Nemteszt – Saucony Triumph ISO 5

 558 ,  1 

Ez az a cipő, amit teljes egészében radar alatt, a felhők felett úszó, mesékből ismert futóvárost soha nem látva, a legközhelyesebb cyberpunk toposzban, az örök homály birodalmában, a sérülések, felépülések, vírusok borította alvárosban koptattam el.

Nem látott egy rajtvonalat sem, nem futott más cipőkkel, nem ért célba soha, nem fűzódik hozzá alig csak pár minőségi kilométer.  Ezerszer ezer méter odalent, kilatástalanságban töltött, a valami iszonyatosan hosszú másfél év alatt. Az utóbbi pár hónap mutatta meg újra, hogy odafent lehet még napfény. 5:40-5:30-nál éreztem meg, valahol 800 kilométer fele, hogy úristen, ez a cipő azért adhatna valamit, nem csak a csoszogást, a halk puffogást, tompítást tudja. Fog, tapad, lök, ugrik, ha lenne ideje, fellökne, vissza, egészen a kék egemig.

De hiába minden kisebb, járulékos sérülés, hiába vagyok (voltam -csakhogy jelezzem, hogy megint nem tegnap álltam neki ennek a posztnak sem) hetek óta a gyereknátha valamelyik szottyosan nedves, szürkészöld, hol köhécselős, hol fújogatós szakaszában, eljött az idő, hogy letegyem. Tavasszal még levezetek benne a játszótereken, biztosan jó lesz nyárra is, mert ugyan nem fogok értékelést írni erről csukáról – hiszen mire végzek egy cipővel, addigra már négy verzióval előrébb kergette magát a fogyasztói piac (az “ISO” megoldást is rég elengedte már a Saucony, hiszen pár évente muszáj az arénába lökni valami új figyelemfelkeltő, szenzációs hivószót) -, de ha ez a cipő valami, akkor nyári cipő. Nincs benne belső hálós szövet, az orrán, a lyukacsok alatt már a zokni kandikál, és hát se az esőt, se az avart nem szerette. Jó időben viszont frenetikus viháncolásra volt képes.  Az ezer kilométert mindenféle dráma nélkül leszolgálta a Triumph, amit az imádott Adidas Akármilyen Űrnevű Glide-okról egy esetben sem mondhatok el, talán a régi Nike-ik voltak ennyire tartósak, amíg még rám jöttek az egyre szűkülő kaptafán készülő pipás lábbelik.

A mindenkori Glide kisebb mértékben, de határozottan puhább, lekvárosabb, mint a Saucony Triumph, de ezt pontosan tíz méterig érezni, utána elfelejti az ember.  Megvenném újra.

Nem fogom, mert az Adidas behozhatatlan előnye, hogy jónak elég jó, tágnak elég tág, és úgy, hogy két márkaoutlet is 15 perces közelségben van, valószínűleg nem holnap fogok kifogyni az illetlenül olcsó, háromcsíkos futócipőkből. Örökké csúnyafehér, bunkófekete lábbelijeim lesznek – imádom őket.

(Igaz, most, a covidos hiperinfláció küszöbén lazán harmincezer forint felett van bármiféle futócipő a Premierben és a Borároson is. Ennek, illetve az egyfizetés+GYED kombinációnak, valamint olyan pénznyelőknek, mint a napközi, pelenkaponthu, Lidlibenhétfőngyerekruha eljutottam oda, hogy mindössze másfél ezer kilométernyi futócipő áll rendelkezésemre. Elég ijesztő, még úgy is, hogy ez a mennyiség a jelenlegi tempómat valami valóságközeli reményegyütthatóval felszorozva is kitart bő egy évig.  De az Enikő-féle online erősítéshez sem tértem vissza, sőt a Smashrun Pro előfizetést is lemondtam jövőre, costcutting van, meg aldis sör. )

Így fogyott el hát a Saucony, egyedül caplatva, végig az alagútban, aztán végén a fény felé tartva. Talán pont az alagút végének ígérete miatt nem is zavar ez igazán. Soha nem voltam társas futó, megszoktam ezt is, hogy soha nem látok senkit, nincs rendezvény, nincs verseny, nem készülök sehova. Távlati, talán konkrétan meg sem fogalmazott álmok húznak, és ennyi, magamnak mormolva a sarokban elégnek is tűnik. Meg akarok gyógyulni mindenből, futni akarok, vissza akarok menni a régi útvonalaimra. És ezt csinálom.

És talán talán így is maradnék, maradtam volna, míg nem egy viszonylag hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, ha már ennyire a közelben rendezik meg a Budapest Maratont (mármint a központ, az Infópark volt közel), úgy nem rendelve, hanem személyesen szerzem be Rókától a futós fiú meséjének második részét  – amely sorozat első részét szó szerint rongyosra olvastuk – és kisétáltam a Budapest Maraton zárására autogramért.

A művelet egyébként egyrészt valószínűtlenül nagy sikerrel  – Róka nemileg tanácstalanul és magányosan álldogálva, várva valószínűleg utolsó perceit töltötte az expó elhagyott sátrai előtt  -, másrészt hatalmas orditással zárult:  Krumpli hirtelen nem tudott mit kezdeni az eléje kerülő mesehőssel IRL viszonyok között, és eszébe jutott, hogy nemrégen még minden idegen férfitól a hideg rázta ki, biztos, ami biztos, taktikai atomként bedobott pár decibelt.

Ettől függetlenül: dobok,  egymással versenyző, lüktető uccuzenék, folytonos hangosbemondás, a föld felett pár méterrel szembelebegő, érmeket, szatyrokat cipelő, már nem siető, két lábú élmények. Színek, futócipők, ugyanabban a betegségben szenvedő, boldog arcok. Csak a köztük töltött ténfergéstől is harminccal többet vert a szívem, mint amúgy. Hirtelen ott álltam a START előtt az embercsatornában, próbáltam távolságot tartani, nem visszaszámolni, nem ugrálni a tömeggel, de mégis kitágult, remegő orrlyukkal, lábakat emelgetve élvezni az elengedés előtti pillanatot.

Elindulás, helyet keresés, visszafogás, tempóembert kutatás, taktikát felépítés, szenvedést elemezve latolgatás, improvizálás, haladás, haladás, haladás, alkudozás, engedményt kizárás, nem elengedés, kockára futott lábakkal gyorsítás, minden elkapott jelenetbe kapaszkodás, beérés…

Hirtelen ott voltam benne a régi világban, pofon csapott a láz, a készülés, a lelkesedés, az izgalom, a normalitás. Mintha egy busz elé álltam volna, úgy rontott rám a felismerés, hogy mennyire hiányzik, hogy ne csak egyedül legyek, hanem tartozzak valahova, hogy ismerjek embereket, sőt, őrület, de akár jöjjenek ki, nézzenek engem, szurkoljanak, kísérjenek, legyen körüttem az egész, éljem meg az egész felhajtást, igyam ki az egész poharat, folyjon két sugárban a szám szélén.

Ez októberben volt – majdnem azt írtam, hogy nyáron -, nyilván lecsengett, mint akár a legjobb orgazmus is. Az állandóan a küllők közé dugott botok ellenére is őrületeseket futok  – egyedül, vagy Krumplival – magamhoz és az elmúlt két év (kettő?) folyamatos nyammogásait talán végre magam mögött hagyva. De nem tagadom: amikor pár ismerős anyu megkérdezte Annán keresztül, hogy akarok-e UB-t futni csapatban, akkorát ugrott a szívem, hogy majdnem ordítva válaszoltam, hogy IGEN, IGEN, IGEN!!! Hogy ezzel végül mi lesz, nem tudom, mert azóta semmi visszajelzés, és a csapatolás maximum három percig tartott a regisztáció megnyitása után, de akárhogy is, az biztos, hogy 2022-ben nem csak a covid hullámok száma fog nőni, hanem ezeké is:

UPDATE: LESZ mamacsapatos UB váltó! ❤️

2 hozzászólás “Nemteszt – Saucony Triumph ISO 5” bejegyzéshez

  1. A Bp. Maraton nekem is már annyira lecsengett, hogy ha felteszem magamnak a kérdést, hogy akarok-e még egyszer vmi ilyesmit, már nem 100%os kövér nem a válasz. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.