Nem tudom, hova soroljam magam ezzel a nem teljesen egyéves ráhajlással a futásra, ezzel az ezeregy-két km-es éves teljesítménnyel, meg ezekkel a 140-130 km-es hónapokkal.
Mármint az nyilvánvaló, hogy kezdő vagyok, túlpörgő vagyok, legalábbis a futásról beszélés szintjén, mert ugye csinálni sokkal nehezebb, mint dumálni róla. A kérdés inkább az, hogy mire elég mindez, ha a kilók elleni harcról van szó.
A kezdeti térdín fókusz lassan átvándorolt a pulzus-tempóval való szarakodásra, és annyira leragadtam ennél a témánál, hogy esküszöm szinte észre se vettem, hogy megindultak a kilók lefele.
Az, hogy a combomon ilyen dudrok meg gödrök lettek, azt nagyon élveztem, úristen izmot építettem, ÉN, ÉN, de az, hogy a 86-87 kilóról 84-85, majd 80-82 lett nem igazán tudatosítottam. Nem mintha nem álltam volna mérlegre, vagy nem gyúrtam volna utálkozva haspinát a zsíromból a tükör előtt, de korábban annyira ingadozott a súlyom, és annyiszor láttam már a bűvös 79-80-as számokat, és annyiszor ugrottam vissza alig pár nap alatt 84-85-re, meg akárhova, hogy eltartott egy ideig, mire felfogtam, hogy halló, ez most azért elég határozottan beállt 80-81,5-re. És akkor, egy idő után megvettem a 32-es farmert.
Múlt héten viszont a sváb esküvő borzasztó rosszkor jött, bár ezek az ereszd el a hajam hétvégék – hazautazások, ivászatok, stb – mindig kurva nagy károkat okoznak a fegyelmezett, gyűlölten szenvedős, munka után még kimenős hétköznapjaimon elért eredményeimnek.
Szóval valahogy úgy jött ki, hogy a rekord félmaratonom ellenére még mindig csak 81, akármennyi voltam futás után, és szombaton viszont egyszerűen nem lehetett hajnali háromig kibírni – amikor már nyugodt lelkiismerettel le lehet lépni a lagziból (utálom a lagzikat, utálom a mulatós zenét, utálok, pontosabban egyszerűen képtelen vagyok vadidegen emberekkel muszájból beszélgetni) – anélkül, hogy ne igyak meg kényszerből még egy sört, meg ne nyúlkáljak bele a sütistányérba, meg egyéb bűnös helyekre.
A vasárnapnak persze annyi volt, pedig annyira elképesztően zseniális helyen voltunk – Tarján, Vértestolna -, hogy a legeslegnagyobb bűn az volt, hogy nem mentem ki reggel akár csak sétálni (nem mintha vittem volna edzőcuccot). Hétfőn futottam. Tegnap is. És mégis, reggeli előtt 83 kiló voltam.
És mert annyira stabilan tartottam egy jó ideig a 80-81 kilót, hogy a végletes zabálások után is alig voltam 82, ezt most személyes sértésnek veszem, és iszonyatosan zavar.
Hétköznapokon gyalog, vagy bringával járok munkába. Három km, nem sok, de akkor is. És lépcsőzöm, szigorúan, másodikra fel, másodikról le. 10-kor egy capuccino, egy cukorral. A tej segít általában kibnírni ebédig, amit szintén jó nagy sétával oldok meg az egy órás szünetnek hála.
Nem tudom, hol eresztettem bármennyit is, ebben a hónapban még a 130 kmen is emelni fogok valószínűleg. Rejtély. Fogyokúrázni, egyáltalán a kajára ennél jöbban odafigyelni NEM akarok, hatalmas kínszenvedés volt 90-ről lejönni 84-ig. Onnan elég volt csak sokat futni, és az életmódváltozás elég volt ahhoz, hogy elmorzsolódjon további három-négy kiló még. Újra azt akarom, nem fogyókúrázni, istenem, hát én annyira szeretek ízeket érezni, annyira szeretek főzni, hogy ezt velem nem lehet megtenni. Ha kell, többet futok valahogy, csak hadd ehessek kenyeret meg sajtokat.