F, for…

Loading

 

… fartlek

 

Ez is az  tipikus poszt, amit a munkahelyem kezdtem el írni notepadon, aztán nagy nehezen átjuttattam ide, ahol kiderült, hogy nem az egész jött át. Valami lemaradt a kopipésztek alatt. Mindegy, kezdjük el:
Valahogy válaszolni kell a hétvégi hosszúkra, mert az csak eggyel jobb, ha 140-es szívveréssel futok állandóan, annál, ha ugyanezt teszem a 150-en, ezt tudom. Egyrészt onnan tudom, hogy amikor felkészültem első és eddigi egyetlen hivatalos félmaratonomra, akkor annyit fejlődtem abban a két és fél hónapban, mind gyorsulásban, mint pulzusszámban, mint az azelőtti egy évben, és utána, a mai napig tartó pár hónapban (kettő) összesen. Mondjuk ez nem igaz, lévén, hogy előtte gyakorlatilag semmit, utána meg (egyelőre még) nagyon keveset. 
A baj az, hogy abban a két és fél hónapban, amíg a Garmin edzésterve szerint haladtam, leginkább intervallokkal válaszoltam a hosszú, lassú edzésekre. Nagyjából 10 intervallt (résztávot – ezekre az angol kifejezésekre egyébként egészen használható magyar megfelelők születtek, már csak használni kellene ezeket) futottam kezdve a 5*4 percektől egészen a 3*7 percekig. Az összes*összes percét gyűlöltem, teljes, őrülten verő, gyenge szívemből. Gyűlöltem, hogy tesiórásan rohannom kell, gyűlöltem, hogy trappolva rohanok, mert gyengék a lábaim a rendes, összeszedett mozgás kivitelezéséhez. Gyűlöltem, hogy levegő után kapkodok, hogy szúr az oldalam, és, hogy az istentelen, lelketlen, gyűlöletes óra a csuklómon minden egyes gyors szakasznál vagy két percig sikoltozik, mert még mindig nem elég magas a pulzusom, vagy nem tudom magasan tartani.
Nem mintha tudományosan beállítottam volna a zónáimat, tehát simán benne van, hogy fals volt az egész erőlködés, de tény, hogy magamhoz képest őrülten sokat fejlődtem. Nem mintha nehéz ügy lett volna, ha azt nézem, hogy mennyire szűz terület volt a szervezetem.
Akárhogy is, az tiszta sor, hogy nem futhatom meg állandóan ugyanazokat a lassú kocogásokat, a másik végéről viszont fusson a halál intervallt, ha csak nem nagyon muszáj. 
A futószótáramba egyetlen egy szó került fel a résztávozás mellé, mint potenciálisan gyors edzés: a fartlek.
Fartleket, vagy iramjátékot, alig egyszer-kétszer futottam idáig. Egyetlen dolog maradt meg bennem erről az edzéstípusról, amit még a futás.neten olvastam, amikor ki akartam deríteni, hogy mit jelent ez a szó. Az maradt meg bennem, hogy “domb”. Fusd meg az emelkedőt erősen, lazázz lefele. A szeptember hatodikán, Pakson, 400 méter emelkedő lesz a 24 km-en. Abszolút rám fér a dombfutás.
Ebből a szemszögből nézve kifejezett szerencsém az, hogy itt, Kelenföld Albertfalvához közelebb eső részén, igazából azért kell küzdeni 5 km felett, hogy ne fusson dombot az ember. A főbb utakat, amelyek sajnos néha kényelmetlenül közel futnak a Duna-parthoz, elhagyva, szinte egyből feltűnik, hogy Kelenvölgy, és Péterhegy – vagy inkább, így egyben: Rózsavölgy – mennyire dominánsan uralja a környék domborzatát. 
Tehát pár hónapos kihagyás után újra nekiindultam a domboknak.

 

… for free

 

Ha az ember a Fehérvári út, Etele út találkozásának környékéről indul, akkor az első emelkedő, aminek neki lehet futni, olyan 2-2,5 km után érkezik, tehát a lehető legideálisabb távolságra van: van idő bemelegedni, rákészülni, esetleg mégis inkább más irányba kanyarodni. 
Nem tettem. Átfutottam a Szerelmei Miklós utcáról a Kővirág sorra, és onnan megtoltam rögtön az első emelkedőt. Mit mondjak, nagyon valóságos érzés.. Befordultam egy vízszintesen haladó utcába, és azt figyeltem, hogy még akkor is javában lihegek, amikor a szívverésem már a normális tartományban van. Nem kérdéses, hogy a tüdőm is a szűk keresztmetszeteim közé tartozik. 

 

Fartlek.jpg

 

Sréhen futottam, majd egy gyorsat lefele, aztán egy hosszú, lassan emelkedőt, majd egy lassú erősen emelkedőt.
Kút. KÚT!.!!!!. A kutak kezdenek lassan annyira túlmisztifikálttá válni, mint a cipők. Arról van szó, hogy amióta olvastam Sesam első, spontán, városi félmaratonjának a beszámolóját (” A frissítőpont a néhány közkút volt”), illetve, amióta rájöttem, hogy nem szeretek magamra aggatni holtsúlyokat (kulacsöv, nincs igazából oka, mozgásban szinte semennyit, mentálisan viszont valamiért gátol), azóta kutakra vadászom. Minden alkalmas  használatra eddig egyet találtam csak az albertfalvai piac mögött. Ez, ott a Késmárki utcán, ugyan indokolatlanul magasan van a tengerszinthez képest, de miután úgy néz ki, hogy az emelkedők részei lesznek az életemnek, azt hiszem, ez egy nagyon hasznos felfedezés volt. 

 

20140603_201408-picsay.jpg

 

A futás további részében megfogant az a gondolat, hogy milyen nagy ötlet lenne térképes weboldalt hegeszteni a közkutatról, de mint utóbb kiderült, hogy pont úgy, ahogy minden kérdést feltettek már a gyakorikérdéseken, úgy erre is gondolt már valaki – még ha el is halt a kezdeményezés. 
Már a Ringló úton kapaszkodva, egyszer csak felértem a környék tetejére. A legmagasabb helyen fekvő telek egyelőre(?) üres, minden további nélkül meg lehet hát élni a pillanatot: egyértelműen kötelező egy emelkedett Facebook poszt kitolása.

 

20140603_201948-picsay.jpg

 

Miután megvolt, ki is használtam az eufóriát, és egy gyors lejtőt futottam, egészen a Szerelmei Miklósig, ahonnan az utolsó 2 km-t már egy túl hosszú levezetőnek tudtam be, főleg, hogy a lelkesedés miatt 10 km-t futottam az előre eltervezett 8 helyett: megint messzebbre vittek a lábaim.
Borzasztóan jó, igazi örömfutás volt.