A wannabe 30, a térkőlyuk, az ipad, és némi indiánnyár

 245 ,  3 

Futok.  Csodálatos, csodálatosan egyszerű mondat, egyetlen szó. Olyan mint maga a mozgás, amit leír. Talán minden rápakolt, ráhúzott feleslegesség, körítés, pótcselekvés ellenére, ott alul, mélyen pont ezért okoz ilyen csodálatos örömöt, amikor nem panaszkodom, nem fájok, nem kifogásolok, nem csinálok semmi mást – csak futok.

Mert futni tudok. Csodálatos. Hogy nem fájok, hogy nem érzem magam túlsúlyosnak, nem húz, nem feszít. Csak a mozgás van, nem nyilal bele semmi, nincs disszonáns felhang, csak a történés, és a mozgás által gerjesztett, kásasűrűségű, lassan kavargó, vagy éppen lézerfénnyé váló, cikázó, de mindig ismétlődő, fejlődő, születő, elhaló gondolatok.

Azóta futok, hogy Krumplit újra elvittem magammal, és azzal, hogy az első alkalom sikerült, működött, rögtön hagyománnyá is vált: fejlődni kezdett, kereste a maga útját, talált öt kilométert, megnyúlt hétre, kereste az útvonalakat, merre menjünk, hol lenne a jó, hol lenne az érdekes? Majd egyszer, véletlen elszámolásból tíz kilométer lett, ahol jól érezte magát ő is, én is, így hát ennyi maradt, tíz kilométer, és azóta is jól érezzük magunkat.

A Fehérvári úton indulunk, az Etele úttól nem messze, le a piac, a Móricz Zsigmond körtér irányába. Széles a járda, majdnem EU konforman laposak a fellépők, egy két döccenéssel jár csak a másfél kilométer. Mellettünk villamosok, reggeli emberek, ettől a zsongástól melegszik majd fel derűs délelőttre a szeptemberi kerület. Mert reggel futunk, igaz, ezek nem reggeli futások. A reggel futók kódexe minimum hajnali négyes futást ír elő, kötelező napfelkeltével, különben nem számít, senki vagy. Így mi, a reggel fél nyolc-nyolc közötti startunkkal délelötti futók lehetünk csak, de hát kit érdekel. Jól érezzük magunkat ebben a se reggeli, se délelőtti, másoknak sietős,  vagy éppen megérkezős, furcsa időszakában, ahova annyira ordítóan nem tartozunk. Ráérve vagyunk  gyorsabbak, tiszteletlenül vagyunk jókedvűek, nekünk pánpéteresek a mindennapjaink.

Fuck it. Reggeli futó lettem,  mert a felnőttnek azért mégiscsak reggel: gyűlöletes dolog nem, vagy alig reggelizni, minden egyes agysejtem azt üzeni, hogy a túlélés a fontos, egyél MINDENT,  egyél sokat, egyél finomat! Korog a hasam, tombol a savam, de csak neki készítem a katonákat. Legfeljebb a levágott kenyérszélt, esetleg egy fél zsemlét eszem, jöhet a gyümölcslé, arra a kávé. A vérnyomáscsökkentőt félreteszem a megérkezésig, nem szeretek friss bétablokkóval a szervezetemben futni. Soha életemben nem hittem volna, hogy kétszer egymás után elindulok reggel edzeni, mert ugyan voltak hősies nekiindulásaim, de rutin nem lett ezekből soha, mindegyiket külön feljegyeztem, políroztam emlékeimben. Most zokszó nélkül teszem a dolgom, sőt, várom, készülök rá, előre örülök neki.

Persze elmúlik az éhség, megtölt a kevés üzemanyag is, de nem akarok arra gondolni, hogy máskor is elég lenne a fele. Arról nem beszélve, hogy sokszor futás után sem vagyok éhes, vagy ha igen, simán kibírom pótlás nélkül, mert Krumpli, vagy a körülmények éppen sűrűvé nyűgik a délelőttöt.

Az aligreggeli után már a bokámat tekerem, próbálom felidézni az Enikőtől tanult mozdulatsorokat, hogy a kőmerev, 43 éves testet valami flexibilitásra kényszerítsem. A lordózis miatt a gerincem, a derekam a legfontosabb, aztán lazítani kell ezen az iszonyatos feszességen, melegítek, nyújtok, nyújtva melegítek, nekem ez vált be, és nem kihagyható, különben nem fogok működni. Lassan megtanulom a korosodó magamat is.

Krumpli rám fekszik, gyí paci paripa, nem messze van Kanizsa. Ezt háromszor, de lehet, hogy ötször kell csinálni, amíg el nem fárad a ló, le nem veti a lovast. Ugrálna velem, de még nem tudja hogy kell, hajlítja a térdét, feláll, féllábra áll, táncolunk. A repülnek a madarak is jön, csapkod a szárnyuk, tökéletesen üzemkész leszek, mire végzünk, három deci víz jön le rólam már indulás előtt, mire felöltöztetem. Egy kéz, két kéz, nagy ész, egy láb, két láb, betáp.

A piac, és az Allee előtti nagy kereszteződésben csak sétálunk, megnézzük az induló négyeshatosokat, hogyan siet a sok ember. Átmegyünk a zebrán, egyenesbe rakom a a járdán a kocsit, és biciklis futár módjára próbálok a piac és a rendelőintézet előtti mozgó, cipekedő, siető, nyugdíjasan baktató tömegben számolni egy optimális útvonalat. Hol sikerül, hol nem, de a Móriczra beérve mindig fellazul a zaj, átfutunk a tér oldalán, a Karinthy Frigyes út torkolata előtt (újabb villamosok). Itt megmutatja magát kicsit a Gellérthegy talapzata, felfelé futunk egészen a Bartók Béla út tetejéig. Sok a bolt, sok a kiülős hely, szűkül a járda, sokan iparkodnak munkába, keresztben viszik a regeli szállítók az estére szánt söröshordókat, de általában megoldható.  A lefelén már semmiféle baj nincs, ereszkedünk a Gellért térre.

A rosszabb napokon majdnem hatos, esetleg hat fölötti tempóval tolom fel a kocsit az emelkedőn, a legjobb napon meg sem érzem. Lefelé pedig száguldunk öt harminc, öt tíz között, de ahogy lassan végre felszabadulni látszik minden tapadás, minden fájás, ahogy végre meglett újra a szokott mozgástartományom, és végre megtörtem azt az átkozott önmagába záródó kört, és beindult kicsit a lefelé tartó súlyspirál – a nagyon kezdeti kilencvenhat kilóról lejöttem már nyolcvanhétre (ami még mindig rettenetesen sok ahhoz, hogy komolyan futni tudjak, a régi nyolcvankettő is az volt, ne értsetek félre) – simán eltolom magunkat öt negyvenöt- öt harminciksz környékén. Csodálatos. Komolyan nem hittem volna, hogy újra mozogni fogok még ebben a tartományban.

A Gellért tér zűrös, de rövid. Jön a Szabadság híd, felfutunk a folyóra, Krumpli átles a korlát rácsain, aztán visszakapja a fejét a zörgő villamosra, engem meg csak fúj a szél, és néznek a turisták.

A Szabadság hídon még most is csakis és kizárólag turisták őgyelegnek. Bevesszük az éles kanyart lefelé, a Bálna felé, az egyetem mellett. Ha szerencsénk van, akkor maximum egy hajléktalan alszik a padokon, senki nem állja el a beszűkülő sétányt. Nyáron, vasárnap csak intettek a rendőrök, átgázoltunk a rakpartra vezető kanyaron. Persze mindig megfordult a fejemben, hogy mennyire menő lenne a lezárt rakparton futni egy hosszt, de nem kockáztatok – bár sokkal magabiztosabb vagyok Krumpli kezelésében, azért nem jó dolog az otthontól mért legtávolabbi ponton besülni a babakocsis futással.

