A világ legnagyobb átvágása

Valahol a húszas éveimnek nem a legelejét éltem már – még mindig Fehérváron -, amikor végleg elfogyott körülöttem a levegő. Testvérem világra hozta első gyermekét, már hatan voltunk a lakótelepi lakásban, a szüleim, testvérem, a férje, és a legújabb jövevény. Elfogyott a tér, elfogyott az idő, elfogyott anyám és apám, és tudtam, hogy most rajtam a sor. El kellett költöznöm valahogy otthonról, az élet már nem csak a sarkon lopakodott, rám rúgta az ajtót, és senki nem állt közé és közém. És én iszonyatosan féltem, féltem, és féltem.

Otthon laktam, húztam a diplomát, fusimelókból szereztem pénzt a hétvégékre, azt sem tudtam, mi van a főiskolámmal, befejezhetem-e még egyáltalán? Ha valamiben hittem az életemben egyáltalán, akkor abban, hogy nem vagyok képes a következő lépcsőt megugrani. Állást szerezni, egyedül lakni, autót venni, megállni a saját lábamon. Az élelmesebb barátaim ekkora már rég bankban, vagy valamilyen szervnél dolgoztak, és már autóeladáson, sőt lakodalmon is túl voltak.

És ha valamit nem felejtettem el, akkor ez az érzés az,  mert hát minden egyes héten újra átmegyek rajta, vagy inkább ő megy át rajtam. Körülbelül húsz éve vagyok imposztor szindrómás.

Többnyire lent tartom a fejét, néha azonban kicselez, felizzad a felszínre az éjszaka közepén. Érzem a homlokpírt, forró a nyakam, nyirkos a hónaljam, a hajam alá izzadok. Menekülök előle, a telefon felé kapok, csak az agyam ne járjon: hogy lehet nekem autóm, állásom, nem tudok jól igazán se angolul, se németül, hogy lehet, hogy én  így és itt lakom, hogy lehet nekem feleségem és gyerekem, nem tudom holnap megcsinálni azt a prezentációt sem, meddig tudom kicselezni az életet, meddig élek meg a szerencséből?

És másnap újra nap van. Kávét iszom, bölcsődébe megyek, a munkában néha halogatok, néha beleállok, és este még mindig itt vagyok. Feleséggel, gyerekkel, autóval, lakással, állással. Macskával.

—

Az utolsó négy kilométeremet nyelem, már kiérek a sétányról, teljes erőből küzdök a testi és az agyi szűkületeim ellen a füredi főút mellett, a bicikliúton. Szemben éppen tempót fut egy reggeli páros, utat hagynak, áttérnek a bringaút másik felére, és tisztelettel intenek, buzdítanak, hogy hajrá, rögtön bent vagy! Egy fekete SUV áll meg nekem a Hotel Füred Spa & Conference bejárata elé kanyarodva, türelmesen vár, szurkolva bólint a sofőr. Két biciklis segít betalálnom a célba vezető kordonok közé, amikor túlmegyek a körforgalom után. Kísérnek pár métert,  kövessem a bójákat, úgy rendben leszek!

Dani és Bujdy aztán már várnak odafent, hozzák a befutópólót, elrendeznek. Vissza kell mennem csippantani, mert eljöttem a sátor mellett. Aztán nem engednek be minket egyből a célba, egyéni befutó tölt ott pár percet a fényképezőgépek előtt.  Mehetünk. Fotók, érmek, Dani persze ismer mindenkit, nekik a sokadik befutó, én először vagyok a célban saját jogon. Mögöttünk egy újabb egyéni teljesítő, Polczer Tomi, persze, hogy haver. Kezet ráz velem is, és akkor már nem tudom tovább visszatartani.  Addig is éreztem a felém áruló figyelem miatti disszonanciát, de ekkor átbukik rajtam, és újra átkerülök erre a párhuzamos síkra, kívülől figyelem magamat, a csalót.

Ott vagyok backstage-ben, az ultrás befutókra váró érmek és szalagok között, és teljes bizonyossággal érzem, hogy olyan VIP helyre tévedtem, ahol semmi keresnivalóm, és azt kezdem el mondani magamnak, hogy Peti, bazmeg, nem hiszem el, hogy végül meghekkelted a ultrafutást is. Ez a világ legkibaszottul legnagyobb, kikúrt átvágása.

