Hoka Clifton 8

“A futócipők iPhone-ja.”

“Egyszer mindenki átesik azon, hogy kipróbál egy Hokát”.

Ezeket a találó mondatokat Kilfish írta -tudtán kívűl azokban a kritikus pillanatok egyikében, amikor rettenesen szeretnéd, hogy meggyőzzenek, mert egyébként, ha rajtad múlna, abban a szent pillanatban úgy hajítanád ki a Cliftont az ablakon, hogy a talpa nem érné a földet.

A Hoka Clifton 8 sorsa nem csak Kilfishen, hanem három másik interjúalanyon is múlt. Általánosságban elmondható, hogy csodálkoztak, mennyit szenvedek vele és megerősítettek abban, hogy az alacsony drop jobb és megszokható. Ebből a megszokható volt az a jelentéstartalom, ami felhergelt annyira agyilag, hogy ha nekik is ment, akkor az nem létezik, hogy nálam ennyire no-go a cipő. Mégiscsak egy fajba tartozunk… Hát újra meg újra felvettem.

—

Igazából csak egy cipőt kerestem arra az egyetlen eseményre, ami a legsötétebb és legkilátástalanabb napjaimat magam mögött tudva – lélekben azonban még ott ragadva – motiválni tudott arra, hogy egy versenyre lelkesen igent mondjak és pénzt költsek rá:

A hármasban UB-ra.

Én a megkeresés idején valamiért azt idealizáltam, hogy az akkori ívet tartva, már maratonnal a hátam mögött, illetve a második gyerek előtti elszántsággal képes leszek újra ötven kilométert kocogni.

A maradék távot pedig a többiek elintézik, felszívják magukat –  hiszen ők már nem először állnának neki az Ultrabalatonnak. És bár leginkább belebuktak, a hármas egymásra utaltság, a csoportszellem, “a többiek számítanak rám” gondolatereje ad annyi löketet, hogy ne csak pofával álljunk ott start előtt.

Aztán persze, bő egy héttel a start előtt csak a pofánk van – meg nekem pluszban még egy Hoka Clifton 8-asom.

—

Azt tudtam, hogy az imádott Saucony Ride 14 nem visz el ötven kilométerig, nem tudok vele eleget edzeni, nem elég puha, nem elég megbocsátó, és azt sem tudom előre, hogy esni fog-e.

Az éppen elkezdett Adidas akármilyen Glide nem ad igazából semmiféle dinamikát, vagy pluszt, de igazából még extra csillapítást sem, félmaraton felett ugyanúgy fájni tud benne a talpam.

Az ötven kilométeres beszállómat Dani, némileg piramisjátékot idéző taktikával, az elején nem is kommentálta. Később  kezdett csak értetlenkedni,  hogy rossz a matekom.  A kétszáztíz  hárommal osztva az minimum hetven, milyen ötvenről beszélek?

Milyen ötven? Milyen UB?! –  sejlett fel bennem ekkor először a kérdés. Megértettem: ha Dani már eleve alkudozik, akkor a feltételrendszer második kitétele már az elején megdőlt: nem fognak felkészülni. Nem érnek oda a mindennapokban, hogy felkészüljenek.

Hetven kilométer.  Hetven. Valami brutál platform kell a lábam alá. Mi más jutott volna eszembe, mint a Hoka? A cipő, ami felhővé tesz minden utat. Amiben mindenki elcsoszog kétszáz kilométert is akár.

Annak idején, amikor először berobbant a hype, még próbáltam is a Nomádban egy Cliftont, sőt, még egy Bondit is, én ne próbáltam volna? A magyar boltokra jellemző, szigorú eladó eleve lebeszélt a Cliftonról. Az egy kikönnyített versenycipő és nem fogja velem bírni a távot (fordítok: dagadt vagyok hozzá). A Bondi? Na, az már valami! Ugyanezt éreztem, amikor megnéztem az árcímkéjét. Ez már valami!

Igazából tök mindegy is volt, hogy mit szigorúskodik ott felettem az eladó, vagy mennyire nagyon sokba kerül egy Hoka, annyira lehetetlenül szűk volt mindegyik cipő, mintha meg akarná ölni a lábam. Azóta ilyet csak a Salamonban éreztem, lett is egy elméletem a franciákról meg az ő kis lábfejükről.

Jean-Luc Keskeny Lábfej Diard, ex-Salomon CEO és HOKA alapító

El is felejtettem a márkát, úgy, ahogy van. Persze olvasgattam a cikkeket, hogy mennyit változott hátrányára-előnyére a Cifton az évek alatt, (például, hogy még ki is kellett adni újra az eredeti verziót a rajongóknak, annyira elvesztette a gyökereit),  de amire felkaptam a fejem, az a cipőteszt volt, ami szerint végre a Clfiton 8 végre szélesebb kaptafával készült, mint eddig. Ezt mindenképp meg kellett néznem.

Nem is kellett más hozzá, csak egy kifogás, amiért nekem feltétlenül és azonnal el kell jutnom az Alleeba, meg egy futós zokni a zsebbe.

Nem is sokára leadtam a tele szatyor kávékapszulát a boltban, és ott álltam az Intersportban az ötvenezervalamennyibe árazott cipő előtt, vastag, téli zokniban. Futósat nyilván mégiscsak elfelejtettem hozni. Mivel Intersportban még zoknit sem veszünk, kénytelen voltam duplán becsomagolni a nemetikus detektoromat (a blogolás hőskorszákban itt egy Geiger-Müller számláló GIF állt volna),  nehogy meglásson valamit, hiszen nem csak arra készültem, falból próbáljak cipőt, miközben tudtam, hogy akkor sem vennék ennyiért, ha helyettem futna, hanem arra is, hogy becipeljem magammal a próbafülkébe és mezítláb próbáljam fel. (Emitt meg egy trónok harcás shame GIF.)

Az ítélet szerint a Clifton 2023-ra egy kényelmes cipő lett, viszont még mindig nevetségesen drágának bizonyult –  de hát erre találták ki azokat a bugos webshopokat, ahol egy-két trükkel a már eleve agyonakciózott cipő még olcsóbb, és gyakorlatilag ingyen szállítható lesz.  A forint agyonvert, levizelt és a biztonság kedvéért még egyszer végigrugdosott állapotán ugyan ez sem segített, de egyszer fut az ember ubét. Évente.  

A cipő megjött, picit szigorúbban tartott, mint a bolti, de a fűző átvariálásával többé-kevésbé megoldottam a problémát, futás közben már nem zavart.

Az sokkal inkább, hogy nyolcszáz méter után képtelen voltam benne értelmes futómozgást végezni.  Eddig azt hittem, hogy az Adidas Boost puha, de egy pillanat alatt beláttam, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mi az igazán lágy talp . Egyszerűen belesüppedtem a cipőbe, úgy éreztem, hogy utál és ellenem dolgozik, az elrugaszkodáskor nemhogy segítene, hanem még többletmunkát is kell végeznem.  Főleg a meglehetősen kemény Saucony Ride után. Aztán valami hihetetlen izomlázam lett a fenekem és  combom találkozásánál, a vádlim is elfáradt. Ennyit az alacsony dropról meg a meta-rocker gördülésről. Így haladtam vele kilométerről-kilóméterre, megállásról megállásra, gördülésről szó sem volt. Az első pár méter hurráoptimistán telt, mert maga a cipő baromira kényelmes volt, csak futni nem tudtam benne.

Heti egy-két alkalomal vettem elő, kamu öt-hat kilométerekre. Maga az idea tetszett, hogy egy ilyen típusú csukában fussak, újra és újra rápróbáltam, hogy aztán demotiváltam hazaérve a cipősszekrénybe vágjam a nyomorultat.

Egy betegség kellett a fordulathoz, szerencsére ebből öt is volt december óta. A másfél hét szünet alatt kiment a lábamból a Saucony, meg úgy általában a tradicionális futócipők emléke is, és mit ad isten, az amúgy is löttyedt állóképességemhez éppen jól ment a lassabb tempós Hoka. Eztán csak ezt hordtam, és szépen lassan ráformálódtam rövidben is, gyorsban is, hosszúban is. Nem mondom, egy-egy gyengébb napon nagyon is elférne JÓVAL több dinamika alattam, de ez rólam szól: kipihenten simán, gond és hiányérzet nélkül folyamatában kiszedek belőle 5:10-5:20-as kilométereket, ami nekem jelen pillanatban a gyorsaságot jelenti.

Mit tud még? Tapadni. Na azt aztán jól tud. Míg a Saucony kemény, és emelett sajnos a kopórétege pedig esőben csúszkál, addig a Hoka gyakorlatilag téli gumiként viselkedik: puhaságában eleve jobban belefekszik a talajba meg hát szélességével legalább annyira terpeszt, mint egy húsz éves hármas bömi szombat éjjel a Szentendrei úton. Ugyan a futócipők fogyókúramániája miatt csak az igazán fontos részeken van rajta kopóréteg, az bizony tapad. Még az Ördögorom, fehér, morzsalékos, sóderszerű talaján is, pedig ott lenne miért csúszni, de mennyire.

Miért nem hordom forgóban a Ride-dal? UB előtt nem akarok már variálni, megteszik azt helyettem a srácok. A hetvenes ultratávból öt-hat kilométeres váltófutás lesz, mert ezzel a taktikával ketten túlélték a száz kilométert a Sallai Zsuzsi emlékversenyt az Omszki tónál, méghozzá nagyjából nulla rákészüléssel. Én sem jutottam el sokáig, az öt felsőlégúti nagyhalálból kettőből csak antibiotikummal keveredtem ki, hogy aztán egy hét múlva újrakezdődjön az egész. Azt mondtam, beszállok, csináljuk akkor így. Estére így is, úgy is kelleni fog végtelen mennyiségű szivacs alám.