Valakinek oda is el kell jutni, hogy egyáltalán el tudja kezdeni.

 240 ,  1 

Valószínűleg Pakson sokkal jobb eredményt értem volna el, ha valami tudományt viszek bele a nyárba és nem csak ötletszerűen gyűjtöm a futásokat (hosszú-hosszú-hosszú-domb-domb-hosszú). Tény az ugyanakkor, hogy annyira szarul éreztem magam az új munkahelyemen, annyira nehéz volt minden, és annyira tele volt a tököm, hogy nem bírtam volna elviselni még egy muszájfaktor beiktatátását. 

A neheze elmúlt, a nyár is elmúlt, és itt van az őszi szezon, és ha már van annyi pénzem, hogy benevezzek ide-oda, akkor miért ne tenném? Legyen keret, legyen cél, haladjunk, mert különben életemben nem fogok megfutni egy kurva maratont sem, aztán lájkolgathatom én Kiliant életem végéig, ha tizenöt kilométer után már síkon is érzem a lábaim fáradtságát. Arról nem beszélve, hogy már csak azért is kénytelen vagyok teljesíteni a 42 kilométert, mert a családom képtelen megjegyezni, hogy egyelőre csak FÉLmaratonokon vettem részt, és egyrészt simán megkérdezték ma is, hogy futottam-e szombaton, (nem, én csak a sör miatt mentem a Városligetbe.), másrészt lazán bemondják mindenkinek, hogy maratonokon döntöm halomra a kilométereket. Itt főleg az öttusázó keresztfiamról van szó, akinek igen fontos lenne, hogy példaképe, hőse, és büszkeségének tárgya legyek. A lényeg, hogy csak semmi nyomás. 

November 15, Siófók. Fél. 2015 március 29, Debrecen. Fél. Aztán meglátjuk, hogy jutok onnan tovább az Egészre. (Basszus, harmincat biztos le tudok futni, de onnan az még mindig 12 TIZENKETTŐ KM!!)

A Felek tekintetében nyugodt vagyok. A Smashrun azt mondja, hogy eddig tízszer futottam le a félmaratont. Aztán ott van az egyszeri, Velencei-tavi 27-em, és szeptemberi, paksi 24 km. Nyár végén valami mazochista ihletettségben PB-t futottam megint a Felen, úgy, hogy a második tízen öt feles ezrekkel hoztam helyre az első tíz km hat feles ezreit. Későn jött az ihlet, na.

Szóval 2:06:37 ez a PB. Nekem ez hatalmas eredmény, objektíven nézve természetesen nem az. Valószínűleg se Siófókon, se Debrecenben nem fogok bemenni két óra alá, de a versenykörülmények, a hűvösebb idő valószínűleg lehetővé teszik majd, hogy javítsak azért ezen az eredményen.

(A talpi bőnye november 15-ig zárójelben maradhat, ha kell akár pihenhetek is utána egy hónapot, belekalkuláltam. Ha a Podiart talpbetét önmagában nem segít, akkor novemberben, a siófoki akció után, elmegyek oda, ahová DK ment még 2011-ben.)

Egyben vagyok – legalábbis önmagamhoz képest. Összeraktam az előttem álló pár hónapot, nagyjából tudom az utamat, szóval most volt lelki tartalékom benézni a Garmin edzéstervekhez. Mert az jó, mert az első, magamra vett Garmin edzésterv segítségével március végén 2:07-et futottam, úgy, hogy hat perces tempó alatt nyomtam végig a 14-ik kilométertől. Nekem ez még akkor is hatalmas ugrás volt, ha kiveszem az egyenletből a versenydrukkot. 

Az edzésterv, bár ördögtől való, sajnos segít. A legrosszabb, hogy olyan dolgok vannak benne, mint például az intervall edzés, amit tényleg a pokol legmélyebb segglyukában találtak ki fényes melegítőbe öltözött, síppal felszerelt, svédszekrényben fekvő tornatanárok. 

Tavasszal minden olyan edzésbe bele akartam dögleni, amiben olyasmi szerepelt, hogy fuss x percet Z4-es tempóban (nálam ez kb. 156-160 bpm). Nem tudtam 160-as bpm-mel futni. Nem bírta a lábam, nem bírta a tüdőm, annyira szúrt az oldalam,mitha kést szúrtak volna belém. Azért nyomtam, ahogy tudtam, kurvaanyáztam a túl alacsony pulzus miatt állandóan szomorúran trillázó órámnak. 

Nehéz feljönni zéró állóképességből és izomzatból. Szomorú és döbbenetes érzés rájönni valahol félúton arra, hogy hova kell eljutni, és, hogy milyen mélyről indultam tulajdonképpen. Soha nem gondoltam magamról azt, hogy semmilyen szinten nem vagyok formában, és nagyon szar érzés, amikor kiderül az énképemről, hogy abszolút fals az egész. Mert semmilyen szinten nem vagyok formában.