És eltelve az örömtől, zsibongástól, a fáradtságtól, ami nem lehet jogtalan, mert ott zsibbad minden sejtemben, ekkor végre visszavigyorgok a megfigyelő félelemre. Végre visszafele sül el az a kibaszott fegyvere, végre én hekkelem meg ezt a kibaszott zsarnokot, végre elismerem, hogy ha másban nem, legalább ebben tehetségem van, és egész lényemben  fájva az szombat reggeli ultrások közé repített hetven nem ultrás kilométeremtől, és az annál igazibb és valóságosabb alvásdeficitemtől, megnyugszom a kerekségben. Én akkor is pénteken indulva lettem Ultrabalatonos befutó, bármit mondasz is. Ezt én csináltam, én, én, én, akárhogy is, de én. Én.

—

Az Ultrabalaton ezúttal április huszonhatodikán, reggel kezdődött, amikor Bujdy feltekerte a drámapotmétert a közös chatben: gondolkodjunk el, kit tudunk elhívni helyette, őt kicsinálja a munka. Valószínűleg előtte pár órával, valamikor hajnalban hagyta abba az SAP hegesztését, valami elbaszott projekten dolgozik megállás nélkül. Megtettem magunknak azt a szívességet, hogy nem írtam vissza semmit, Danira borítottam a frusztrációmat – ő volt a közös pont a hármasunkban. Tanárként viselkedett, ahogy kell, elfoglalta a mérleg nyelve pozíciót, de ami ennél is fontosabb, villámgyorsan talált beugrót, sőt, másnap reggelre visszahozta az eredeti fiút is a csapatba.

Az érdemleges előkészület ezután vette kezdetét, Bujdy vagy lelkiismeretfurdalásból, vagy afeletti ijedtségében, hogy bassza meg, itt most már tényleg futni kell, pár óra éjszakai munkával összedobta AZ exceltáblázatot, koordinátapontokra illesztett váltópontokkal, tempókkal, távokkal, azaz szépen végigment térképen az egész végenincs tracken, fogalmam sincs hogy, de kimérte a kilométereket. Én egy hetet szarakodtam volna bármi hasonlóval, és nem lett volna ilyen pontos.

A táblával még annyit dolgoztam ezután, hogy átvittem a legfontosabb adatokat egy google doksiba, és a koordinátákra rálinkeltem a megfelelő google térképpontot, hogy könnyebb legyen telefonról navigálni.

Az eredeti excelt egy fél órás szarozással szépen kinyomtattam KÉT PÉLDÁNYBAN (a futáskísérésnek és a hasonlóan fontos NASA projekteknek is egyik legfontosabb szabálya, hogy mindig mindenből legyen legalább plusz egy talomban) úgy, hogy kitöltsön két A4-es lapot,  menet közben, fáradtan is jól lássuk. Be is számoztam az oldalakat, hogy még könnyebb legyen vele dolgozni (Poka Yoke). Rendkívül elégedett voltam a munkámmal és az előrelátásommal.

Másnap reggel Bujdy odanyújtott egy általa kinyomtatott, új, több infóval feljavított, egy oldalra zsúfolt papírlapot, amit esélyem sem volt olvasószemüveg nélkül látni, szóval az elkövetkezendő huszonnégy órában körülbelül kétszázötvenszer vettem le és fel azt a nyomorult szemüveget (egyébként fasza, titán HellyHansen szemüveg, ti tudtátok, hogy ilyet is gyárt ez a balatonfüredi cég?), hogy hajnali négykor végképp nyolcvanhárom éves, végelgyengült dinoszarausznak érezzem magam (elírtam, de így hagyom, találó).

Ezt csak azért írom le ennyire részletesen, mert az én szemüvegemen (értitek) keresztül ez fontos momentum. Én ugyanis már hónapok óta ocsmány módon feszült voltam attól, hogy mennyire kurvára nem beszélünk meg semmit. Az utolsó hónapban ugyan volt egy halva született nekibuzdulás, hogy beszéljünk egymással zoomon, de az se jött össze, egyszerűen annyira nem voltunk egymással szinkronban. (Bujdynak négy, Daninak kettő, nekem másfél gyerekem, feleségből és életből pedig mindegyikünknek egy-egy van.)

