Momoa, Új Péter, új Garmin, Forrest, és Krumpli, nem ebben a fontossági sorrendben

 344 ,  2 

Új Garmin

Valamikor nem pont egy éve (ez később fontos lesz) sajnos eljött az a pillanat, amikor az Alzánál megszaladt valakinek a keze, és a Teflon serpenyők, vízforralók mellett a Fenix 6x Solart is rommá akciózta. Természetesen még ekkor is dupla annyiba került, mint az addigi lélektani határ, de hát én az ilyesmit sérülten és túlsúllyal is úgy ugrom át, hogy legnagyobb bánatom az, hogy lélektani határok átugrása nem olimpiai sportág.

Nem írtam meg, hogy a heti kétszer öt kilométeres kvótámat egy olyan órával futom, ami után Kilian Jornet is csak sóhajtozik a Suunto istállóból, mert azóta is szégyellem magam, hogy ennyire viszketett.  Nincs mit tagadni, még csak a térképet sem használtam rajta azóta, hogy kibontottam a dobozát.

Az óra ebben az állapotban is ment tönkre, legalábbis az amúgy sem túl izmos napelem funkciójáért eljött az örök sötétség.  A Fenix 6X-be amúgy valami brutálisan agyonszteroidozott üzemidőt varázsoltak, ez az elméletileg pár órányi, pár napnyi napfénytöltés (főleg nekem) marhára nem számít.

Mégsem maradhattam így. Az órát 2020. június 30-án vettem, szóval meglehetős idegi állapotban szállítottam be 2021. július 19-én a Navi-Gate-hez, egyedül csak az Alza 24 hónapos jótállása nyugtatott valamelyest…

Ehhez képest összesen kilenc percet töltöttem  A Szentélyben azzal együtt, hogy megcsodáltam, hogy mennyire hihetetlenül menőn néz ki az Enduro modell. (Solar nélkül is a végtelenségig bírja, tehát ezzel az órával még többet kellene futni – a szépségért meg kell szenvedni, nincs mese. Erről szintén később.)  (UPDATE: van benne solar, my bad.) Egy rövid empirikus teszt után szó nélkül, és még fontosabb, hogy garanciában cserélték az órát. Az ilyen hozzáállás a Bernd ciklon itthoni levezetése alatt csak méltatást érdemel.  Fél Budapest víz alatt volt ekkor.

A kilenc perc azért nem mindegy (a napfény szinte teljes hiánya mellett), mert odakint 525 Ft/órán ketyeg a parkolás. Mármint amikor éppen nem covidingyenes a történet.

Az egy év Garmin jótállást ezek után a fene se érti. Apósom 735-öse is nagyon határon volt, amikor az angol leányvállalattal harcoltam a cseréért. Az Apple se napra pontosan méri az egy évét, azt tudom, de hogy mi alapján, és pontosan hogy, és meddig mérik e kegyet, az rejtély. Mindenesetre most van egy új készülékem, valamint újra van egy év garanciám (visszamenőleg nem érvényes az új értékarányosan hosszabodó védelem).

A kezem alatt megfordult öt órából (Fenix 3, Fenix 5, Forerunner 735xt, Fenix 5x, Fenix 6x) három halt meg – kettő még garanciás időn belül. Azért ez elég gyalázatos arány. (Ilyet leírni, Peti soha nem leszel Garmin team member:( )

Elképesztő, hogy mennyi kis szar beállítást kell újra végigszenvedni egy új órával. Mint haladó óravásárló és garanciáztató, kifejezetten élvezném, ha mindent, de MINDENT vissza lehetne tölteni egy biztonsági mentésből.

 

A pulzusmérőt pántomat viszont csak öt év után nyugdíjaztam. (A legtöbb embernek ennél sokkal kevesebb ideig tart ki.) Kétszer már megmentette a multinavigátoros Guttman Zoli – az elemtartó fedelének menetét építette vissza mindegyik alkalommal. Most az egyik érzékelő lapka ragasztása engedett el – lehet, hogy még meg lehetne műteni, de inkább beszereztem egy újat. El is felejtettem, hogy mennyivel kényelmesebb volt az öv új korában, a régi anyaga már zordan merevvé, keménnyé vált.

Nem, ez övben nem jó tulajdonság.

