Mintha hirtelen tíz évet lapoztunk volna bölcsességben. Semmi, de úgy komplett egészében egyáltalán semmi nem úgy sikerült a bécsi hétvégén, ahogy azt megálmodtuk, de egy gramm súly nem húzza mégsem a lelkemet. Mintha hirtelen tíz évet öregedtem volna, kristálytisztán látom, hogy mit sem számít, és egészen megengedőn eresztem el az eredményeket, a sajátot is, a közöseket is. Együtt voltunk két napot és nagyon jó volt.
Szombaton eleve későn keltünk, mert végre ájultan aludtunk, hogy Krumplit már pénteken levittük Anna szüleihez. Elment a fél nap, mire megérkeztünk Bécsbe. Otthon hagytuk a beváltott eurót (Anna hagyta otthon, ő váltotta, és nála is volt, de ő ragaszkodik a többes számhoz, én pedig engedem, mert az előbb azt írtam, hogy bölcs és megengedő vagyok), és az Óvárig behozott húsz percet szépen el is sétaautóztuk, mire ott ATM-eztünk és váltottunk. (Tök feleslegesen, mert Bécs mára, gondolom a COVID miatt, ugyanúgy készpénzmentes lett, mint Budapest.)
Az előnyei miatt megvettük a huszonnégy órás Bécs kártyát, majd Anna rájött, hogy a Schönnbrunn parkja teljesen ingyenes, múzeumozni most meg egyébként nem akarunk, mert ilyesmire tizenkilenc hetesen már nem képes. Innentől muszáj volt minden egyes programot (étel, kávé, kultúra light) úgy megtervezni, hogy az tömegközlekedést és engedményeket tartalmazzon. Simán meg is lett a futóversenyturizmusra annyira jellemző, verseny napja előtti, kötelező, húszezer lépéses városnézés.
Annát illetően millió és egy helyen ütköztünk bele a ténybe, hogy megszűnt önmaga lenni, és az a tervező-szervező, listaíró szörnyeteg, akit a feleségemként ismerek, döbbenetesen dekoncentrált lett. Rémlik, hogy Krumplit várva is volt valami ilyesmi, de úgy néz, nem csak a nők felejtenek el mindent a terhességről és a szülésről, hanem én is. Ugyan nem okozott nagy problémát, hogy női tusfürdőt és izzadsággátlót használtam Bécsben, még a férfi öltözőben sem, de végül ugyanígy nem jutottunk be a Tenger Házába sem, valamint ugyanígy percekig győzködtem arról, hogy ha ötven centbe kerül a vécé, és ő bedobott egy két eurós érmét, akkor ott bizony lenni kell az visszajáró aprók között egy másik ötven centesnek. Nem volt egyszerű meggyőzni, pedig már nekem is nagyon kellett pisilni.
—
A tizenöt kilométeres városnézést leszámítva nagyjából mindent megtettem, hogy a félmaraton a lehető legjobban sikerüljön. Nem ettem, nem ittam magam halálra, aludtam, időben keltem, mértékkel reggeliztem, gerinctornáztam Enikő videójából kivágva egy erős negyed órát még a hotelben. Időben indultam, nem tévedtem el, melegítettem a futás előtt.
Esett, amikor elindultam a hotelből a Prater felé, majd gyakorlatilag elállt, mire eldurrant a verseny. A vizes aszfalt mindenesetre eldöntötte a kérdést, hogy melyik cipőt is vegyem fel. A Saucony Ride maradt a táskában, lábamra került a végérvényesen meghaladottnak ítélt Adidas SolarGlide 3, amivel – miután az utóbbi időben leesett a nyáron hiányzó csapadék kétszerese – azért csak-csak sikerült megfutni a felkészülés legeredményesebb kilométereit, anélkül, hogy utána le kellett volna vágni a lábamat.
Hogy Sauconyt is kimosdassam, amennyire lehet: ez a nedves időben nem tapadás lehet, hogy csak az én marhaságom, mert jó sokan futottak a Hauptallén is ebben a márkában mindenféle korcsolyázás nélkül.
Tény, hogy teljesen mindegy volt, hogy milyen cipő van rajtam, eddigre már két hete nyilvánvaló volt, hogy nem lesz itt semmilyen PB, csak én nem láttam. Vagy nem akartam látni. A decemberi három hetes betegség (19 nap maradt ki a futásban) úgy vitte magával az erőt és a pulzust, mintha a szeptember óta tartó felkészülés nem is lett volna.
Sikerült ugyan keretek köré szorítani a szívverést január első hetére, de akkor már nem futottam tizensok ismétléses résztávokat, hatnál többet be sem mertem írni magamnak. Azt is észrevettem, hogy a három perces pihenőkre sokkal kifulladtabban érek oda.
Ekkor lehetett volna még korrigálni az elvárásaimon, de nem láttam a teljes képet, kitakartam magamat magam elől, meg hát amúgy sem értek én se magamhoz, se a futáshoz. Gondoltam, a versenyhangulat, a drukk, meg valami csoda majdcsak segít.
A valóság ehhez képest nevetséges botladozás volt: a negyedik-ötödik kilométeren azon szaroztam, hogy szabaduljak meg a dzsekimtől. A Garmin hat fokot írt utólag versenyre, de az biztos, hogy hidegebbnek érződött, és még biztosabb, hogy fingom nem volt arról, mennyi ruha kell nekem ilyen körülmények között 5:18-5:24-es tempóhoz. A válasz: kevés. Poló, hosszúujjú póló feltűrve. Az egy dolog, hogy rengeteg energiát elvett, mire kihámoztam magam futás közben a dzsekiből, de az sokkal fontosabb, hogy NEM jutott eszembe a derekamra kötni. Azon járt az agyam végig, hova tudnám úgy oldalra dobni újra a rajthoz érve, hogy meg is legyen még, amikor majd érte megyek.
Már ekkor odavolt az agyam, elment a racionális gondolkozás. Aztán előttem megláttam a derékra kötött megoldást, ami ugyan nem ideális, de nem a pár dekás., felgönygyölt, körbecsomózott nejlondarab lesz az PB gátja öt húsznál. De a lényeg, hogy magamtól nem jutott eszembe a legkézenfekvőbb megoldás.
Ha tempót nézzük, nyolcnál már gondban voltam, kilencig bírtam, tíznél feladtam. Tizenegynél még gondolkoztam egy két órás félmaratonon, de egyszerűen eltűnt belőlem az üzemanyag. Tizennégynél jött volna a harmadik kör, de tudtam, hogy nem fogok kimenni, semmi értelme, nem is kívántam. Ha már így, akkor több idő marad még Annával a városra.
Ennyi volt az én próbám tizennyolc hét felkészülés után, ahol a felkészülési időszak kivételesen sokkal fontosabb volt és sokkal többet adott, mint a verseny: végre remek futásaim voltak, és egyáltalán: végre voltak futásaim.
—
A pálya: álom. Igen, BORZASZTÓ hosszú egyenesek vannak, ez a Hauptallé egy hihetetlenül nagyvonalú sugárút, autók nélkül, egy végtelen kiterjedésű parkban. A józan ész megőrzése érdekében az egyesület klasszikus, hét kilométeres pályakörében van két kilométernyi vargabetű egy hasas visszafordító, de az is patika. Félmaratonon, eseményen, csapatban, bolyban, a színes ruhás törzsünk tagjaival körülvéve, koncentráltan, motivált aggyal nem eszi meg az embert.
—
A szervezés: A bécsi LCC, azt hiszem, Ausztia legnagyobb és leggazdagabb futóegyesülete. A Praterben (a parkban) található Ernst-Happel focistadion oldalában van a központjuk, nagyjából száz méterre a Hauptallétól, irodával, egy alap büfével (sör van), és pár piszok nagy öltözővel – legalábbis ennyit láttam belőlük.
Könnyen megtaláltam a helyszínt, igaz a Google Térkép navigációját követve eléggé bele lehet bonyolódni a park környékén való parkolásba. Onnan viszont már csak a gyanús embereket kellett követnem. Legtöbben a három versenyből álló kupára jelentkeztek, kikerültem a hosszú sort, odamentem a másik pulthoz és egy pillanat alatt megkaptam a rajtszámot.
Az oldalukon azt írták, hogy a zárható öltözőszekrényből limitált mennyiség áll rendelkezésre, ezért ennek jártam először utána. Kifizettem a három euró ötvenet, leadtam a zálogot, és már kezemben is volt a kulcs. Az öltözőbe lépve már láttam, hogy a limitált mennyiség nem ettől a versenytől fog zavarba jönni. (Főleg, hogy nem sokkal később, vécét vadászva kiderült, hogy van még egy öltözőjük.)
Rengeteg szekrény volt, az enyém egészen hátul várt, átfurakodtam a kámforszagú, a fél- és egész meztelenség különböző, fél lábon álló stációjában leledző futópopuláción, eloldalaztam a nagy, össznépi, börtön-utánérzéses zuhanyzó mellett. Egy másik külföldi futó mellé szorultam a padon, együtt fejtettük meg, hogy a szekrények eredetileg zsetonosok voltak, mindegyik zárszerkezetében ott bújik egy egyeurós érme, várva, hogy újra és újra bedobják a kis csúszdába. Már eddig is teljesen paff voltam az egyesület infrastruktúrájától, de itt lettem igazán irigy, amikor felfogtam, hogy ezeket az egyeurósósokat soha senki nem gyűjtötte össze magának, pedig szépen össze lehetne szedni 100-200 euró feletti összeget.
Végül még egy utolsó képpel demonstrálnám a bécsi/nyugati No-Go-Zonától való távolságunkat:
Ez a táska-atombombának kinéző holmi egy mobiltelefonon való helyszíni nevezést tesz lehetővé az extra adrenalinlöketet igénylő versenyzőknek.