Krumplinak öt kilométernél szokott lenni egy mélypontja, jön a Fal: elunja magát. Nem csoda, a Bálnát elhagyva jön a senki földje. Úton a sínek mellett, a Rákóczi híd felé nincs semmi, csak elhagyatottság, bulinyomok, a Boráros idáig terjedő szomorúsága, és az unalmas egyenes. Nem lát ki a betonkorlát felett, itt minden vauvaunak, biciklisnek, szembefutónak hálás vagyok, aki leköti a figyelmét egy-egy pillanatra. Ilyenkor általában megtalálja a bal cipőjének tépőzárját, néha le is veti, oldalra dől, és méltatlankodva óbégat. 5:38-nál kisgyereket szórakoztatni kiváló pulzusteszt: Szia, mizujs, sziamia, sziaszia, mondjadédesem, kertekalattkicsikocsibenneülegybécsicsacsi.

Az arra járó HÉV nagy mentőöv, de a végre véget érő egyenes szintén. A Müpa mellett elkanyarodunk a Lágymányosira, brutális emelkedő, azt hiszem éppen a hatodik kilométer vége, és persze vagyok annyira hiú, hogy ne akarjak hatos pace feletti ezret látni. Nem baj, megérdemlem.

A nagy, piros híd fantasztikus, a világ összes autója és főleg teherautója elszáguld mellettünk, belekiabálunk a zajos szélbe, vigyorgunk a szembejövőkre, és suhanunk lefelé, hogy bekerítsük a Barba Negrát.

Ezermillió ok miatt nem szeretem a Budapartot, de legalább mozgás van a környéken. A tornyot talán egyszer, ha megnézte. A Szerémi úton újra jár a villamos, az újbudai Trófea előtt szinte mindig találkozunk azzal a három takarító leányzóval, akik megnézik maguknak és üdvözlik Krumplit cigiszünet közben.

A Gabányi László Sporttelep teniszpályáin pattognak a labdák, ugrálnak bandukolnak az emberek, és itt már ő is tudja, hogy otthon van. Két játszótér is van a közelben, de még véletlenül sem kanyarodok arra. Hengermalom utca, újra a Fehérvári, aztán megérkezünk.

Hatalmasat tízóraizik, amíg én gyorsan elkészülök a játszótérre. Ha Anna otthonról dolgozik, rámegyek a lábamra hengerrel, a játszótéren pillanatokat lopva nyújtok, nem húzhatnak be a rövidülő, kihülő inak, mert egyből jelez piriformis, a térd és a gerinc.

A babakocsin kényelmesen elfér a futásra szánt, fél liter vizem, és ez egy nagy felismerés, hogy jól is esett, szükségem is volt arra, hogy az megigyam a mindössze egy óra alatt is. Ettől persze még nem akarnék egy rutintízesre is hátizsákkal menni, de el kell magamnak rakni feljegyzésként. (A kánikulát, kimondottan melegben futásokat nem nézve: ti isztok 10 kilométer alatt? Ha igen hogy oldjátok meg?)

Defektünk is volt már, pont a legrosszabb helyen, hol máshol? A Nemzeti Színház előtt vettem észre, hogy balra húz a kocsi, és bár nagyon szar állapotban van a térköves sétány ott, a világvégén, de ennyire azért nem dől.

Még a bűnöst is megtaláltam, egy klasszikus tövis nyomta át a kereket. Éppen meglett az átlag öt harmincas öt kilométer, aznap szinte repültem, de nem tudtam igazán mérges lenni. Kaland. A Rákóczi hídon lévő villamosmegállót lehetetlen babakocsival megközelíteni. Vagy elsétálok a Lurdy házhoz, vagy hazafelé próbálok meg villamosra szállni. Át a hídon, valahogy le az Infoparkhoz, és a híd végén található megállónál már van lift. Ha működik. Ehh, Lurdy.