Momoa, Új Péter, Forrest Gump

Számomra eddig nem létezett a futásos frizura kérdés. Óvodától kínosan sokáig egyszerű bilivel rendelkeztem, majd ijesztő gyorsasággal és érthetetlenül korán lecsapott az ivarérettség és onnan szó szerint a sárga Velmetina zselé fogja voltam szintén indokolatlanul hosszú ideig. Ezzel nagyjából pont úgy jártam, mint a kínai kifőzdékkel Budapestre költözésem után egy évvel: soha többet.

Maradt a háromhetente ismételt oldalt-hátul-6-9-essel-átmenetesen-felül-ennyi-mehet-igen-rutin, amivel aztán tényleg semmit nem kellett csinálni, főleg semmi szart nem kellett belekenni.

A katonás tüskeborítás futás közben sem zavart, és ha nem jön a vírus, valamint nem szembesülök a családban fellelhető hobbifodrászok kritikus hiányával, akkor ez életem végéig így is maradt volna, valószinűleg.

Nem tudom, mikor voltam utoljára fodrásznál, mindenesetre nem kevés, gyakorlatilag lakásban töltött végeláthatatlan hónap alatt az alkalmi bevásárlásokhoz baseball satyit,  videóhívások alatt pedig igen, zselét nyomtam a fejemre. Próbálkoztam a meetingek alatt is sapkával, de amikor más kollégákat is láttam lakásban sildes sapkát hordani, kénytelen voltam tudomásul venni saját végtelen szánalmasságomat.

Az átmeneti antifrizura korszaka a Covid legádázabb hónapjai után, az első hajráfom megvásárlával véget ért.

Én ekkor azt hittem, minden rendben van, pár kocogás utáni szelfipillanat során meggyőztem magam, hogy itt bizony az új Jason Momoával van dolga a világnak.

Mélységes hitem és elégedettségem egészen addig tartott, amíg Berlinből Magyarországra nem látogatott egy korábban barátomnak tartott személy, és saját magát viccesnek vélve nem közölte, hogy én vagyok az új Új Péter.

Na most, Új Péterben két dolgot nem szoktam érteni: azt, amit ír, illetve, hogy miért ragaszkodik ahhoz, ahogy kinéz.  És sajnos a kinyilatkoztatás pillanatában én is megláttam magam, megjött a felismerés: láttam az ülősre hízva, piálva, félhosszú hajráfos hajjal borítva a kikeredő, felpuhult arcot, és abból csak az érthetetlen zsenialitás hiányzott.

Viszlát Jason Momoa!

A lejtmenet viszont itt nem állt meg, mivel bármilyen ritkán futok is, néha mégiscsak futok, és ha futok, akkor sapkában futok.

Nézem délben a paksi, nyári nap alatt szenvedő árnyékomat. Hátul a hajam úgy veri a tarkómat, mint légionárius sapka napvédője a szaharai szökevényeket Rejtő regényeiben.

És akkor belémvág, hogy bassza meg! Sapka, arcszőrzet, béna, hosszú haj. Bazmeg! Én vagyok Forrest Gump!  A követők, meg a két óceán nélkül!

 

Szóval. Ha van olyan ember itt, akinek legalább feleannyira vállalhatatlan a haja, mint nekem (itt most hirtelen rrroka jut eszembe), az mondja már meg, hogy mit lehet ezzel csinálni ezzel futás közben? Én most már le nem vágom, ha ennyit szenvedtem vele, megnézem magam valamennyire hosszú hajjal, hátha Momoa leszek újra. Viszont copfban még nem marad meg.  A sapkám is hajlamos felcsúszni így, hogy sok haj van alatta. Forrest Gump nem akarok lenni, és az sem opció, hogy az arcomba hulljon, meg az orromat piszkálja a rengeteg tincs és szál. Merthogy 43 évesen még rengeteg hajam van, Az is valami, nem?

Krumpli on the road

Krumplival áprilisban futottam utoljára (azt hittem, régebben), amíg hellyel-közzel találkozott a futásaim ritmusa az ő bioritmusával. Értsd: amíg én kocogtam, ő aludt.

A stabilan napi egy alvásra való áttérés ennek véget vetett, hiszen, az jobb, ha rendes ágyban történik. Hosszabbat is nyugodtabbat is alszik ott. (Szeptembertől én vagyok vele GYED-en, tehát több fronton támadok. A déli-kora délutáni alvás átvétele egyébként sokkal drámaibb történet.)

Ahogy tavaly év végén a babakocsis kimenőkkel elértem végre a heti (kibaszottul nyomorult) 30 km-t, úgy tűntek el a futások nélküle.

Egy ideje már motoszkált bennem, hogy talán újra megpróbálhatnánk. Ha máskor nem, amikor nemrégiben eltettük a babakocsit az autó csomagtartójába, és emiatt vigasztalhatatlanul bánatos volt (üvöltve sírt üvöltött), egészen biztos lettem benne. Egyedül csak a mikor volt kérdéses a kánikula és a viharok nyári túlszereplése miatt.

A kísérlet az óracsere másnapján kiválóan sikerült. Krumpli a lenti képen látható nagy elszántsággal és a csigákkal való hihetetlen szolidaritással készült az edzésre.

A keresztben vánszorgó csigák ellenére sokkal könnyebb nem alvás közben futni. Az eddig túl rázósnak érzett utak, a túl hupákosnak tartott fekvőrendőrök mitsem számítottak, úgy toltam át a Thulét mindenhol és bárhol, mint egy matt, fekete tankot. Sokkal felszabadultabb voltam, ő pedig végigdumálta, -figyelte, – kommentálta a hét kilométert. Szerintem még tovább is bírta volna. Ezúttal én voltam a szűk keresztmetszet.

Holnap a közös futás után megyek, és megveszem az új Runner’s Worldöt Simonyi Balázs cikke miatt, bár ö valószínűleg a babakocsis futásban is annyira szigorú és vonalas, mint egyéb erkölcsiségében.  Én például leszarom a szélárnyékot, ilyesmivel csak a siófoki félmaraton első két kilométerén találkoztam, aztán leszakítottam minden félkegyelműt, és csak a húsz évvel idősebb nőkkel versenyeztem.

Annyira hiányzik az ilyesmi.

4 hozzászólás “Momoa, Új Péter, új Garmin, Forrest, és Krumpli, nem ebben a fontossági sorrendben” bejegyzéshez

  1. A Garmin órák szégyenteljes tartósságát én is meg tudom erősíteni. A hiper-szuper F5+ órámmal már kétszer is jártam úgy reggel, hogy se kép, se hang, aztán mehettem telós appal futni. Fagyott le már máskor is, csak akkor szerencsére nem pont futás előtt konstatáltam. Szerintem ez nagyon gáz 1-1,5 éves, 100+ ezres kütyüknél. Gondolom minél több ilyen szart raknak bele, annál több lehetőség a meghibásodásra.
    A 610et a végén (2-3 év használat után) konkrétan nem tudtam feltölteni, mert nem lehetett csatlakoztatni a töltőt az órával…
    Az Fr 235 viszont egy fasza készülék, azzal semmi problémám nem volt, remélem a következő tulajdonosának sem. 🙂

    1. A 235 pulzusmérőjével kapcsolatban én már hallottam szomorú hangokat. Azt hiszem az újabb szériákban egyszerűen ki kell fognod egy jó darabot, ami a világ végéig is elmegy.
      Az első nagy szerelmemet, a Forerunner 310xt-t el is felejtettem beleírni a posztba – ezt majd pótolom. Na, az elpusztíthatatlan volt ❤️

  2. A Garmin elhullás arány nálam is azonos, de kisebb mintából.
    A 910XT gari időn belül elkezdett kikapcsolgatni 30% töltöttség körül (na nem mintha az iPhone SE-m nem ezt tette volna szintén gari időn belül, khmm!)
    A Fénix 3 HR-em meg évek óta hibátlanul működik és még mindig tudja az újkori üzemidőt.

    1. Ha nekem a Fenix 3 nem kezdett volna még kikapcsolt állapotban is merülni, valószínűleg fele ennyi garminom lett volna, akkora szerelem volt. (Egy térképesre biztos beruháztam volna idővel.) Most újra azt érzem, hogy meg tudnék állni, mert minden benne van ebben, amit szeretnék – csak ne menjen tönkre. Meglátjuk, szerencse kérdése 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük