Néha még velem is előfordul, hogy inkább a futásra koncentrálok, semmint az azt körülvevő iparági termékekre, ezt a hibát szeretném itt, utólag orvosolni az Ultrabalatont illetően.
Garmin Forerunner 955 Solar.
Azt hiszem a 955 egy meglehetősen népszerű óra lett (napelemmel, meg anélkül is), talán még az OLED kijelzős testvére, a 965 is kevéssé vet rá árnyékot. És ez joggal van így, szuper óra lett, benne van a high end felől a Fenix vonal színe-java, és nem kerül négyszázezer forintba. Most már ott tartunk, hogy Garmin hívőként már a kétszázikszezer forintos órának is örülünk – de nem ez a lényeg.
Az óra tényleg jól sikerült, megszoktam (egy Fenix 6X Pro-ról váltottam), sőt, már tetszik is. Egyedüli szomorúságom, hogy romlik a szemem (negyvennégy évesen már olvasósemüveg kell), és ez bizony kihívást jelent néhány esetben ezzel a mérettel és számlappal – de ez sem a lényeg.
A lényeg az, hogy immáron eljutottunk arra a szintre, hogy még csak eszembe se jutott töltőt, kábelt vinni, az óra nevetve kibírta a hármas váltóban futással töltött időmet. 68%-on volt hazafelé, és nagyjából valahol 95%-on nyomhattam neki először indítógombot – még csak azzal sem vesződtem, hogy 100%-ra töltött akksival érkezzem meg a versenyre.
Napos időnk volt, és nem mintha szükség lett volna rá, de a napelem végre elemében lehetett, tette a dolgát, és bár ennél a típusnál nem lehetséges, de esküszöm, hogy még vissza is töltött, mert az első, vagy második etapom után 98%-on állt a mérő, ez biztos.
Haanchee szponzoráltként mindenképpen pontosabb posztot írt erről, és ott Varga Szilvi kommentje is azt erősíti, hogy bőven véget ért már a menet közbeni töltések és befejezetlen versenytrackek időszaka.
Nem sokat állítgattam az órát, kinyírtam a telefonos értesítéseket, azt hiszem, ennyi. Az óra tudja a multifrekvenciás műholdjel vételt, ami egyrészt arra jó, hogy a futás útvonalán a zavaró körülmények ellenére is rejszolni lehessen utóbb a tűpontos trackekre, másrészt arra, hogy Csipi ezt illetően is elmés megjegyzéseket hagyjon hátra az utókornak.
Talán pont Csipi megjegyzése indította el a Garmint abba az irányba, hogy automatizálja a problémát. Jó ideje már az óra dönti el, hogy mikor elég a sima GPS vétel, és mikor szorul meg annyira, hogy dupla és/vagy a másik frekvencián kérje le a műholdadatokat. Én ezt használom, és azóta boldog tudatlanságban futok. Természetesen amennyire fontos volt nekem is a multiband, annyira ritkán nagyítok bele az útvonalaimba utólag. Ezzel a beállítással futottam a Balatonon is, biztos vagyok benne, hogy egyszer sem kellett több egy szimpla GPS jelnél, egyelőre ennyire még a NER sem tudta beépíteni a tavat betonnal.
És, hogy teljes legyen a kép, Bujdy Forerunner 945-öse, és Dani Fenix 5X Plus-sza is teljes önbizalommal hozta a kötelezőt.
Hoka Clifton 8
A Clifton is letette az asztalra, amit elvártam tőle. Végül nem is vittem váltócipőt, ennyire már nem akartam túlszervezni magamat. Jobban is tettem, mert a Balaton óta rápróbáltam mindkét használatban lévő cipőmre (Adidas Solar Glide nemtudomhányas, Saucony Ride 14), és a Hoka után, mintha két-két téglán futottam volna. Annyira nagy a kontraszt, annyira más a karakter, hogy egymás mellett teljesen alkalmatlanok a váltásban való használatra.
Cliftonunk nem bántott, nem hajtott, igáslóként bírta a strapát. Csillapított, csillapított, tompított, tompított, tompított. Az utolsó néhány szakasz telt el azzal, hogy irgalmatlanul elkezdett nyikorogni minden egyes ellépéskor, az meglegetősen irritáló hang volt fáradtan. Sejtettem, hogy ott, a végén valami extrém tartásbeli problémát jelez, úgy és ott taposom a cipőt, ahol arra nem is gondoltak. Főleg, hogy egy hétre rá, újra abban futva, nem jött elő a recsegés.
(És ha már cipőkről mesélek, eszembe is jutott, hogy mennyire elhűltem, amikor nem egy, hanem több tucat emberen láttam karbonos, vagy ahhoz nagyon hasonló brutál versenycipőket – miközben nem futottak nálam gyorsabban, sőt. )
Érem
Tudom, ez egy soha véget nem érő, vita, hogy kell-e érem, kell-e a póló, főleg úgy, hogy az utóbbi években egy új elemmel bővült a kontra oldal érvrendszere, a környezettudatossággal. Főleg úgy, hogy az UB online jelenlétét légyrajként zümmögi körül egy határozott, jól érzékelhető negatív energia. Szinte bármi, amit bejelentenek Facebookon ócsárló, értetlenkedő, panaszos kommentek tucatjait vonja maga után. Talán az esemény mérete miatt – nagy eseménynek, nagy az állatkertje.
Véleményem szerint a helyzetet az sem segíti, hogy Muki(ék?) következetesen és kitartóan nem érzik a népet (lásd: ballagásra szervezés), viszont kiváncsiak a véleményére (utána megkérdezik, hogy mikor rendezzék a kötkező versenyt). Ez pedig csak egy újabb csapda, újabb és újabb szelencéjét nyitják meg Pandorának. Nem lehet a szervezőtől elvitatni a tényt, hogy nagyon igyekszik közönségdíjas versenyt szervezni, de félúton mindig elfárad, vagy megbicsaklik a szándék.
Felültek a zöld a vonatra, eltűntek a műanyag poharak – ez például egy win-win szituáció – de közben évről-évre gépies automatizmussal gyártattják le tízezerszámra az évről-évre a közfelháborodást okozó reklámpólókat és tucatérmeket, amiről aztán természetesen megkérdezik, vagy legalábbis meghallgatják a közönség mondanivalóját.
Volt, hogy én is megszólaltam velük kapcsolatban. Nekem állandó bajom a nevesítés, a nyilvános keresztrefeszítés és lincselés, legyen szó csalásról, vasúti átkelőn halálba futásról, vagy mint most, legutóbb, a megadott tempónál sok-sok órával előbb érkezésről. Mindegyik valós probléma, mindegyikkel kezdeni kell valamit, de abban nem tudok hinni, hogy ezt videóval, fényképpel, névvel, és a vállalhatatlan kommentek engedélyezésével kellene, vagy lehetne elérni. Legyek bármilyen naív, vagy idealista, úgy tartom, hogy a futás léleknemesítő foglalkozás kellene, hogy legyen…
Az idei pólóról csak annyit tartok érdemesnek megosztani, hogy szomorú meglepetés volt, amikor láttam, hogy a tévedésből hozzám került 2XL-es póló mennyire komfortosan illik rám. Azzal nyugtattam magam, hogy ázsiai póló révén bizonyára XX inkább hosszirányt jelöli, semmint a szélességet, és ennyi szalonrasszizmus elég is volt arra, hogy megnyugtassam magam.
Viszont az érem. A nyakbavaló idén meghökkentő egyértelműséggel jelezte, hogy mennyire a trend mellé tud ülni a Maratonman.
Az érem idén nem volt más mint egy nyakbaakasztott, fáradt közhely, ami alig-alig köthető a versenyhez, és még kevésbé a Balatonhoz. Már az is jelzi, hogy mennyire megkésett, trendeket és ritmust nem érző, (kínlódós?) ötlet volt ez, hogy vissza kellett néznem, hogy mikor volt utoljáramenő YOLOzni. Az internet azt mondja, 2011 környékén.
Pedig kevés versenynek van jobb és szívünknek kedves tematikája. Annyira szép, kreatív, sőt, sorozatba illeszkedő (halaktól, településektől kezdve az, ikonikus látnivalókon át az absztrakt, a tó által ihletett alkotásokig, mit tudom én) érmeket lehetne terveztetni a Balatonról, akár helyi, balatoni művészekkel, akár nyílt, pályázatos, esetleg közönségszavazós megoldással. (Egyetlen példa, a valószínűleg sok közül: a Ravenna maraton érmei.)