A sziget

 272 ,  1 

A karácsonyi futásnál nagyobb álhős közhely ki van zárva, hogy létezzen. Le a bejglivel, le a kilókkal, le a pontyokkal, mindennel le, mert eléggé faszagyerekek vagyunk. Nem vitás, hogy megcsináltam én is a kötelező facebook posztot, hogy mekkora sztár vagyok 25-én. Kell ez. In your face!

 

szigetfb.JPG

 

De ami igazából valóban lenyűgöz ebben az időszakban, hogy ez a (bocs, itt most megint Budapest lesz a világ közepe), legalábbis télen, büdös, koszos, lehangoló, zajongó, közlekedésőrületbe belegyogyózott város hirtelen egy órási, és főleg üres játszótér lesz. Hogy megértsétek, ez kb olyan, mint például a nagyok végre eltakarodnak a foci-, vagy kosárpályáról, vagy amikor Kenesén az NB III-as nyuggerklub végre elmegy pálinkába ölni a lángost, miután három órán keresztül tengóval stoppolták strandröpi hálót. Tényleg BÁRHOVA el tudok jutni, bárhol lehet futni, magához képest a visszhangtól, meg a csendtől kong az egész birodalom. Enyém a terep!

A (kari)turné főleg újdonsült, koldulásból feketeöves, bajuszfülű lakótársunk miatt alakult úgy, hogy 25-én otthon voltunk, és semmi más dolgunk nem volt azon kívül, minthogy megmentsük az állandóan a sarkon settenkedő éhhaláltól Mikát (macskanév). Már előtte két nappal azon szortyogtam, hogy merre menjek kirándulni?

Aztán nem akartam túlhúzni, úgy voltam vele, hogy mivel én pont a nem a szigetet unom agyon állandóan, hanem a 11. kerületet, oda fogok menni. Pont egy éve voltam arra, amikor először jelzett be komolyan a bal térdem, azóta sem. Azóta engem is, meg Margitot is felújították. Főleg a Margitot.

December 25. reggele pont olyan monokróm volt, mint előtte, és utána is minden reggel mostanában. A rakpartról egy darab színt nem lehetett látni, egészen merésznek éreztem magam a híd lábánál lévő parkolóban, amikor rájöttem, hogy teniszlabdának öltöztem.

 

dsc_0416-picsay.JPG

 

És a hídon futottam. Ez amúgy egy általam sosem értett tevékenység, amit azért néha én is elkövetek, még úgy is, hogy teljesen be van állva az összes sáv, és kb három kg salakot tolnak az arcomba az autók. Na most nem toltak.

Na jó, a szigetről annyira sok új dolgot nem lehet elmondani. A rekortán kész, azt a faszt elkapták, nagyon remélem, hogy több nem lesz belőle, újra lehet normálisan futni.

A rekortánnal egy baj van, az, hogy rekortán. Nem aszfalt, vagy terep. A sziget, rövidebbik, pesti hasán ugye tök fasza kavicsos cucc, föld, meg minden egyéb felszín van, ami jobb, mint ez az energiaelnyelő izé. Akkor legalább serceg az anyag a lábam alatt, akkor legalább belemegy a kavics a cipőmbe, akkor legalább döngölve botladozom. A hosszabbik, budai hasán meg tök fasza aszfalt van, amire a cipőmet kitalálták, ott lehet akár haladni is hozzám hasonló félkegyelműeknek is.
Nem, még mindig nem értem a rekortánt, bár izmokat növeszteni azt ziher, hogy jól lehet rajta. El is férne rajtam, meg végülis a térdemet sem bántaná talán. De hát rekortán, értitek, azon csak az amatőrök futnak.

Az első körben – leszámítva egy halom, borzasztó elszántsággal nyújtó szakedzőt – tényleg majdnem enyém volt a sziget, csak egy kora reggel illetlenül vidám és nagy farkú mókus mozogta le az ünnepek alatti bemakkozást. Szarunk a téli álomra, ugye.

A második körben is volt mókus, valamiért teljesen be volt indulva, kinyújtott zoomal csináltam is egy képet róla, ha már így bevárt.

 

dsc_0420-picsay.JPG

 

Ekkor előzött le egy csaj. És innen, mintha elvágták volna, hirtelen tele lettünk, hétköznap lett a szigeten, de innen már csak három, négy km-em volt vissza, azt remekül el lehet tölteni bámészkodással anélkül, hogy besokalnék a szocializációtól.

Két kör. Nem tudom, hogy mentem-e valaha is két kört. A szigetről távügyben két nagyon markáns emlékem van.

Az egyik az, hogy egyszer FELjöttünk Budapestre a szüleimmel, meg egy rakat más felnőttel várost nézni. Fingom nincs, hogy mit néztünk meg, de arra pontosan emlékeztem, hogy mennyire eladták nekem a Japánkertet, hogy az mekkora cucc, milyen szép, és aranyból lévő halak is vannak ott, meg egy kút, ami zenél. Teljesen kész voltam, zsibbadtam a vágytól, hogy ilyen csodákat lássak. Anyukámék sétálni akartak, mert korzózni Székesfehérváron nemigen lehet(ett). És az egészből ez maradt meg, hogy én ennyit életemben nem gyalogoltam (vélhetően a Margit híd felől érkeztünk), és egy idő után a világ összes Traubija, vattacukra, meg hotdogja sem tudott volna több energiát adni (de nem tudom letagadni, hogy bőven volt frissítés). Én akkor még semmit nem tudtam Frodóról, de én úgy voltam vele, hogy amikor megérkeztünk ahhoz a szájbakúrt kúthoz, nem a gyűrűt dobtam volna bele, hanem anyámékat, ha nem lettem volna végelgyengülésig besavasodva. Egyetlen szerencséjük az volt, hogy totálisan kicsináltak, esküszöm, iszonyú mérges voltam.

Csak A Végtelen Gyaloglás maradt meg. Az, hogy a Margitszigeten akartak eltemetni, az nem. És amikor 2006 körül felköltöztem, akkor esett le újra, hogy Japánkert bizony a szigeten van.

A második markáns élményem az, hogy a turis Adidas melegítőmben, meg még a fősuli gyúrótermének öltözőjében ottfelejtett-megörökölt GAS pólómban, egy dekás KIPRUN 2000 csúcscipőben 2,5 km őrjítő szenvedés után rájövök, hogy anyáméknak tényleg elment az esze, ezt a távot felnőtten sem lehet bírni.

Jó párszor két részletben futottam le a szigetet, hol nem egyedül, hol magamban. Újra-újrakezdéseim alkalmával egyszer csak ellent tudtam állni a csábításnak, és megvolt egyben az 5 km. Az is nagy kaland volt.

Ha akkor beakad a futás, szerintem sok minden másképp alakul, önmagamban, lelkileg, fizikailag mindenképpen.

De aztán nem akadt be akkor, viszont ijesztően sok évvel és sok hával később itt vagyok és december 25-én két, KÉT kört is lefutottam a Margitszigeten!

 

capture.JPG

 

9 hozzászólás “A sziget” bejegyzéshez

  1. Én 24-én délelőtt konstatáltam, hogy mindenki előre akarja kompenzálni a nagy karácsonyi zabálásokat. Annyi futót még az első napsütéses tavaszi napon sem látni a rómain.
    Én amúgy már több, mint 6 éve lakok Bp-n és másfél éve futok rendszeresen, de még soha nem futottam a szigeten. 🙂

  2. Valahogy furcsán érzékeled a rekortán hatását, mert ez sztem totál hülyeség, hogy energiaelnyelő izének nevezed. Ha valóban elnyelné az energiát, akkor a profi sportolók miért rekortánon versenyeznek és edzenek az atlétika pályákon/stadionokban? Hogy nehezebb legyen a dolguk? A felújítás előtti szétázott, szétrohadt rekortánra még lehetett ezt mondani, de ez az új sztem elég jó minőségű. Nagyon régen amikor versenyszerüen atletizáltam salakpályákon edzettünk, versenyeken pedig amiket rekortánon rendeztek úgy éreztük kicsit mintha gumiasztalként dobna fel-fel minden lépésnél a pálya. Oké, azok sprint távok voltak, de ez a hatás sztem lassabb tempóknál is érvényesül valamennyire. Én ezt a különbséget egyébként most is érzem a szigeten amikor rövid időre elhagyom a gumit és betonon/kövön kell fussak.
    Terepen tényleg jó futni, de azért mert változatos és többféle technikát kíván meg a lábtól, többféleképpen dolgoztatja meg azt, és így kevésbé végez a láb monoton munkát. Betonon pedig csak az fusson akinek nincs máshol lehetősége, meg viszonylag kis mennyiség hasznos belőle, hogy ne legyen tök idegen amikor utcai versenyeken futunk.

  3. @videkiman: Hát ez valóban nagyon vidéki hozzáállás 🙂 Tessék bemenni a centrumba, és élvezni a metropolisz adta előnyöket, úgy mint más futók magadban fikázása, utolérése, futósovinizmus kiélése, felújított rekortánon való fanyalgás, hogy Kilfisht még jobban felbosszantsuk :), stb.

    @Kilfish: Hát sose mondtam, hogy nem hülyeség, amit írok 🙂 A következő variációk lehetségesek:

    1. tényleg ennyire szar technikával futok (valószínű)
    2. füllentek (nem valószínű, de nem is lehetetlen /evil smiley/ )
    3. az én hat húszas csordogálásomnál esetleg valóban nem jön ki az anyag előnye (nem tudok nyilatkozni)
    4. Az agyonpárnázott cipők és a rekortán vektorai kioltják egymást (mindig is utáltam a fizikát, szóval ez valóban lehet nettó hülyeség)

    Én arra tenném a voksom, hogy rossz a technikám, és lassú a tempóm. Én tényleg csak a süppedést érzem, a pattanást semennyire. A pattanást, dobást aszfalton érzem.

    De most akkor azt mondod, hogy ha ledobunk egy labdát aszfaltra meg egy rekortánra, akkor a rekortánról jobban pattan? Vagy ez is hülyeség és mi a futás nem így működik? Mármint ez most tényleg érdekel, komolyan kérdezem.

  4. @téglánakgyors: Akkor azt is beírom, hogy még soha nem futottam úgy, hogy ne az otthon legyen a start/cél, ez egy hatalmas előnye amúgy a futásnak a többi sporthoz képest. Ehhez viszont a Margitsziget nekem messze van, bár már egy ideje tervezem átlépni a félmaratoni távot és ezt egy otthonról futott szigetkörrel szándékoznám teljesíteni. 🙂

  5. @videkiman: jobban belegondolva ez azér sántít annyiban, hogy párszor próbálkoztam a melóból való hazafutással, illetve pár eseményen is megfordultam. A lényeg viszont, hogy azt nem tudom elképzelni, hogy valahova elmenjek azért, hogy ott fussak.

  6. @téglánakgyors: Ez a betonon pattogó labda valóban elgondolkodtató hasonlat, de biztos sok paraméteres az egyenlet, ha valóban betonon lehetne gyorsabban futni mint rekortánon, akkor szerinted nem betonoznák le az összes olimpiai atlétika pályát?
    Sztem az lehet a gond, hogy cammogva futsz, ahogy nagyon sokan mások is. A cammogáson nem lassú sebességet értek, hanem alacsony lépésszám/percet. Lehet pl. akár 5 perces kilométerekkel is cammogó stílusban futni ha percenként csak 160 körül lépsz. Az optimális a percenkénti 180-as lépésszám körül van. A Forerunner 310 (ugye neked ilyened van?) lépésszámot és egyéb futás karakterisztikát nem tud mérni, viszont ha letöltesz a telefonodra egy metronom alkalmazást, akkor avval meg tudod állapítani, hogy te kb. hogyan futsz. Először állítsd be 180-as bpm-re és annak a ritmusában fuss, ha meg túl gyors az, akkor lassíts a metronomon addig, amíg nem érzed kényelmesnek. Azért gondolom, hogy itt lehet a gond, mert ha csak sétálok a rekortánon (séta gondolom valahol 80 – 120 spm között lehet), akkor tényleg nem érzem ezt a hatást én sem.
    180 spm-tel egyébként sokkal “egészségesebb” futni mint ennél határozottabban kisebb fordulatszámmal, ha utána nézel bárhol ahol a sérülésmentes és hatékony futó technikáról írnak ez az egyik alap kritérium.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük