Hangos csendesen

Loading

Futás után zsibbadtan ereszkedem az estébe, minden jutalom ilyenkor, csak még óvatosabb, még csendesebb, mint eddig. Abigél mindent felülír.

Amióta futok, más jelei vannak a nyárnak. Szedertől ragad a cipőm talpa, lampionok várnak a Dunaparty Megállónál, kútról kútra futok, számolom, hogy odaérek-e még játszótérhez zárás előtt, újraizzadok a zuhany után.

Kiülünk a macskával a teraszra, aztán jóval később elalszik a lakás körülöttem:  a lányom, Anna; már csak a macska játsza le velem csak az energiáit, aztán elnyúlik egy fele akkora helyen mint ő maga.

Ő az igazi Otthon, amit valószínűleg senki nem ért meg soha, de lakásból, együtt élő párból ő mélyített, ő írt újra, ő rágott, ő szőrözött otthonná mindent ebben a tetőtérben.

Ahogy Horvárországban nekem az a végtelen hosszú sziklás tengerpart nem csak a  “horvátot” jelenti, hanem azt az elfeledni lehetetlen katarzist huszonéveim végén, amikor először láttam igazi tengerpartot önmagam teremtette szabadságomban, ahogy Budapest sem csak Pestet, a kétmilliós vízfej közhelyét jelenti, hanem a turistaszemmel megunni soha nem tudott  végre eléggé nagy, sokszínű, izgalmas, sokarcú várost, úgy Mika, a szibériai macska is sokkal több hipoallergén, törzskönyvezett önmagánál.

Én, aki azt tanulta, úgy élt és azzal küzd, hogy soha nem gondolt tovább önmagánál, hirtelen megértette az elcsépelt, közhelyes Kisherceg üzenetét. Nem tudva semmit, menhelyekről, macskasorsokról mit sem sejtve, egyszer csak Felelős lettem. 

Hirtelen, a semmiből, tudatlanul, csak Annának jót akarva lettem az, annak minden hajnali kelésével, problémájával, monotonitásával, fáradozásával, aggódásával, unalmával, haragjával, lelkiismeretfurdalásával. A rajtam minduntalan tülnövő szeretetével, ragaszkodásával, meghatottságával, kitartásával. Talán ez a legfontosabb, hogy nem múlik el, nem két hétre, egy hónapra egy időszakra szól, nincs benne szünet, és rólad, egyedül csak rólad szól. Senki semmit nem csinál meg helyetted. Ha nem vagy benne, ha nem csinálod, ott marad valaki, aki egyedül csak tőled függ, és neki te vagy legtermészetesebb alapvetés. Ha te nem vagy, neki senki sincs. Ő ezt a másik oldalon elképzelni sem tudja. Te minden hajnali öt órakkor eljátszol a gondolattal. Aztán felkelsz valahogy.

Nélküle lányom sem lenne.

És azzal, ahogy bedobozolja magát, elnyugszik a csendesen szöszölő lakás, mozdulatlanná lassul a legyőzni soha nem tudott rendetlenség, megáll minden nemderékszög, történetet mesél minden véletlen tárgy minden esetleges helyen és köztük, az asztal szélén, itt vagyok én, rögtön véget érés boldogságával viselve a fáradt létezés irtózatos, de most jól eső dunyháját, és hagyom még pár percig zsibbadni bennem a 10 kilométer boldogságát, a véget ért, a megtettem, a rajta ülök, a bennem van elégedettségét, és csak húzom, húzom a pillanatot. 

Szülőnek lenni biztos nem azt jelenti, hogy két tökéletesen olvasott és semmit nem tudó, mit sem sejtő pár empírikus alapon emberkísérletet folytat egy egyhónapos, iszonyú cuki és végtelenül fárasztó csomaggal. Valami elképesztő szerencsénk van, a jobbik szoftvert adták, de még így is sokkolóan intenzív és szünetmentes az a valami, amit csinálunk. 

A második héten elfelejtettem Aldiból hazamenet, hogy ki vár otthon. Gondtalanul, könnyen, füttyögve sétáltam haza, és csak az ajtót nyitva esett le, hogy apa vagyok. 

Nem vagyunk szülők, felfedezők vagyunk, minden egyes lépéssel nappal, órával, tapasztalattal egy-egy csempe válik láthatóvá az addig ismeretlen terepen, pont úgy, mint a számítógépes játékokban. Minden egyes győzelem egy ünnep. Minden vereség egy végtelenség. Minden végletes. És győzelemről vesztett csatákra, percről percre élünk. És mégis, el tudok menni futni.

A három napos kórházzal együtt volt 120 kilométeres a májusom, amit egyszerűen nem is tudok elhinni, és akkora étvágyam van, hogy REGGEL kinézek az ablakon két cumisüveg sterilizálása között, a kávémat szorongatva, és MENNÉK. Persze könnyű úgy kivánni valamit, hogy közben tudod, esélyed sincs rá. Kívánni, akarni, beszélni, írni könnyű. Futni nem az. Elindulni nem az. 92 kilósan nem az. Hullámzó bálna vagyok, egy tonna gravitáció szorít a földhöz legenyhébb kelenföldi platón is, és 

minden

egyes

kibaszott 

lábemelésért 

meg

kell 

küzdeni.

Óriási kiáltások, nyögések szakadnak ki belőlem, néha emberek rezzenek össze mellettem, ijedten néznek hátra, hogy ki ez a fujtató, üvöltő szörnyeteg, aki a hátuk mögött közelít. És milliomodszorra kezd újra emlékezni a testem. Újra emlékszik az agyam is, újra jönnek a rutinok,  millió, végig sem gondolt szálon dolgozik újra a szürkeállomány. A futás mindent el- és lenyomó, ezer tonnás vasalóterhe alatt cikázik az ébren álmodás, és az emlékektől, gondolatmenetektől önkéntelenül ismert arcokat keresek a szembejövő emberek között, mindenkire azt hiszem, hogy valaki más, mindenki hasonlít valakire, mindenkiről és mindenről eszembe jut valami, és így ugrik szinapsiról szinapsisra, ingerről ingerre a pihenni soha nem tudó agyam takarítógépe. 

A BEAC környékén járok, ahol mindenki mindig fess és gyors. Egy agyonvarrt, vékony srác vár valakire a bejáratnál. Még véletlenül sem Garmin pánt villan a trikó alól, fogalmam sincs, micsoda, talán a Wahoo kék csíkjai üzenik, hogy ez itt kérem nem tömegsport és önkéntelenül körbenézek, és tényleg: jobbról, az út túloldaláról érkezik a legújabb híres, az eddig legtovább nem híres futóember, Szabó Gábor, aki nekem azóta valaki, hogy megnézte a lábtartásomat a Spuriban ezelőtt két élettel. (Azt mondta, nagyon bokából futok, és valamennyire befelé dől  a lábam.) Láttam őket futni a Konkoly-Thegén, Normafán, több tucat alkalommal kaptam el az Infopark környékén őt és a csapatot, és mégis, mennyire működik a reklámérték: teljesen más a helyzet a tavalyi Spartathlon után, én is másképp viselkedem, ahogy meglátom, szebben tartom magam a következő 100 méteren.

A Duna mellett futok. Kopott és sivár az albertfalvi gát, és soha nem szűnök meg csodálkozni, hogy miért csak egy kiülős hely van közel és távol? A Dunapartyt még akkor szerettem igazán, amikor nem volt ennyire ismert és nagyobb volt a lángos. Nem volt még egy darab kisüzemi sör sem a piacon, de itt, a világ végén bajor búzasört, cseh barnát és belga meggyest ihattál. Évekkel rá megszületett a Vasmacska Terasz,  jó másfél, két kilométerrel lejjebb, és mert megszületett, felfedeztem a sokkal izgalmasabb és valószínűleg sokkal régebb óta üzelemelő szomszédját, a Kompházat.

Tavaly rendbeszedték a budafoki part elejét, és a BudaPart után lett egy DunaFok szabadidőparkunk is egy büfével. Rengeteg minden változott Dél-Budán, amíg nem jártam az utcáit.

Hálás vagyok. Kibaszottul, végtelenül hálás vagyok és egy gyengébb pillanatomban biztos, hogy sírni tudnék, hogy újra futhatok, és nem is érdekel igazán, hogy csak heti harminc, hogy a tíz a sok, tíz a teteje, hálás vagyok, hogy a Dunánál lehetek, hogy nem a hetedik kerben lakunk, zsibongok, hogy újra járhatom Szentimreváros és a Kosztolányi környékének erdős, félhomályos utcáit. Biztos, hogy felvágnám az ereimet, ha egy ilyen sötét utcában kellene laknom, örök sárga villany mellett, de imádok végigkocogni rajtuk, fel a Villányihoz, túl azon, éppencsak, hogy belekostólni a Gellért oldalába, és végigzúgni a síkegyenes Ménesi úton villamos, az Arborétum és a Kosztolányi felett, rácsodálkozni a Szeretetotthon tornyára.

Tök mindegy mit, hol, mennyit, milyen lassan. Kurvára nem érdekel. Kint vagyok végre, és vettem két cipőt meg egy pólót, és két sildes sapkát, mert végre beismertem, hogy csak a Salomon tudja, hogy kicsi a fejem. 

 

2020_futas.JPG

All time

 

2020_futas2.JPG

2020 time