—
Ténferegtem egy kicsit, majd a bemelegítőket követve elkocogtam lassan a pályához. A rajtközpont a szokásos képet mutatta, minden rendben volt, minden ismerős volt, egyedül a nem meghámozott banán vette el a kedvemet. Érteni értem ugyan, hogy miért így adják (Bécsben még mindig kötelező a maszk a tömegközlekedésen és a gyógyszertárakban is, és a nagy többség fel is veszi az előírt FFP2-őt), de futás közben marhára nem esik jól a banánhéjjal szórakozni. Ráadásul szilárd frissitésből, azt hiszem, itt volt az egyetlen asztal, ami további kérdéseket vetett fel bennem, de sajnos nem jutottam el odáig, hogy ez gondot okozzon.
—
A verseny: volt egy magabiztos felkonf, egy öreg bácsi még jegesmedvének is beöltözött (Eisbärlauf), a tömeg összegyűlt, ahogy kell, és másodpercre pontosan, reggel tízkor elindultunk. Én az utolsó percekben valahol középre és szélre helyezkedtem el: ha rosszul is mértem be a mezőny tempóeloszlását, itt könnyebben lehet előzni, vagy másokat elengedni.
Ekkor megláttam egy meztelen talpat a sok, attraktív márkalogó között, majd még egyszer odanéztem, hogy jól látom-e, és gyorsan lefotóztam Daninak, aki éppen félúton van ehhez a marhasághoz. Jelenleg saruban fut mínusz három fokban, de volt már ősszel mezítláb is rekortánon.
Nem tudom, hogy a magabiztos mozgásra, ahogy bármiféle kétség nélkül hátulról előrefele tört, vagy az Éhezők Viadalát idéző tekintete miatt, de a meztelen talpról úgy kaptam fel a fejem a fejem mellettem elhaladó lányra, mintha nem is az imént konstatáltam volna, hogy valaki a dermesztően hideg, nedves, fázós öt fokban mezítláb fog indulni. Akaratlanul is végignéztem, ahogy elhalad mellettem, mert valami olyan eltökéltség volt nem csak az arcán, hanem az egész lényében, hogy emlékszem, azt morogtam utána, hogy “okéé, itt valaki nyerni jött.”
Mint később kiderült, két magyar indult a versenyen. Ő volt a másik, Dr. Bogdándi Virág. És megnyerte.
Egen, tényleg megnyerte. Nem tudom, hogy stalking szempontjából mi a gázabb, ha a Facebook posztot, vagy ha a Stravát osztom meg, ezért biztos, amit biztos, beteszem mindkettőt!
Az elérhető adatokból több következtetést és mentséget is ki tudok nyerni magam számára:
Először is, amit mindig mondok: who runs this world? Girls!
Másodszor: ennyit számít, ha valaki még gyerekkorban van, és úgy fut, vagy dagadt, öreg, és úgy dnf.
Harmadszor: Sanyoszistálló vs. parasztba Pestről.
Negyedszer: “Nike alphafly Z”. Szóval nem én költök sokat futásra, mindenkinek mondom!!!
—
A második kör végén szépen kisoroltam, levettem a kék, félmaratonistát jelző rajtszámot, hogy még csak senki se gondolkozzon a teljesítményemen. (Ennyire gyors ez a beöltözött, pocakos csávó, vagy kiállt, mert végig se tudta futni?) Őszintén szólva egyáltalán nem voltam dühös, sőt megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy ez most ennyi volt. Nem voltam jó passzban. A győztes, svéd fiú (1:15:09) előttem sántikált, még a harmadik kört is előbb fejezte be, mint én a másodikat. Aztán egyszer csak megindult, és elkocogott az öltözőkig. Én erre tizennégy kilométer után sem tudtam rávenni magam, semmi erőm nem maradt.
—
Anna elém jött a Praterhez. (Ő addig Sissi-túrán volt, amíg én dnf-eltem – neki szerencsére jobban sikerült programot választani. Egészen pontosan azt mondta, hogy egyszer jó volt, és legalább kipróbált végre egy VR szemüveget is.) Felhajtottuk Bécs valószínűleg legrosszabb gőzgombócát, de a Tafelspitz, a sör és kávé megmentette a helyzetet. Aztán bebuktuk a Tengerek Házát (ha online veszel jegyet, akkor csak egy óra múlva kapod meg a telefonra, ha pedig sorba állsz, az minimum ugyanennyi időt jelent – nekünk viszont így már nem fért bele), és hazavezettünk az újra szakadó esőben.
—
Nagyon szeretnék visszamenni, kell a revans, de leginkább azért, mert jó ott futni, és nem kell messzebb utazni azért a környezetért, mint, amennyit az első félmaratonomért utaztam, Debrecenbe. Debrecennel sincs semmi baj, ez inkább csak a határátlépésről, a másik kultúrába ugrás izgalmáról szól – meg arról a megnyugtató érzésről, hogy ez ilyen könnyen megy. Generációs dolog valószínűleg.
Amúgy, futásban, júniusig sokkal inkább a Balaton a cél. Ennél nagyobbat bukni csak nagyobb tervekkel lehet, és kérem, rajtam nem múlik, júniusig enyém a világ összes egygyerekes apaideje!