Felöltöztem (mindig van vastagabb, száraz cucc nálam Krumpli befordulásának és egyéb vis maiornak az esetére), sétáltunk, villamosoztunk egy jó nagyot a szeptemberi, nyári reggelben. Aznap még pótóltam az öt hiányzó öt kilométert, de iszonyatosan megszenvedtem a spontán elindulást a rideg, mozdulni nem akaró izmokkal.

Szerintem már vagy kettő, ha nem három hónapja készen állok a heti harminc kilométerre, és ez azért fontos, mert az én világomban nagyjából ez a lélektani és fizikai határ, az ugródeszka a továbblépésre. Ebből már lehet tizenötöt kanyarítani, onnan már emlékezni fogok a huszonegyre. De amíg az egyszeri tíz kilométer gondolatától is fáradt lettem, mindez felejtős volt.

Már augusztusban is akartam a heti háromszor tízet, de tény, hogy akkor még eléggé kifutottam a végére. Annak pedig nyilván ugyanaz lett a vége, mint a ki tudja már mikor futott Muzsla Trailnek. Sokat gondolok rá, mennyire nyilvánvaló volt, hogy teljesen elkészültem az erőmmel a végére. Össze-vissza botladoztam azon az utolsó nagyon meredek lejtőn, és a patakhoz érve konkrétan percekig nem tudtam összerakni magamban a térképet, hogy merre is kellene továbbmennem – volt is egy minipánik bennem, hogy egyszerűen nem tudom megoldani az egyenletet. Nem lett volna szabad továbbfutni, szépen be kellett volna gyalogolni a picsába. A célba, úgy értem. Nem ezt tettem, és a mai napig ennek iszom a levét.

A régi, Szerémi úti Telekom épület előtt, a Prielle Kornélia utca lámpájánál még mondtam is magamnak, hogy arra lyukra rá ne toljam a kocsit, erre egy méterrel később a bal bokám fordult bele.

Azonnal éreztem, hogy ez túl volt a határon, de a megmaradt két kilométert le tudtam futni. Valószínűleg ezt sem szabadott volna, tizenkét nap kihagyás lett a vége. Közben a Tisza-tónál töltöttünk pár napot (először voltam ott, elképesztő, hogy ez a mesterséges paradicsom mennyivel érintetlenebbnek tűnik mint most a Balaton, és mennyivel jobb állapotban van, mint a Velencei-tó), iszonyú jókat tudtunk volna zsiványkodni Krumplival, de már csak legyintettem rá – sehova nem sietek már, mit számít ez a pár nap az elmúlt két év után. Egyedül az számít, hogy tudok futni.

Ugyanezt mondtam akkor is, amikor Krumpli az ipad minit dobta az lábujjamra tiszta erőből. Inditékai a mai napig tisztázatlanok, a barátságunk érdekében nem is erőltettem a faggatózást.

Szerencsére nem tört el, tizenegy nap után minden gond nélkül újra úton voltunk, azóta kétszer.  Egyedül ez számít: hogy tudok futni.

3 hozzászólás “A wannabe 30, a térkőlyuk, az ipad, és némi indiánnyár” bejegyzéshez

  1. 10 km alatt akkor sem ittam, mikor régen délután futottam nyáron. Mondjuk valszeg nem vagyok jó referencia, én 10 fok körül egy 20ast is lenyomok víz nélkül.

    Én az utóbbi egy-másfél évben jöttem rá, hogy gyerek(ek) mellett a legoptimalisabb reggelre időzíteni a futást. Üdv a klubban 🙂

  2. Jajj, és hát : rájönni egy dolog, de nem reggelizni az egy másik.
    Összeszedni magam, és elindulni, mielőtt nekik elindul a nap – gyanítom, hogy te így csinálod -, na arra még mindig nem lennék képes : D

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük