Szerző: téglánakgyors

Futás után zsibbadtan ereszkedem az estébe, minden jutalom ilyenkor, csak még óvatosabb, még csendesebb, mint eddig. Abigél mindent felülír.

Amióta futok, más jelei vannak a nyárnak. Szedertől ragad a cipőm talpa, lampionok várnak a Dunaparty Megállónál, kútról kútra futok, számolom, hogy odaérek-e még játszótérhez zárás előtt, újraizzadok a zuhany után.

Kiülünk a macskával a teraszra, aztán jóval később elalszik a lakás körülöttem:  a lányom, Anna; már csak a macska játsza le velem csak az energiáit, aztán elnyúlik egy fele akkora helyen mint ő maga.

Ő az igazi Otthon, amit valószínűleg senki nem ért meg soha, de lakásból, együtt élő párból …

Olvass tovább!

Az újrakezdésben az a legjobb, hogy nem feladat, hanem öröm. Nem KELL elérnem időt, távot, sebességet, és könnyen jön a sikerélmény – ez mind elképzelhetetlenül jól fekszik nekem, nagyon is tetszik a nem is annyira sunnyogó, eredendő lustaságomnak. Ezeknek az ismeretlen nélküli egyenleteknek, öt-hat-hét kilométereknek legszívesebben minden nap nekiállnék, hogy kiélvezzem, mennyire könnyű megoldani őket – és még csak nem is szégyellném magam az olcsón jött sikerélmény maradéktalan kiélvezése miatt. 

Múlt héten ötödjére mentem volna ki vasárnap, és jól jelzi azt a valóságot tudomásul nem vevő automatizmusomat, hogy eszembe sem jutott, hogy lehet, nem jutok ki.

Anna az első …

Olvass tovább!

Kezdjük az elején. 96 kiló vagyok.

Mindig azt várom, hogy mikor érem el az alját, ha lejtmenet van, mert régen azért sokszor volt ilyen, hogy leértem, lefeküdtem az agyóceán legmélyén. Tudtam, mikor vagyok ott. Aztán egyszer csak – mert muszáj, mert ösztön, mert elég lett – ököllel rávertem a padlóra, és valahogy visszatornáztam magam a felszínre. Millió ilyen alkalom volt, és csodálatos dolog újra levegőt kapni.

Egy éve vártam az alját, és amikor már azt hittem, hogy ez az, akkor még mindig nem az volt, még ment az idő, még feljött további három kiló a kilencvenháromra is. Nem jött el …

Olvass tovább!