Tagadhatatlan, hogy van érzékem a drámákhoz

 36 ,  1 

Péntek van, amikor mint minden normális ember, én is csak haza akarok menni, enni akarok egy agyonfaszenelt steaket és sört akarok inni, aztán még egyet.

És akkor jön a lelkiismeret, meg az alkudozás. Nem futottál, csak kétszer eddig a héten. Futok tíz kmt. Lófaszt, nem futok semmit. Éhes vagyok, szomjas vagyok. Futok holnap délelőtt. Tudod, hogy nem fogsz holnap délelőtt futni. Utána esküvőre mész, utána másnapos leszel. Futok öt kmt, és holnap délelőtt futok még egy kicsit.

Aztán csak szendvicset eszek, nem sokat, valahol már tudom, hogy ki fogok menni. Pihenek egy fél órát, lassan fél nyolc lesz. Anna hazajön és félig beletőrődötten, az ingatag alkupozícióról mit sem tudva, megkérdezi, hogy most megyek-e futni? Ez a adja meg a végső lökést, a férfiénem, belehalnék, ha nem igennel válaszolnék. És akkor egyszer csak felöltözök, beleteszek a gatyámba egy gélt, és nekiindulok.

Kettőnél meglett az ezredik km 2014-ben. Hát basszus. A legjellemzőbb az egészre, hogy év elején egész évre írtam be magamnak a Smashrunra 1000 kmt. Augusztus végére megvagyok vele. Úgy képzeltem, hogy nagyon fáradt leszek, mire elérek eddig, de igazából a meg-megnyikló motiváción kívül, teljesen egyben vagyok, egyszerűen megyek tovább az úton. Szó szerint. Ez is csak egy futás.

Kilencig semmi extra. Legyen tíz.Tizenöt. Nem kanyarodok el inni, nincs meleg. Nincs meleg, de attól még nem túl jó a pulzusom. Hat harmincakat megyek 145-tel. Öt fele beférkőzik a Fél a gondolataim közé. Onnan indul, hogy a jelentkeztem a cégnél az Amsterdam félmaratonra. Egy hétig húztam, aztán az utolsó nap csak összehoztam az angol nyelvű önmarketinget – gyakorlatilag pályázni kell, és ha elég meggyőző vagyok, akkor fizetik az utat, a hotelt meg a versenyt. Persze azóta ezen pörgök, mekkora lenne, ha kijutnék..akár most is futhatnék egy Felet

Rajtam maradt a gondolat. Egész nyáron nem tudtam tíztől ritmust váltani. Tudnék most? Most végre nincs meleg. Rögtön elfáradok már a gondolattól is. Aztán annyira árnyékban futok, annyira nincs meleg, hogy nyolcnál még mindig csak mellkasig nedves a pólóm. Aztán kilenctől lelazulok, és nem is tudatosan, de lemegyek hat nulla nyolcra. Nem váltottam ritmust, nem vettem nagy levegőt, nem lett rajtam nyomás. Pont, hogy elengedtem, tényleg lelazultam, erőlködés nélkül mentem tovább.

Könnyű lett a lábam, egyetlen dolgot akartam csak, fényben úszó, széles utcákon futni, mert éreztem, hogy végre, végre, most meglesz, március 30 óta  várok erre. Most megleszek, most tudok menni, csak fény legyen hozzá, ezeken a vaksötét, alig lámpás bringautakon nem fogok tudni gyorsat futni.

Campona, visszafordulok. 5:53.

Végig a Tétényin. Lemegyek 5:40 köré. Könnyű, könnyű a lábam, könnyű a fejem. Nyugodt vagyok, nem a lehető legrövidebb utat számolom, nem azt, hogy meddig tart még. Tovább tudtam lendíteni a szőnyeget, pontosan tudtam, hogy tovább kell mennem a lakásnál, és nem omlottam tőle össze. Azt gondoltam, hogy nem is olyan sok. Nem haltam bele a mögöttem lévő tízbe.

Az albertfalvi piac kútjánál jelöltem be az egyetlen mérföldkövet. Messzebb volt, mint ahogy gondoltam, mint ahogy jól esett volna, de túltettem magam rajta. Ott gyorsan benyomtam a decathlonos sóskaramellát, és rátoltam vagy három deci vizet.

Innen végig azon agyaltam, hogy tudok tovább fényben futni. A Savoya Park mögötti felüljáró egy igen markáns és igen gyűlölt vízválasztó. Ezt a részt nem igazán lehet ideálisan megfutni fejben.

A Kondorosi uszodánál már fáradtam, egyedül tényleg az segített, hogy fejben végre felülről fogtam rá erre a kurva huszonegyre. Tudtam, hogy csak ezen fog múlni, tudtam, hogy fizikálisan menni fog, és végre tudtam, hogy most végre egyenesben vagyok. Ha kezdett nagyon rázni a futás, még arra is oda tudtam figyelni, hogy ne annyira sarokra érkezzek. Csak könnyen. Ha nem megy könnyen, csak csinálj úgy, mintha könnyen menne. Összeraktam a mozgást.

Kilencszer futottam meg az öt negyveneket, a hatodiknál már a fejes résznél voltam bőven, onnan irányítottam, mert már fáradtam, magától már nem ment volna a kinyúltabb mozgás, rövidebbeket, lassabbakat léptem volna. Nem engedtem leszabályozni. Pulzus? 160 környékén. Jól van mindegy. Mintegy mellékesen fogtam, hogy a pántnak megint semmi baja. Tényleg ennyit számítana, hogy most mindig kimosom? Vagy a decathlonos, kék áras pólót nem bírja, az zavarja be? Nem tudom, nem tudom. Fuss, bazmeg, fuss, mindegy.

Tizenhétnél már nagyon szoktam fájni. Tudom, hogy igazából a lassúság miatt, ahogy gyakorlatilag döngve érkezek a betonra, ahogy már nem egészséges mozgással csavarodik a törzsem, a lábam, a csípőm, a mindenem. Így sokkal jobb, de eddig energiám nem volt nem fájni. Nem volt erőm könnyűnek lenni.

Még négy km. Megyek, megyek, megyek, automatikusan megyek. Három km. Már kanyargok, csak fényes utcákon fussak, csak lássam hova lépek. Két km. Most a nagy levegő, meg tudod, meg tudod. Eddig alig, itt már gyakran nézek az órára, megleszek 2:07 alatt? 1:48. Nagy levegő, ritmusváltás. Kilépek. Hát bazmeg, nem is halok bele teljesen, ilyen nincs.

Azért elment az idő 19,9-nél vagyok két óránál, és a Fehérvári út nem legideálisabb részét futom éppen. Hálistennek elém szlalomozik egy enyhén spicces bringás faszi. Ő a Nyúl, csak tartanod kell. Egészen ráfutok.

Az utolsó 1100 métert egyedül futom le a Nándorfejévárira kanyarodva, ami ugyan gödrös és sötét, viszont álmomban is vízszintet futnék rajta, annyira ismerem. 21. 2:06. Még száz méter! Le se veszem az órámról a szemem, nem szabad váltania. És vége, nem váltott. 2:06:37.

Március óta vártam ezt, úristen mennyi frusztrációt belenyomtam ebbe, hogy végre túllépjek március harmincadikán, a debreceni Nagyerdőn. És végre, nem tudom, miért pont most, de augusztus huszonkettedikén, egy géllel, egy kúttal, egy sima dolgozós pénteken, rákészülés nélkül, egy semennyire nem erős időszakomban, végre túlléptem a márciusi hype-on.

Smashrun Overview   Péter Marcsinkó.png

 Smashrun   Friday, August 22, 2014.png

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük