– Második gyerek! – intézik el egy legyintéssel az egyébként valóban második gyerekemet, amikor Bábele megendedőbb természete kerül szóba. Mintha ez ilyen mindent megmagyarázó, az egész életét predesztináló, előre lerakott sín lenne, amin a fiam óhatatlanul végigrobog az adott felszereltségével.
Tagadhatatlan, hogy teljesen más a két gyerek, de Bábele nem azért türelmesebb, megengedőbb, mert többet kell várnia, mert tudja, hol a helye, vagy mert mi sokkal kevesebbet szerencsétlenkedünk körülötte. Nem kell kivárnia a sorát, nem a hierarchia szarabbik végén kap csak enni, nem utoljára lesz kivakarva a kakából, és nem azért mosolygósabb, mert azért a kis töredék figyelemért is hálás.
Biztos vagyok benne, hogy a gyakorlottság mindenképpen faktor lehet, de Krumplival három és fél év gyakorlás után is minden egyes nap egy végtelen MMA ketrecharc, amelyben ébredés után, de gyakran alvás közben is egyből az iszamos földharc dominál, amelyben az idegrendszerem harminc másodperc után pont úgy néz ki, mint a dagesztáni fojtásba rakott Conor McGregor, akit aztán még a sorba rakott plüsstestőrök is végigvernek a megalázó vereség után.
Bábele egyáltalán nem ilyen faltól falig típusú, inkább mosolygósabb, türelmesebb, és sokkal, de sokkal együttműködőbb, mint amilyen Krumpli volt csecsemőnek. Ám fenntartom, hogy nem azért, mert annyira hihetetlenül profik és pánikmentes szülők lettünk, hanem mert jobb fej más az alapbeállítása. Nem egy olyan családot ismerünk, akiknél, ha a második gyerek lett volna az első, nem lett volna második. Mi meg nem is álmodtunk arról, hogy lehet, csak jött. Az évforduló, meg a szarvasgomba, ugye, azt nem érdekli a nem jön össze, meg a lombik.
Természetesen mi is változtunk, és természetesen mérhetetlenül sok energiát és időt spórolunk meg a három évnyi vérrel és verítékkel összegyűjtött tapasztalatainkkal. Futás és a blog szempontjából (is), pont a babakocsis parádé az egyik szituáció, ahol ez leginkább és leglátványosabban tetten érthető.
Krumplival az egész egy rettenetesen körülményes procedúrát jelentett, nagyjából olyat, mint amikor a tűzszerészek közelítenek meg egy hatalmas, nagyon instabil állapotban lévő, második világháborús bombát. Először is körbeudvaroltam a lányomat, hogy hajlandó-e eltölteni velem húsz percet, fél órát anélkül, hogy élesítené magát, és csak akkor léptünk tovább, amikor ezt a szintet jóváhagyta: hármasban sétáltunk ki a Szerémi úti bicikliútra, amely azzal a hihetetlen tulajdonsággal bírt, hogy volt rajta egy pár száz méteres szakasz, amely szinte jó minőségű volt. Ott a hordozóból valami hihetetlen óvatossággal átemeltük a ketyegő pokolgépet a babakocsiba, és közben füttyögtünk és másfele néztünk, mintha nem történt volna semmi. Krumpli gyanakodva méricskélt bennünket, hogy át akarjuk-e baszni, de aztán végül nem szólt semmit, csak biztos, ami biztos, megsértődött kicsit. Szerencsére a kiváncsisága nagyobb volt, így végül kelletlenül legyintett egyet, hogy jól van, te ott, na mutasd, mi a fasz ez?
És akkor én lehelletfinoman elkezdtem vele Anna előtt ide-oda kocogni pár száz métert, figyelve arra, hogy ha robban, azonnal a nőm ölébe tudjam dobni.
Megesett, hogy Annát riasztottam, hogy azonnal jöjjön értünk kocsival, mert katasztrófa van, és alapvetően minden futásra úgy mentem ki (ősszel kezdtük, télen bontakozott ki a kaland), hogy egész túlélőfelszerelést pakoltam magamnak is, ha esetleg otthontól egy távolabbi ponton fulladna kudarcba a futás: plusz kabát, vastag sapka, élelem, víz, buszjegy, fejlámpa, bicska, eret vágni.
Tavaly januárban voltam utoljára futni vele, de az amolyan búcsúkoncert lehetett, mert már ’22. novemberétől nem volt aktív a duónk. Lettek érdekesebb programok, a csakazértis kényszernek pedig nem láttam értelmét. Jött a bicikli, a roller, a jó idő, a sok szaladás, nyakban utazás – a Thule aludni tért.
A gyakorlatilag egyszer sem használt mózeskosarat árában eladtuk, főleg, ha már jó akicósan vettem. Nem szándékoztunk újra bevásárolni belőle, főleg, hogy azóta a duplájába kerül. Anna ezúttal sokkal tudatosabban fordult fordított mindenkit a hordozás felé.
A babakocsit az autós hordozóval használtuk, tudván, hogy annyi időt nem fog benne tölteni, hogy baja származzon belőle. Egyébként is olyan hamar hagytuk el azt a Thule tetejéről, ahogy csak lehetett, hiszen a jószerével síkba fektethető ülőrész tökéletesen megfelelt Bábelének ugyanúgy, ahogy Krumpi is jól érezte magát benne.
Nem tudom, hogy később kezdtem-e futni a fiammal, mint a lányommal – érzésre igen, de ez nem jelent semmit, mert már alapvetően volt egy nagyon erős feszülésem majdnem a születésétől kezdve, és ez rárakódott mindenre: iszonyúan zavart, hogy nem sok időt tudok vele tölteni. Krumpli elsősége, a Covid miatt beszűkültség három évvel ezelőtt teljesen más környezetet jelentett, ahhoz képest, amit Bábele érkezése teremtett. Négyen hirtelen olyanok lettünk mint két egyedülálló szülő, én a lányommal, Anna a fiával. Krumplinál mindenhol ott voltam, az oltásoknál, a foglalkozásoknál, bárhol, amire csak sor került. Anna a fiunkat mindenhova egyedül viszi, orvoshoz, tornára, úszásra, amíg én dolgozom, vagy az óvodát, játszóteret, programot, hisztit, altatást intézek a lányunknál.
Felismerés, idő, és akarat, erő is kellett ahhoz, hogy kicsit sodrás ellen kormányozzuk a csónakot, hogy a lányok is tudjanak együtt időt tölteni, Krumpli is újra többet kapjon Anyából, és a fiúk is le tudjanak végre ülni egy sör mellé kettesben.
Bábele szerencsémre mindenkit kedvel, még nekem is mindig örül, nyitott és befogadó személyiség, sőt rászokott arra, hogy mindent egy Han Solo féle félmosollyal oldjon meg. Igaz, szüksége is lesz rá, mert sajnos egyelőre az én klónomnak igérkezik, és azt kompenzálni kell valamivel, tény.
Szeptember elején tartottuk meg az első fiúbulis sétát, ahol ő azért pár percben mégiscsak vázolta a velem kapcsolatos fenntartásait (csak hogy ne legyen igazam), majd a mondata végére hirtelen elaludt. Ezt az előjátékot már hónapok óta elhagyja, és rögtön a lényegre tér. Mégiscsak férfi.
Futni azonban csak novemberben tudtam elvinni, a napi ritmusa sehogysem találkozott a munka és/vagy Krumpli ritmusával, meg minden mással sem. Egészen addig, amíg egyszer csak Anna öltözésem közben megkérdezte, hogy nem viszed magaddal futni? Elkezdtem válaszolni, hogy feladatos futásom van, meg különben is, az nem csak úgy megy, de már közben is hallottam magam kívülről, úgyhogy be sem fejeztem. A heti harminc kilométeresnek kerekített szépített hazudott futásaimmal azért ne vegyük már annyira komolyan magunkat, meg hát miért is ne vihetném el? Aludni fog. Bábelében nincs olyan atomóra, mint Krumpliban volt, sőt, rövidebbeket szunyál, valahol húsz és harminc perc között biztos, hogy felébred. Viszont sokkal türelmesebb utána. Ha nagyon kihúzom, fél órát is elvan még ébren, egy helyben. Amit Krumplinál félelem és rettegés övezett, az ezúttal egy vállvonással el lett intézve.
Így lett az első futásunk egy sprintelős intervall, ahol egyből megküldtem tízszer húsz másodpercet négy negyvenekkel az alvó kisdeddel, amely tempó ugyan még babakocsis futásban sem jelent valami hű, de nagy valamit, ám első próbálkozásnak és a formámnak igencsak megfelelt. Nem kellett semmit újra megszokni, minden mozdulat ismerős és kényelmes volt, már amennyire ilyesmi egy futás közben kényelmes lehet.
Másodszorra már egyenesen ébren vittem el, úgy is lenyomtunk egy bő ötöst és azóta nincs megállás, ugyanis azóta a babakocsis kocogást már kifogásnak is használtam, hogy ne kelljen hétvégi hosszút mennem. A Thule feltámadt.
Az Ubran Glide 2 a második kört is rezzenéstelenül tűri, egy igazi igásló, és ezt majdnem szó szerint kell érteni. A civil felhasználásban megmutatkozó egyetlen hátrányát, a nagy terpeszét, és ezzel a lépcsős tömegközlekedés ellehetetlenítését részben pont ugyanezzel a tulajdonságával korrigálja, ugyanis irgalmatlanul meg lehet pakolni a batárt. Fér cucc a gyerek mellé, a gyerekre, a gyerek elé, fel a tetőre (oda rengeteg minden, leginkább a Lidlben, amikor még basztak kitenni kézben cipelhető kosarat), alulra, a zárható csomagtartóba, hátra, a hálóba. A rollert be lehet akasztani a tolókarhoz, a pelenkázó hátizsák is ide kerül egy hevederrel.
Krumpli egy ideig az öccse előtt ült hosszabb gyaloglások alkalmával, amikor elment a lábából a kedv. Az első kerék csatlakozásánál van egy kisebb platform, ott lógázta a lábát, vagy inkább koptatta a cipőjét.
Egészen addig, amíg második otthonunkban (Budapesti Állat- és Növénykert) meg nem láttam ezt:
Hónapokig kerestem testvérfellépőt a Thuléhoz, de valamiért egyetlen találatot sem kaptam rá. Ehhez képest a Lascal fellépőinek egy egészen részletes útmutatója van konkrétan ehhez a modellhez, így utólag tehát nem értem, valamit nagyon elbénázhattam. Kapni áruházban is, de apróhirdetéssel is tele van a net, ahol kivételesen sikerült nem google fordítóval támadó csalókkal lebeszélni egy üzletet. Azóta mi is így nézünk ki:
Hozzá kell tenni, hogy üljön bár előre, vagy álljon hátul a nagyobbik, a Thule abban a pillanatban egy túlterhelt, irányíthatatlan, a felszínen maradásért küzdő, harmadik világbeli bárkává válik, és mivel Krumpliról beszélünk, természetesen hozzá kell matekozni, hogy ő ugrál, ide-oda veti magát, kalimpál, forgolódik. És énekel. Tehát nem segít a helyzeten.
A Thulébe 2020 októbere óta 742,88 km került. Ez se rekordokhoz, se influenszerkedéshez nem visz közelebb, nem leszünk ott egy félmaraton pacsirengetegében sem, de nekem az is elég, hogy Teréz egyszer gyanakodva méregetett szembejövet, hogy ugyan ki fut még errefelé (XI. ker-Albertfalva) babakocsival, én meg nagy bólintással odaköszönhettem neki suttogva (a övé is aludt meg az enyém is)!!!
A képernyőmentésből természetesen az is látszik, hogy terepfutó influenszer már még inkább nem leszek soha 🙁 Igaz, ahogy a Thule feltámadt, feltámadhat valamikor a mellény is. A lényeg azonban az, hogy futok, még egyszer sem nem dőltem ki hetekre a szezonban, nem fájok, mindenki egészséges és a véremet szívja, és hétvégén revansot ugyan nem veszek a tavalyi kiszállóért, de remélhetőleg lefutom a bécsi Eisbärlauf három körét a Praterben.