Vagy egy órán keresztül zuhogott az eső, olyan erővel, hogy centikre pattantak vissza a cseppek a kinti asztal lapjáról. Ennek megfelelően a hófehér Adidas Supernova Glide-ot veszem fel. Több mint egy évet, de akár kettőt is állt szűzfehéren a szekrényben, és még mindig ott lenne, ha nem lepett volna meg az új Saucony Triumphom azzal, hogy életemben először hitelt kelljen adnom egy olyan a véleménynek, miszerint egy aszfaltos futócipő csúszkál nedves felületen: “Traction is good – till the time you hit wet pavements. The crystal rubber isn’t as traction-friendly as blown rubber, so it is best that you limit your outings with the Triumph ISO 5 when it’s raining outside.“
Hét kilométer, vagy tíz kilométer, mintha ez egész életem múlna a kérdésen, egész napomba belelopta magát ez a feszültség, hogy tíz kilométert kellene futni, mert azzal huszonhat kilométer lenne a heti táv, és így hetek után újra közelebb jutnék ahhoz, hogy meglegyen az ezer kilométer év végére. Milliószor megfogadtam magamnak, hogy nem nyomom agyon magam ilyesféle értelmetlen hülyeséggel, hiszen annyira kurvára mindegy, hogy nyolcszázhetven vagy kilencszáznyolcvankilenc vagy pont ezer kilométer lesz az év végén, egyikből sem futok se egynegyvenötös félmaratont, se négy óra alatti maratont, nem ebből lépek tovább, és mégis, nem tudom elkerülni, hogy beledugjam a statisztikahurokba azt a hülye fejemet.
Ez nem is futás. Ez jogging. Jogging a faszomat, az életemért küzdök heti három órában. És akkor még jönnek ezzel a joggingal.
Hét kilométer vagy tíz kilométer, hét kilométer vagy tíz, és nem valami igazán hosszú táv vége felé, nem akkor, amikor arról kell dönteni, hogy mikor és milyen tempóra gyorsítok egy verseny végén, hogy bírom-e vajon, nem. Amikor még el sem indultam, már ez nyomaszt, hogy lehet-e ma tíz kilométer, és ha lehet, akkor bírom-e. Könnyebb lenne a hét. Kellene a tíz.
Iszonyú órák telnek el, millió a dolog napközben, a 30 fok is pusztítja az elhatározást, aztán megjön az eső, de még fürdetni, tisztába rakni, öltöztetni, etetni kell, mire megkérdezem, hogy egy óra belefér-e, ugyan eláll a zápor, de Annától csak végtelen fáradtságot kapok csak válaszként. Ha elvan, belefér, ha nyűgös lesz, sok. Rajtam áll, hova teszem a választ.
Odalent végre fürgén indul a láb, nem is tudom, mióta nem éreztem, hogy valamennyire is menne a sport. Már le sem mertem írni, hogy egy ideje bal talpamban húzódik, görcsöl a talpi ín, Megfogadtam a saját mantrám: bármi is lesz a következő, hollisztikusan fogom nézni: minden fájdalom ugyanaz a probléma, hiába comb, piriformis, derék, vagy lábfej, ugyanaz a probléma lesz, csak vándorol, máshol jelez. Nyújtás, nyújtás napközben, lopott vagy üres percekben, zuhanyzás előtt, után rélépek lábujjal a fülke peremére, leeresztem hátul a sarkam a földig és előredőlök, nyúlik a talp. Labdahenger, henger a vádlinak, újra nyújtom a lábakat. Talán egy hónapba,vagy többe is került, mire eljutottam addig, hogy most ott sincs baj.
Azt hittem hűvösebb lesz, jó-jó, de nem az igazi, nyugalmat áraszt a sötét és a húsz fok, de nem élénkít a hűvös. Aztán rájövök, amint kiérek a bicikliút fölé hajoló fákhoz: szinte köd van, akkora pára, varázsgömbökként világítanak az útszéli lámpák.
Lábbal rúgja be az ajtót fejemben a gondolat, hogy ezt így majd nem is bírom sokáig ezek szerint, és máris mázsás kövek húzzák a vádlit, a tüdőt, a vállat, és innentől meg is van az agyfeladat erre a futásra, szépen elvannak egymással, gondolatnak érzett gondolat támad testnek érzett gondolatot.
Egyelőre haladok tovább, a bicikliúton még nincs baj, csak a csigák, megint rengeteg csiga van, egyre sem akarok rátaposni. Máskor, néha-néha még meg is állok elpakolni egyet-kettőt, de most nem lehet, amint tudok, eggyel beljebb kanyarodok a Szerémiről. Karcag utca. Szeretni szoktam, de most csak az akáctrutyin szánkózok. És tócsák, tócsák mindenütt, nem kerülök, a legkisebb bukkanót sem tudnám elviselni, megölne, valami ösvény kell az utcában, ahol el tudok szökni minden elől, ami szorít és akadályt gördít elém.
Mezőskövesd utca, mindig rohadt nehéz, nem tudom, miért, mindig csak úgy, de úgy kanyarodik felfelé az utca, emelkedik a rohadék, bármit is mond a térkép. Szívja a lábam az emelkedőnek látszó gondolat.
A Vasvirág sort most végig világítja a nedves aszfalt, egészen meg van billenve, annyira ferde, hogy érzem, hogy csúszik a lábam, centikkel hamarabb fog talajt a bal, teljesen féloldalas vagyok, hát bekanyarodom a gyors kilométeres trackemre, a Verbéna utcába. Most nem gyors, csak túlélhető.
A hatodiknál megesz a minden, Sasad Kelendföldre átcsúszott, első platója, az Etele Pláza túrásai, a lelkében örökké zajos és zaklatott tér a vonatokkal, metróval, buszokkal, villamossal. Ami máshol Moszkva, az Kelenföldre valahogy nem illik, itt kérem csak laknak, és lakni akarnak, a sarokról örökké rá akar borulni a lakótelepes lassúság a mesterségesen idehozott zajra. Szétzilál a tér és mégis, valahogy szeretem, ő visz át Sasad sohanincsvége, lassú, vasárnapi sétáihoz, fel, egészen az első hegy aljáig.
De nem arra megyek, az a táv most túl van mindenen, elérhetetlen, amúgy is meg kell néznem meddig lehetek még kint, megállok. Előszedem a telefonom és hazalesek az IP kamera szemével. Krumpli a játszószőnyegen hever az létezéssel való, vélhetően rövid ideig tartó teljes egyetértésben, de ennyi most elég. Tudok még időt lopni, szerencsém van, nyugalmas óra.
Nagyobb karéjt szegek, a lefelé zuhanó a Bartók elején most ugyan nem zuhanok, de azért ahogy mindig, most is átvisz a Hamzsabégi sétányra. Félig víz alatt van a járda, nincs hova kerülnöm, átfutok mindegyik tavon, és a már mindegy minden érzésével megérkezik végre az elengedés. A kútnál iszom egy kicsit, aztán rátolok egy sprintet az utolsó kilométerre. Egy órát ígértem, ebből már nem lesz tíz, de akkor legyen egy gyors kilencedik. Kerülgetem az akácbékanyálat a Fehérvárin, szeretem a sugárút-széles járdáit. Kilenc. Nem hét. Kilenc. Lehetne tíz. Szabad tízet? Csak még egy kicsit. Újra megnézem a telefont, a babám még mindig fekszik a szőnyegen, és én engedélyt adok magamnak a kerekítésre, tovább lopom az időt. Belehúzni már nem húzok, végem van így is, aztán ötszáznál még is akarni kezdem, be tudom hozni hat alá, be tudom hat alá hozni az egészet, és megint ugyanott vagyok, az egész életem múlik pár hiúságmásodpercen, és én rohanok, rohanok, hogy beérjek a tét nélküli léc alá.
Meglett a huszonhat kilométer a hétre. Pár éve ennyi volt egy vasárnapi menet. Idebent ugyanakkor nincs semmi különbség, egész világok vannak a elfolyó nappalok, elfáradt esték, túl melegek, túl késők, túl esők, utcaszéles tócsák és centi vastag trutyik, kamikáze csigák, ferde utcák közé beszorult, résnyi övsényeken is. Valahol mindenképp elfutok.
Tizenegy kilométert kellene még valamikor összeszednem, hogy meglegyen a száz júliusban.