártam, hogy végre elszabaduljak mellőlük, és amikor végre kint voltam, betonfalként érkeztek az elvonási tünetek. Egyedül vagyok egy ágyban. Elférek. Senki nem rúg belém. Senki nem horkol a fülembe az orrszívás ellenére. Nem esik az arcomra senkinek a keze. Senkit nem kell felemelni a földről, mert megunta az előszoba végtelenségét, és éppen nem tudott egy papucsot sem megrágni. Nem kellett rohanni a vacsorával, fürdéssel, fogmosással, pizsamába öltöztetéssel. Bori ma nem tanult biciklizni. Bogyónak nincs fülgyulladása.

Szinte szédülök a tértől, a felnőttvilágtól, és attól, hogy mennyire hangos és zavaró a csend nélkülük.

Most viszont tudtam mi vár, és tudtam azt is, hogy ilyen alkalom nem jön újra egyhamar. Rengeteg szervezés, sok pénz, mindez csak miattam, nekem.  Az a minimum, hogy csak azért is jól fogom érezni magam.

Zoli péntek este elvitt a Donauinselre egy tízes körre. Felejthetetlen élmény,  kompromisszumentes, totális vaksötét. Csak az új Nitecore NU 25UL fejlámpám 400 lumenes csóvája kisért minket, de nélküle se aggódtam a vajegyenes aszfalton. Szívem szerint belefutottam volna a végtelenbe, fel, egészen a város neonszínű sziluettjéig, de a prioritásokat nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Nem, ez nem Lágymányos, dél felől fotózva. Nem, nem a MOL torony. Se nem az OMV finomító. Az ott Bécs irodista mennyországa.

Ez Bécs második (nem az első, a második) legjobb Würstelstandja. Zárva. Zoli, mint idegenvezető rettenetesen, én, mint Käsekrainerfüggő semennyire nem jöttem zavarba. Käsekrainert egyszerűen muszáj enni, ha Bécsben jár az ember, hát átmentünk a szemben lévő, gyalázatosan rossz értékelésű standhoz, ahol pontosan azt kaptunk, amit vártam. Egy kelletlen, bajszos, valami extrémlokális focimeccset néző bácsi két mozdulattal egy kiszámíthatóan száraz végű, már ráncos héjú kiflibe varázsolt két, sajttól és az élettől elnehezült,  óriási pornókolbászt, majd némi egyezkedés után szisszenhetett a Hubertus nevű, duciüveges sör is. Én már ekkor tudtam, hogy ez az éj soha nem érhet véget.

Én sem értem miért, de egyelőre a craft söröket hajtjuk Bécsben, amikor pedig már Winkler is megmondta, hogy “a német – akár genetikailag, akár kulturálisan – nem alkalmas IPA előállítására.” Én ezt azzal egészíteném ki, hogy en bloc az egész craft szellemiség hiányzik belőlük. Zoliból is, ő ugyanis teljesen elégedett tud lenni bármilyen nonstop kisboltos lagerrel is, csakis miattam járt utána Bécs összes ilyen kocsmájának. Ez még egy régi-régi beidegződés az elmúlt nem is tudom, hány évből. Valószínűleg sokkal többre jutnánk autentikusabb kocsmákat keresve, mint ahogy első alkalommal el is vitt…jaj bazmeg…

Tehát a Gürtelbräuba. Amire a harminc éve kint élő, véralkoholista expatok valószínűleg csak legyintenének, de eljutunk majd idővel a mélyére mi is. Az autentikus jelzőt itt inkább csak az a várostörténeti kúriózum adja, hogy az említett pub az U6 vonal árkádsorán található, ami egy nagyon bécsi dolog. Az U6 metróhóz méltatlanul sokszor a felszínen közlekedik, és mintha ez nem lenne elég, még jól alá is dúcolták a vágányát. A sínek alatti árkádsor pedig arról híres, hogy “unter der U-Bahn pulsiert die Nacht“.

Bécsben azért sok helyen pulsiert die Nacht, de tény, hogy olyan helyeket látni errefelé, ahol ezer százalék, hogy a mai napig Depeche Mode-ot és Sister of Mercyt játszanak egymás után. Sokszor.

És sokkal tovább húzva a már így is indokolatlanul hosszú futásmentes részt, hadd meséljem el, hogy másnap délután sikerült még eggyel nagyobbat csavarogni a városban. Mivel Zoli nálam is sokkal nagyobb városfelfedező, alkalmi urbexező, és még annál is nagyobb várostörténetbuzi, egy csomó dolgot megtudtam:

Otto Wagner építette bécs összes szecceciós vécéjét.

Sobieski Jánosék urak voltak, háborúzni is urakként háborúztak, egy wellnesshotelből verték szét a törököket 1683-ban.

Azok a fejünk felett futó kék csövek nem maradnak ott mindörökké. De tényleg nem.

A Karl-Marx Hof a világ legnagyobb, leghosszabb épülethomlokzatával rendelkezik. Ez azt jelenti, hogy legalább huszonötször akkora, amit most a fejedben hirtelen el tudsz képzelni. Brutális.

Ezt már másnaposan, Nussberg felé konstatáltam, ahogy kókadtan ültem a villamoson, az előző este után indokolatlanul lelkes idegenvezetőm mellett. A végállomáson leszálltunk, és elkezdtünk felfelé kaptatni egy óvárosi részen, ami leginkább a prágai várba vezető utat jutatta eszembe. Pár percnyi séta után kiértünk a szívfájdítóan szép kis utcák közül, és hirtelen nem is Prágába, vagy Budapest valamelyik hegyvidéki oázisába képzeltem magam, hanem megesküdtem volna hogy a badacsonyi Római útról a hegyre felkanyarodó, Kisfaludy Sándor utca mámoros ígéretei nyílnak meg előttem.

Oké, jobb oldalt egy temető van, az nem annyira boldog ígéret, de amott, felfelé, az ott az urbánus bormennyország.

Bécsnek van hegye. Ausztria tele van hegyekkel, de a Mariahilferstrasséról még Lázárnak meg Krausz Gabinak sem az jut eszébe, hogy mennyi kibaszott hegy van ott.  Pedig van hegye, és amikor azt mondom, hogy hegye, akkor apámra, meg nagyapámra gondolok, amikor felkapoltak a Honda kistraktorra (engem is), felpöfögtünk a falu feletti szőlőbe. Ami nekünk kicsiben a Honda traktor és a hegy volt, az Bécsnek az U4 és a Nussberg.

Ittam már innen egészen felvillanyozó borokat, de leginkább azért tettem ezt egyáltalán, mert különleges dolognak tartottam, hogy bécsi bor van a poharamban. És most a saját szememmel is láttam: anak az italnak, ami innen származik, lehet akármennyire fantasztikus is, a legkülönlegesebb tulajdonsága a látvány, a mindennél élesebb kontraszt, amihez csak vissza kell fordulnod, miközben a tőkék között lihegsz: az egyik pillanatban még valahol Balaton-felvidéken, vagy a wachaui kultúrtájban vagy, majd hirtelen ott van a szemed előtt a világ egyfolytában legélhetőbbnek szavazott városa. Nem csak ebben a pillanatban, de végérvényesen itt tudod meg, neked miért az.

Zoli számára Bécs belakásának egyik fontos állomása lesz a tavaszi, nagy maraton egyik számán való indulás, de én pont Lubics Szilvi itteni beszámolóját olvasva jöttem rá, hogy – legalábbis mostanában – nem vágyom nagy tömegversenyekre.

Viszont pár nappal később, amikor még időről-időre a jól sikerült hétvégét éltük újra, a Viennatrail linkjét dobta át nekem. Amint megnéztem, tudtam, hogy van egy fix verseny, amin egyszer mindenképp el fogok indulni.

Bécsnek meg nekem még sok dolgunk lesz egymással.