Amikor olyanokat olvasok, hogy valaki egy-két-három éves futómúlttal hova jut el, és azt kérdezem, hogy ez hogy lehetséges (csak két kiragadott és irigyelt példa: Héjja Péter, Mr. Világevő András), akkor a válaszok között mindig ott van, hogy korábban azért csak-csak sportolt valamit az a valaki. Én meg annyira nem.

Én ezelőtt életemben nem hagytam el a komfortzónámat, habiszti volt, bármit csináltam. Egy kis röplabda, némi strandra gyúrás, bohóckodás a krav-magával. Rá kellett jönnöm, hogy se előéletem, se izmaim, csak meg-megbicsakló, kényelembe túl könnyen beleforduló akaraterőm és kitartásom van. Ezeket se igazán edzettem még a 35 évem alatt.

A március 30. óta lefutott 920 kilométer mindenesetre elég volt annyira, hogy a II-es szintű félmaratoni edzéstervet mind fejben, mind testileg végig tudjam csinálni. A felépítő szakaszt kihagytam, nagyjából a közepétől kezdtem el, ahol ezek a finomságok vártak rám.

 

intervall01.JPG

 

intervall02.JPG

 

treshold.JPG

 

Ugyan tök mindegy, hogy öt, tíz, vagy tizenöt percet kell 160-nal vágtázó szívvel rohannom, a végén kínomban állandóan az órámat nézem, de ez a kín csak fejemben létezik, Pontosan tudom, hogy, ha kedvem van, akkor simán tudok akár 10 km-en keresztül is ilyen tempót diktálni. 

 

10km.JPG

 

Vagy akár második tízet is.

 

21km.JPG

 

Szóval ugyan 920 km-be, majdnem egy teljes szezonba került, de felnőttem a Garmin által diktált résztávokhoz.

Szóval most végre pofa be és csinálás van. 

6 hozzászólás “Valakinek oda is el kell jutni, hogy egyáltalán el tudja kezdeni.” bejegyzéshez

  1. Ha a 30 már most sem gond és két óra körül lenyomsz egy felest (már majdnem ott vagy), akkor akár a jövő októberi Spar Maraton sem elképzelhetetlen, sőt. 🙂

    Az ilyen 1-2 év alatt a semmiből maratont meg ultrát meg mittudoménmit futók engem nagyon frusztrálnak, de egyrészt a legtöbbjük tényleg versenyszerűen sportolt korábban (DK is) ami kibaszott nagy és időgép nélkül nem behozható különbséget jelent, másrészt ott vannak a genetikai különbségek (a genetikai determináltság nagyon alul van hangsúlyozva a “fejben dől el”-okosságokkal meg motivációs közhelyparádékkal szemben), harmadrészt meg hát többet futnak, na.

  2. Van ez a muszáj maraton… nem, nem muszáj. Tulajdonképpen mindenkinek meg van, hogy adott szintjén, mi az a táv, ami sikerélményt hoz. Ami mutatja a fejlődést…

    …és persze az is alkati kérdés, hogy többet, vagy gyorsabbat szeretne futni az ember. Van olyan hobbi, vagy amatőr futó – már szerintem -, aki baromi jó félmaratonokat, vagy tíz kilométereket tud futni, de maratont talán soha… érezni kell, hogy akarod-e, hogy bírod-e… 🙂

  3. @6. alabardos: Adott szintemen egy maraton biztos nem hozna sikerélményt 🙂 De ha nem is muszáj, azért piszkál. Mert ott van. Mert ha más meg tudja, akkor én is. Mert álmaimban nem is maraton a cél, legalábbis biztos nem a városi betonmaraton. Mert szeretek, szeretnék mindig továbbmenni.

    Csak még nem tudok. De ezelőtt egy-másfél évvel, nem tudtam azt sem elképzelni, hogy lehet 21 km-t lefutni 🙂

  4. @6. alabardos: Értem 🙂

    Ismerem a véleményed erről a maratonnak, félmaratonnak, futásnak való nekiállásról, részint osztom is, hiszen nem is álltam neki egyből maratonra tolni magam. Szeretnék először olyan időt megfutni a Felen, amiből már tudok arra következtetni, hogy megvan a szükséges állóképesség, stabilitás ahhoz, hogy tovább lépjek. (Bár az biztos, hogy sub 100 felett lesz ez nálam 🙂 )

    A másik oldalról nézve viszont beragadni sem akarok, mert bár tényleg nem sietek sehova, de..hát ott van minden, amit az előbb leírtam 🙂

    De ezek persze csak mind szavak, tervek. Meglátjuk az elkövetkezendő hónapokban, évben, hogy mi lesz mindebből.

  5. @téglánakgyors: Valahol azt olvastam, hogy az alap a stabil, két órán belüli feles… az, hogy nekem fontosabb cél volt a sub száz, mint a 42 kilométer… talán az volt az oka, hogy én a tíz km körüli távokat élvezem igazán. (meg nem keresem az élet értelmét… ami, mint tudjuk 42)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük