Az imádott Saucony Ride 14-esem, a hivatalosan is legszebb és legmenőbb cipőm, ami valaha volt és lesz, – amiben akkora AHA-élmény volt rögtön az első pár futólépés is, hogy biztos vagyok benne, hogy eztán ez lesz a mérce hosszú ideig – 786 kilométernél elhagyott. Nagy csalódásomra azoknak a cipőknek a sorát erősíti, amelyek nem jutottak el velem az ezer kilométeres nirvánába, ahol hetvenkét szűz civilcipő lesné minden kívánságukat az örök rekortánmezőn.
A nagylábujjam szokás szerint lyukat fúrt a tetejébe, ami ugyan szinte minden cipőmmel megesik, ám bal, vagy a jobb pont elérte az orrésznél végigfutó belső merevítést, és folyton abba kapaszkodott. A legutolsó futásnál már minden pár méternél azt vettem észre, hogy behúzom a lábujjam – és amikor ez tudatosodott, már tisztában voltam vele, hogy ez volt az utolsó közös körünk.
A hiányzó, bő kétszáz kilométernél csak egy dolog fájt jobban: hogy ez pont a bécsi félmaraton előtt történt. Annyira szerettem volna ott ebben a cipőben futni, megérdemeltük volna mindketten.
Ehelyett az örök második cipőm, a mostanra már mindig lenézett Adidas Solarglide nemtudomhányas jött velem. A cipő, ami még a Garmin Connecten is csak azt a nevet kapta a felszelerelések között, hogy Nevenincs. Ennél sokkal többet érdemelne, mert megbízható igásló, aki ráadásul ott is tud, ahol a Saucony nem, az esős, vizes, nedves, nyálkás levelekkel, avarral borított aszfalton. Tudja a tempót, tudja a lassút, és szó nélkül dolgozik, egyszerűen csak a Ride remeklése mellett – és ha szívemre teszem a kezem – akkor összehasonlítás nélkül is, önmagában is már nagyon semmilyen cipő lett az istentudja hányadik széria után.
Addig-addig piszkált a kiváncsiság és a vásárolhatnék, hogy a tavalyi UB felkészülés egy Clifton 8 beszerzésével kezdődött. És a közös történet itt majdnem véget is ért, mert nagyon csini és kényelmes cipő volt ez a Clifton, de egyszerre futni konkrétan nem tudtam benne többet, mint pár száz méter. Teljesen kész volt tőle a vádlim, a mindenem. Felhúztam magam, úgy éreztem, hogy nem a cipő, hanem én vagyok a szűk keresztmetszet (és tényleg), már csak azért sem engedtem el, addig-addig szoktattam magam hozzá, míg összebariztunk, megörvendeztetett életem második leggyorsabb tíz kilométerével, csak hogy lássuk, ilyet is tud az „easy, long”-ok mellett, amire mostanában már inkább ajánlják.
Megörvendeztett az UB-val is, ami évekre visszamenően is messze a legjobb élményem volt, ami ezzel a sporttal kapcsolatban engem ért. Amikor lecsengett az eufória, senki másnak, de magamnak beismertem, hogy megint itt kopogtat a talpi bőnye az ajtón, és ha nem akarom beengedni, le kell tennem ezt a cipőt. Az 5 mm drop, a sarkam az állandó, lenti puhaságba esése, a vádlim, Achillesem többletterhelése azzal járt az én végtelenül feszes talpi felépítésemmel egybekötve, hogy alig tudtam rálépni alvás után a lábamra. Kontroll alatt tudtam tartani, rengeteg mobility labdázás, rengeteg nyújtás kellett hozzá, de hosszú hónapok után újra bőnyementes lettem. A Clifton pedig háromszázötven kilométerrel a szekrényben hever – valószínűleg örökre.
És itt érkezünk ahhoz a részhez, ahol igazán fel vagyok baszva. Azt lassan megszokom, elfogadom, hogy kvázi állandó cipőválságban vagyok. Jó lett volna másokhoz hasonlóan negyven évig gondolkodás nélkül Kayanoban futni, és tudomást sem venni arról, hogy lett évről-évre szarabb az Asics, mielőtt újra menő lett, és ugyanúgy rendületlenül Kayanoban futni tovább. De ez nem én vagyok. Elfogadom. Azt is, hogy kimegy alólam a márka, a széria, mert ilyen ez a piac és a fogyasztói társadalom. Mindig változtatni kell, mindig valami új kell. Elfogadom. Belepusztul a bolygó, de elfogadom, majd futunk a Holdon.
Ami felbasz, az a trendnek való teljes felülés, hogy mindegyik, de tényleg az összes futással foglalkozó platform, oldal, blog, akármi már ott tart, hogy teljesen elképzelhetetlen számukra karbonlófasz, vagy valami csodahabszivacs nélkül cipőt ajánlani maratonra. És csak úgy röpködnek a százhatvan és kétszázhatvan dolláros cipők, és ez mindenkinek teljesen normális. Hát mi a fasz van veletek?
Hol maradnak a magamfajta futók az ajánlásokból, vagy a nálam jobb és sokkal jobb futók, akik még mindig csak hobbisportolók, és az évi pár maratonra nem akarnak/tudnak se ötven, se hetven, se százezer forintos cipőt venni?
Ezekkel a gondolatokkal pörgettem át a netet ezredszerre is pár nappal ezelőtt, ugyanis oka van annak, hogy nem a bécsi félmaratonról írok most. Nem találtam magamban a végszót rá, majd pont ma este jöttem rá, hogy azért nem, mert nyakig benne vagyok. Mert hosszabb távra, maratonra keresek cipőt (mert tudom, hogy három-négy órás gyötrődések alatt oly sok minden tud történni a lábammal, kell hozzá a Suacony Ride-omnál megbocsátóbb, párnázottabb cipő), mert motivált lettem, mert jobban kedvem van futni, mert úgy érzem magam, mint régen, amikor még az elmúlt évekhez képest jobban ment, és úgy érzem, hogy meg tudom találni két gyerek mellett is az utat felfelé. Ez a végszó az Eisbärlaufhoz, sokkal többet jelentett annál, hogy önmagában jól sikerült végre egy „verseny”. Nagy ajándékot adott, legyen ennek bármi is a vége, hiszen szokásos módon vagy ezerféleképpen érhet rossz véget a lelkesedés és a lendület.
És akkor megtaláltam azt egyetlen egy rést, egy apró figyelmetlenséget, valaki valahol nem karbonbetétes cipőt hagyott jóvá maratonhoz. A „daily trainer” keresőszóval ereszkedtem le a nyúl üregébe, és ezúttal szerencsém volt. Puma, azt írta. A Pumát az elmúlt években már nagyon sokszor hallottam, azóta, hogy visszamerészkedtek a hosszútávfutás piacára. Dicsérték, de amit olvastam róluk, az nem az én világom volt. Vásárolhatnék ide-vásárolhatnék oda, mostanában már tudni vélem, hogy lesznek öregek az öregek, látom magamon, hogy nem akarok már újabb és még újabb dolgokkal foglalkozni, megérteni, legyen az egy újabb közösségi platform, beloggolás a vadiúj, irodai meeting szobákba, vagy lekövetni az egyre elrugaszkodottabb futócipő hype-okat.
De ebben az apró kis szünetjelben, a normalitás véletlen kis pillanatában valaki valahol azt írta, hogy a Puma Velocity Nitro 2 könnyű, párnázott cipő. Puha, de nem energiaelnyelős, lábujjaknak viszonylag széles, és méreteként fél számmal nagyobbra szabott cipő. Megnéztem az én kis titkos oldalaimon, hogy mennyi egy ilyen csuka, és amikor azt láttam, hogy akcióban tizenhétezer, akkor tudtam, hogy MEGVAN.
Tegnap jött meg, ma kivittem egy rövid körre, és az első pillanattól kezdve tudtam, hogy mit érzek a talpam alatt. A régi Nike Vomerók feletti elégedettséget valami sokkal modernebb köntösben. Dobozból előkapva is bármennyit tudtam volna bennük futni. Lekvár, takony, de az a jófajta takony, ami tart, ha gömböt gyúrsz belőle, és ha összenyomod, utána rögtön visszanyeri az alakját. Így vitt előre engem, puhán, de rugósan, kényelmesen, tágan, örömmel.
Jó barátok leszünk.