A két scrácnak sikerült egymás között lebeszélni azt, hogy a Sallai Zsuzsi emlékversenyen kitatált és nagyszerűen bevált taktikát alkalmazzák magukra az Ultrabalatonon is, csak velem felejtették el megbeszélni. Ez volt az egyetlen pillanat, amikor jeleztem, hogy hárman vagyunk a csapatban, beszéljük meg ezeket az ötleteket együtt. Vették a lapot, be is szálltam a sűrű váltásos rendszerbe, hiszen december óta ötször fektetett ki valami felső légúti bölcsis vírus – esélyem sem volt egyben nemhogy hetven kilométert, de maratont se futni. Igazából fogalmam sem volt, hogy egyáltalán hogy fogjuk ezt a 210 kilométert teljesíteni, úgy, hogy Dani időben eljusson az osztályához, ballagásra. Leginkább az volt a tippem, hogy sehogy.

Csütörtökön, egy nappal a rajt előtt már sokat beszéltünk egymással, elmentem Bujdynak gélekért a Decathlon Corvinba, megbeszéltük a kaját, hogy ki mit hoz. Felvetettem a checklist lehetőségét, amire nem igazán voltak vevők a fiatalok, így csak leírtam gyorsan, hogy mi minden extra lesz nálam – és körülbelül ennyi volt a közös puttonyban. Se személyes találkozó, se közös közös konferencia, se közös futás, se csapatépítés, semmi, pedig csak hárman voltunk, Dani és a barátai. Bujdyval sem voltunk ismeretlenek egymás számára, eltöltöttünk egy nagyon intim húsz órát 2018-ban Máriafürdőtől Aligáig, amíg betuszakoltuk Danit a célba.

Szóval robbanásközeli állapotba érkeztem, és nagyon fontos volt nekem, hogy ne marjam le a többieket. Egyrészt nem is mondtam nekik, hogy ez engem mennyire megakasztott, másrészt eddigre nyilvánvaló lett, hogy ők ketten egy olyan külön bolyt alkotnak, ami működik, és kettőjüknek működik.

Az elmúlt évek országot, közéletet, családokat és barátságokat szétszabdalós agymenése után az is csoda, hogy Dani meg én szóba állunk egymással, mert ha nagyon megkaparjuk, valószínűleg abban sem értünk egyet, hogy a kenyér melyik felét kenjük meg vajjal. (Vaj? Margarin!!) És amikor úgy mentek el egy budapesti versenyre a felkészülési szakaszban, hogy szinte csak utólag tudtam meg, akkor én nagyon sokat és sokáig gondolkoztam. Ilyen tekintetben az Ultrabalaton nekem egy nagyon mély és hasznos utazás volt, segített megtudni, és megérteni azt, hogy ez a két srác világlátásban, attitűdben, életvitelben, személyiségjegyekben, közös múltban mennyire összefonódik, mennyire társra találtak egymásban, és, hogy ez valószínűleg Daninak mekkora nagy megkönnyebbülés lehet, mert azért neki is nagyon súlyos traumái vannak barátságok ügyében.

Bujdy – miközben éppen arról interjúvoltam, hogy mióta is hívő katolikus – mit sem sejtve azt kérdezte, hogy fejben már a blogot írom-e? És persze azt is, mert itt írom le, itt értem meg, ahogy kifolynak belőlem és összeállnak a betűk, de igazából, amikor nem futottam is, akkor is csak futottam belül, mert elindult bennem a lábakkal induló nagy kerék, hogy megértsek és feldolgozzak tetteket, nemtetteket, inditékokat, barátságokat, a saját, örökös kívülállóságomat, veszteségeimet, mert most volt rá idő, most elengedett Anna és Krumpli, most volt hetven kilométerem, volt huszonnégy órám valahol egészen máshol, a mindennapi életemen kívül. Voltak találkozásaim, kaptam és adtam szavakat, mondatokat, sztorikat. Láttam, éreztem, elmerültem, elmélyültem, fájtam a testemben, megoldottam a pillanatokat, és közben rendet raktam odabenn.

Végre volt időm.

Fontos volt hát, hogy ne marjam le a többieket, végre felnőttként akartam viselkedni, végre árnyékba akartam rakni az egót, fontos volt, hogy megértsem a miérteket. Fontos volt, hogy befogadjam Bujdytól a nekem olvashatatlan táblázatot, meg a végén a fehérvári McDrive-ot, ahova önszántamból akkor se kanyarodnék be, ha ott adnák a világ utolsó hamburgerét, mert úgyis már az elején beleszaladtam egy Tesla fikázásba (is), amikor pedig csak el akarta mesélni, hogy kimatekozta, nekik a napelemükkel és az évi ötvenezres leautózott kilométerrel egy gazdaságos és megtérülő befektetés lesz.

Az UB csak akkor szól a pusztán a futásról, ha egyedül, segítő nélkül futod le.  Ez akkor vágott belém leginkább, amikor leelőztem egy futó-biciklis segítő (apa-fia) párost. Az apa odaszólt a srácnak, hogy kérjen már egy csokit, vagy valamit az autós kisérőtől, hadd érezze, hogy ő is fontos. Ekkor értettem meg, hogy mi Muki zsenialitása, amiről ő sem tud, mert valószínűleg csak a felszínt észleli, meg azt, hogy a csapatok mennyivel sokkal több pénzt hoznak be. Az UB nem egy futóverseny, az UB egy társas, megoldós reality. És mi imádjuk ezeket a szarokat.

Bujdy többször említette, hogy várta volna, mikor jön el az a pont, hogy elkezdjük utálni egymást – de nem jött el. Az igazság az, ahogy ők ketten meghekkelték az ultrafutást, az brilliánsan működött a Sallai Zsuzsi emlékversenyen is – ahol körönként, ezerhétszáz méterenként váltották egymást -, és brilliánsan működött itt is, nekem is.

Azt találta ki, hogy mivel ő edzettlenségében és túlsúlyában jeleneleg nagyjából három kilométeren keresztül tud futómozgást végezni, így ő három kilométereket fog legyűrni, méghozzá MINDEN MÁSODIK váltáskor. Mi, Danival öt, hat, nagyon ritkán hét kilométereket fogunk teljesíteni minden harmadik váltáskor. Dani-Bujdy-Peti-Bujdy-Dani-Bujdy-Peti-Bujdy-Dani…cél, bazdmeg!

Úgy kaptunk teljesen más terheléseket, úgy volt kinek-kinek teljesen más az élmény, hogy szinte mindenki azonos távot futott végül. És pontosan ezért nem is lehet semmi máshoz sem hasonlítani ezt a küzdelmet. Az ultrafutáshoz biztosan nem. Óriási segítség volt, hogy minden egyes futásom után minimum egy órát tudtam pihenni. Nélkülözhetetlen életpontokat tudtam visszapakolni a zsákomba egy-egy nekiindulás között, arról nem beszélve, hogy nagyon komolyan vettem Róka írását, és olyan szorgalmasan hengereztem, mobility labdáztam, nyújtottam, masszázspisztolyoztam a szünetekben, mint senki más a verseny alatt, ezt biztosan állíthatom. A rehab csak az utolsó három alkalommal maradt el, de akkora már annyira fáztam a fáradtságtól és az éjszakai, hajnali hidegtől, hogy a gyomrom is hányingerig remegett.

—

A frissítésem szinte kizárólag az előre pakolt szendvicsekből állt. Négy leárazott aldis, sajtos fonott, és hat, sima, vágott zsemlét kentem és pakoltam tele minden jóval, majd mindegyiket félbe vágtam és alufóliáztam. Főleg azért, mert Dani azt mondta, hogy szilárd kajával sokkal jobbat ment legutóbb. Aztán persze egyedül ő nem készült semmi ilyesmivel igazán,  általában elmondható, hogy  nem készüli, és szervezi túl a futásait – tehát most is lemerült a fejlámpája. De legalább volt nála!

A Vivicitta után és az UB előtt felmért, magyarországi, bolti gélkészletről annyit tudok elmondani, hogy nem létezik. Elzarándokoltam a fehérvári úti Spuriba, két Decathlonba és az új (már majdnem jó, nem sokat kellene hurcolkodni a Bikás parki rekortánpályához) helyre költözött, újbudai Nyúlcipőboltba. Elég szedett-vedett bandát sikerült úgy, ahogy összepakolnom. Végül két-két Allrys sós paradicsomos, és gyömbéres-kurkumás gél, meg négy Powerbar kólás hydrogél volt nálam, utóbbiak egy atombombányi koffeint is tartalmaztak.

A sós paradicsomosnak betűtésztás íze volt, a gyömbéres-kurkumásról annyit tudok diplomatkusan elmesélni, hogy sikeresen visszahelyezett a jelenbe egy elmosódott pillanatban, a koffeinbombákra meg rá sem mertem nézni éjszaka, mert addigra nélkülük is elkezdtem fosni.

—

Hajnali négykor keltem. Betoltam az előző este lefőzött kávét, felöltöztem, a kocsiban már lent vártak a csütörtökön összepakolt cuccok. Este még nyújtani is volt időm, pedig eléggé elcsúsztam a vásárlással, meg a szendvicskészítéssel. Kinyitom a garázsajtót, kihajtok a Tétényi útra, majd egy nagy kanyarral egyből vissza is állok a ház elé – most legalább időben eszembe jutottak a hűtőben hagyott szendvicsek, nem úgy, mint Covid kellős közepén érkezett Krumpli születésénél. Akkor tizenhat órát húztam le Anna mellett, és még a kórházból se mehettem ki venni valamit. Ez ugyanakkora, ha nem nagyobb dráma volt, mint a vajúdás, ha bárki kérdezi.

Bujdyhoz érve megvártam míg véget ér a hasmenése, felpakoltuk a Peugeot Drifterét (imádtam azt a nagy batárt) , amelybe még egy matrac is került, és Fehérváron Danira sem kellett túl sokat várni.

Pálya. Nem pálya.  Nyolcas út. Füreden voltunk az egyéni indulók startjára. Danit elvesztettük, mert mindenkit ismert, de ezt a betegségét már tudtuk kezelni, és tíz perccel a rajt előtt elő is kerítettük, amikor is felvetette, hogy ő papucsban fogja futni az első etapot (elfelejtett sarut hozni). Közöltem vele, hogy ez minden további hezitálás nélkül vonja maga után a tényt, miszerint útban az első váltópontra kibaszom a kocsi ablakán az Altráját. Végül sikerült pár perccel nyolc óra előtt cipőben betuszkolni a visszaszámolásra várakozó mezőnybe. Nem vártuk meg, elindultunk az első találkozási pontra.

A meleg már korán lecsapott.  Nem tudom, hogy melyik a rosszabb, már eleve meleg időszakban rendezni az Ultrabalatont, vagy az első meleg napok egyikén? Az egyik esetben nagyjából tudod, hogy mire számíthatsz, a másikban meglepődsz.

Meglepődtük mi is, nem mintha nem lehetett volna tudni előre, hogy ez lesz a legmelegebb nap a héten, de gyakorolni nem lehetett rá. Mindenesetre a víz Szigligeten már délután egyre elfogyott, pedig ott már három kilométere csak azt lestem, hogy mikor jön egy istenverte váltópont. Nem voltam kedves.

A srácok százhetvenes pulzussal rohantak a lemmingekkel dodókkal együtt a valkűrök lejtőjén, bele a Valhallába. Bujdy az életéért és a büszkeségéért harcolt, Dani az öt negyvenért. Mindegyiküknek mindegyiket sikerült megtartani, csak jóval később számoltak el veszteségeket.

Én az első kilométer után láttam, hogy hat körül futok száznegyvenhetes pulzussal, és tudtam, hogy that’s it. Aznap nem futok öt negyvenötöt. Veszteségeket én is csak jóval később számoltam el.  Már a túlparton voltunk, ahol először hat tízek, majd egy óra múlva csak hat húszak mentek. Nem történt semmi baj, nem fájtam sehol, egyszerűen csak szépen, fokozatosan elfáradtam. És ennél nagyobb öröm engem nem érhetett aznap.

Simonyi Balázs látszólag céltalanul és divatfiként, színes cipőben, kis kosaras, tüchtig, holland biciklin, szemüveg és sisak alatt meglehetős inkognitóban kacsázott fel-alá Vonyarcvashegyen, valamit fel is mondott diktafonba magának. Marhára várom, hogy mi lesz ebből.

A keszthelyi Royal Homestól kezdve minden egyes futásomat végigkísérte a Balaton mai politikai korba való bebetonozása. Akarattyán, hajnalban valami végtelenül szürreális élményt adott az MNB komplexuma, a kilométeren át húzodó beton – és monstrumminimalizmus, a makettszerűen makulátlan, privát park a másik oldalon, a fejem felett húzódó függőfolyosó a kettő között- hogy véletlenül se kelljen a kilépni a valóságba. Alighogy véget ért a látszóbeton-demonstráció, én viszont kiléptem a valóságba, óriásit botlottam rögtön az első kátyúban. Már a hét húszakkal sem vitatkoztam.

Én kanyarodok le a déli partra, ennek külön örülök, olyan ez, mint borsófejtés, hogy a végenincs morzsolgatás közben észreveszed hirtelen, hogy végre félig van a tál, súlya van a térdeden.

Bujdy kapja meg a panorámafutást Alsóbélatelep és Fonyód között, erre kicsit irígy vagyok. Dani azt meséli, hogy ez egy nyomorult halálszakasz éjszaka. Kitett, semmihez nem köthető aszfaltcsík az autók mellett. Most naplementébe hajlik a korláton mögötti Balaton, napokon keresztül sem tudnám megunni a látványt. Aztán jutalmat dob az Ultrabalaton nekem adja a boglári strandot, közvetlenül a víz mellett, és este előtt pár perccel szívem szerint ott maradnék örökre, szerelmes vagyok egy alternatív életem, soha meg nem történt, itt töltött kamaszkorába.

Még Földváron megy el mellettünk Haanchee, erős, élettel teli hangon köszön ránk. Olyan stabilan, olyan laza mozgással hozza a hat negyvenötöt egyéniben, hogy egy ideig csak nézem, megelőzni sem akarom. Tudom, hogy semmit nem tudok a napjáról, de mégis, ha valahogy elképzelem, akkor így képzelem el magamnak az Ultrabalatont egyedül. Csak pár szót beszélünk, dicsekszem neki, hogy már Hokában futok, azt válaszolja, hogy véééégre!, de ha beszólhat valamit, akkor emeljem kicsit jobban a térdem. Tudom, mire gondol, és tudom,  hogy nem fog menni.

Még odaát, a Római úton, egy srác teljesen ledöbbent a frekvenciámon. Én minimum száznyolcvanas lépésütemmel szaporázok – cserébe viszont bokából futok, nem lépek nagyot. Próbáltam másképp, de senki nem győzött meg arról, hogy valóban jobb lesz nekem emígy, és nem is esett jól. Földvárig pedig csak telt az idő, biztosan tovább szűkült a mozgástartományom. Azt írtam neki utólag, hogy még az anyaösztön is működött nála, ő úgy vélte, inkább az edző szólt belőle. Tapasztalatom szerint ugyanarról beszélünk, beszéljünk akár edzőről, csapatvezetőről, vagy bármilyen embereket igazgató szerepről. Mindenesetre Földváron egyből korrigálta magát: „Fuss, ahogy jól esik!” Ennyi figyelem, empátiára való energia százötven kilométernél egy egyénitől. Ez erő, ez végtelen erő.

Sokszor eszembe jut, ha valamit olvasok tőle, hogy tud ennyit és ilyen minőséget futni a gyerekek mellett, vajon mik azok a tényezők, különbségek amelyek miatt nekem nem megy, vagy amelyek miatt felmentem magam, ő pedig nem? Az volt a megállapodás magammal, hogy Krumpli 2.0 előtt ez az utolsó nagy futásom, utána valószínűleg meg fognak enni a mindennapok. Pár hét van csak vissza, ha vissza van annyi egyáltalán. Meglehetősen izgalmas lenne most kapni egy telefont…

Nem tudok mit kezdeni a tudatosítással, hogy egy jó ideig ez az utolsó kaland, visszapattan rólam a dráma, nem ézem, hogy ez a világvége. Futok majd tovább, ahogy tudok, biztos ki tudok találni magamnak valami játékot ebben a sportban két gyerek mellett is.

Zamárdi előtt az Aldinál, ahol oda-vissza kétszer is átküldek minket a síneken, tavaly valami botrányosan fájdalmas partyzene szántotta fel a fülemet, most csendes volt minden. Megdícsérem a lányt, hogy milyen kellemes most náluk, azt feleli nevetve, hogy azért imádkoznak, hogy a kis hangszóró aksija bírja még egy ideig, mert onnan hosszú éjszakájuk lesz. Kitartást kívánunk egymásnak. Még a déli partra kanyarodva, a máriafürdői Smarteq színpada is a szombati csapatokat várta, én pedig végtelenül hálás voltam a csendért, nekem csak az erősítő zümmögöt magában hatalmas, fenyegető dobozbogárként.

A fejlámpa először borzalmas holtsúlynak tűnik a fejemen, mozog is, hát szorosabbra húzom a pántot. Idén nem őrülök meg tőle, jobb is, mert irgalmatlanul hosszú az éjszakai szakasz. Egyszer elfelejtem kivenni a kocsiból, Budjy inkább odaadja az övét, csak menjek egyből tovább. Nem barátkozunk meg, valószínűleg már nincs energiám rendesen elrendezni magamon, ekkor már Siófokon vagyunk.

Reggel van, Csopakon várjuk Bujdyt, lent egészen a parton, már az is lehet, hogy Füreden vagyunk, mert alighogy átadja az órát, szinte egyből a sétányra vezető, rossz emlékezetű úton találom magam. A füredi maraton az Én Elrontott Versenyem. Most sem vagyok jobb állapotban, mégis a hat negyvenekért nyújtom sziszegve az eltuskósodott lábamaimat, igazából fogalmam sincs miért erőltetem a hajrát a végén. Talán csak az ünneplős hangulat miatti erőtöbbletet próbálom kihasználni, kifutni magamból. A lendület elfogy a sétány végére, de akkor kapom meg a szembefutóktól, a rám váró autóstól az elismeréseket, újra van két életerőpontom. Az utolsó irányjelző tábla valahogy csálén áll, de gondolom, a körforgalomtól felfelé kell menni az úton. Két biciklis kísér egy darabon, fel a görög faluhoz, amikor látják, hogy eltévedtem a cél előtt háromszáz méterrel. Beirányítanak a kordonok közé, mondják, hogy kövessem a bójákat. Bolyokban csatangolnak felfelé a szombat reggeli csapatok, a hadat kísérő tömegek. Én kerülgetem az embereket, itt már senkinek nem tűnök fel, el is jövök a sátor mellett, ahová visszaküldenek csippantani az embereim.

Dani teljesen elveszti az időérzékét, nagyjából délig lubickolna extrováltak orgazmusában, Füreden a befutónál. Nincs olyan ember, akivel ne lenne pacsihaver, és meglepetésemre a szintén nem visszahúzódó jelleméről ismert Bujdy pakolja össze, tereli őt a kocsiba, hogy odaérjen a ballagásra. Össze is kellett időben rámolnunk a cuccainkat – ez többször is elhangzik Bujdy részéről – a négy gyerek, mégiscsak négy gyerek. Dani a kocsiban sem alszik, jobban fel van pörögve mint a három éves lányom a töltelékes csokitojás (ebben van fatyi!) után. Fehérváron kidobáljuk a kocsiból az osztályfőnököt, és irány a Meki.

Megértem Bujdyt, kinek-kinek a saját keresztje. Én a sörre vagyok rágerjedve, ő a hambira, és inkább nem mondom el neki idejekorán, hogy még reggeliidőben vagyunk. Hamar túljutunk a csalódáson, a drive-on szokás szerint nem, de a toastok is zseniálisok. Pákozdon pedig olyan hideg sörrel vár a felesége, hogy sírni tudnék a gyönyörűségtől. Bujdy elmegy a családjával lenni, én megkapom a garázsban a matracot, és tíz perc múlva végre elájulhatok.