A nap, amikor elmentem borért

 68 ,  1 

Én igazából akkor tapasztaltam meg, hogy a Balaton legalább akkora, amekkora hős én vagyok, amikor elmentem borért.

A borért menés az egyetemes emberi történelem során ritkán jelentett olyan tettet, amiért heroizálni kellene bárkit is, ám a sors ezúttal úgy hozta, nem csak Spártába kellett elfutni teljes menetfelszerelésben valami triviális hírrel (győztünk), hanem kilométert tekintve – legalábbis a rövidített legenda szerint nézve a távot -, vissza is kellett menni a válasszal (jól van, nagyon örülünk),  és ráadásul a harcos annyira elfáradt mindezek után, hogy a fegyverhordózónak kellett elmenni a fogadóba.

Három faluval arrébb. Bringával.

Otthagytam Danit felnyílt, lebökött lélekkel haldokolni a badacsonyörsi megállóban, mondtam neki, kb három km, negyed óra múlva bőven itt vagyok. A következő állomás volt Badacsonytomaj, ahol rájöttem, hogy onnan indultam neki a Maratonfürednek, és semmi köze ahhoz a helyhez, ahol a soron a népet itatják a kétszáz forintos fehér rettenetekkel azon a címen, hogy badacsonyi bor az. Továbbtekertem tiszta erőből, a bennem lévő már 100 km meg se karcolta a testemet. Azonban a lánc itt azonnali hatállyal leesett, és annyira beszorult, hogy csak a lidlis futófelsőmet keresztbe vetve sikerült kiszabadítani és újra a fogaskerékre raknom.

Izzadás, káromkodás, idővesztés, bor meg sehol. Hát ilyen nincs. Itt vagyok ez alatt a kurva hegy alatt már egy órája és nem adnak bort, hát eltűnt az összes pince, én mondom! Tuti a Varga a hibás, a Szeremleyvel együtt mindenkit elzáratott, még jó, hogy a pincéből kijutott mindenki élve! Vagy nem tudom, mi van.

Tovább tekerek, még mindig tekerek, és egyszer csak ott van a jól ismert vasúti átjáró, és hallom már, hogy valaki kurva hangosan metálozik, és tényleg! A badacsonyi központban már fesztivál van, műértő közönség, igényes zene, kitűnő széklábak, na meg az elmaradhatatlan, elnyűhetetlen fabodék, amelyekből ugyanakkora öröm adni a kézműves sajtot, mint a szilveszteri ujjledurrantót, vagy mint jelen esetben a badacsonyi borokat. Örömmel cangázom vissza, a kerékpártáskában huncutul dülöngél a rozé és a borosüvegbe töltött szóda. Csók a végtelenül segítőkész eladó lánynak, nem lehetett egyszerű feldolgozni a látványomat (izzadság, só, olaj és némi maradék margarin a szemöldökön), és mégis olyan zökkenőmentes kreativitással töltött meg nekem egy kiürült borosüveget szódával a Kinnagangon rozé mellé, hogy azóta sem tudom elhinni a balatoni pincérhiány újkeletű legendáját.

Badacsonyörsön fejeztük be, itt  Danit még legurítottam a Vargától, hogy ötszáz méter múlva újra, akkor már végérvényesen kimondja, hogy NEM. Minden Suttogó tudja, mikor mondja azt a lova, hogy eddig, és nem tovább nem (itt már áttértünk egy másik párhuzamra, tessék követni). És ez most nem csúfolás, vagy kifigurázás, komolyan beszélek, főleg azért, mert ez egy nagy dilemmám, sőt, a Kísérőknek szerintem ez egy dilemma, hogy meddig tart, ameddig pozitívan tud hatni az eseményekre, és mi az a pont, amikor már túlfeszíti, neadjisten belehatja a lovat valamibe, aminek sántulás, vagy akár még rosszabb lesz a vége. A ló jó párhuzam, mert (nem csak) náluk egyfajta döntés az, hogy akkor ő ott most leül és meghal.

 

… Azután egyre többet botlott és roggyant a ló. Végül megállt, és egész testében remegett. Ronny leszállt a nyeregből. Gondolta: ha vezeti Proudot, később talán ismét felülhet rá, de a ló csak állt, remegett, és kapálni próbált erőtlenül. Aztán döngve az oldalára zuhant, nyihogott, vergődött és már csak a patái rezegtek. Komiszul bánt a lóval, és most mégis érezte, hogy hozzá tartozott ez az állat. Proud füléhez szorította a revolverét, és elsütötte. A keselyűk alacsonyabban szálltak… Tántorogva, bukdácsolva ment tovább.*

 

És Dani leült. Persze megállás nélkül sorolta a szarságait, hogy miért nem megy tovább, és mi fáj, amiből maximum annyit értettem, hogy eljött az a pont, amikor végre ő is ember lett, beleakadt (futó)életében először valamibe, ami nagyobb nála. Ráismerni erre a lovas pontra, akkor ismertem rá, amikor azt kérdezte, hogy mikor és honnan megy vonat? Hogy jutunk haza? Akkor értettem meg, hogy nem dobog benne a nincs mit vesztenem, nem éhes. Hanem mérlegel. Ez volt a repedés a falon. Nem tudom, hogy lehet UB-t csinálni, nem látok túl 42 km-en, de azzal tisztában voltam, hogy úgy biztos nem lehet, hogy azt nézzük, mikor és honnan van vonat, meg menekülés, meg hazaút. Ő persze ezt eldöntötte, ő érezte akkor már egy jó ideje, de én akkor értettem meg, hogy a testet még valahogy tudnám taszajgatni, de a lelkét már nem.

 

dsc_1348.jpg

 

A Kísérők Bibliája most nem kerül megírásra, helyette a Kísérő Balladáját tudom felajánlani, véres ruhákkal (Nike UB póló, kb 50-60 km után, ejnye), meg némi fakó lóval, csak, hogy megmaradjunk az állatos metaforáknál. Nem azért, mert Dani kiszállt és nem gyűjtöttem elegendő tapasztalatot és anyagot, hogy megírjam, vagy merthogy ezzel nem illene viccelni, mert én vallom azt, hogy mindennel lehet, és leggyakrabban érdemes is, már csak önreflexióként, vagy tükörtartásként is. Hanem, mert az én barátom olyan nemesen és emberien nem ért be, hogy bizony majdnem elvette minden kedvem a kifigurázástól, köszörüléstől, meg még szinte az ironizálástól is. Azt mondom, maradjunk egy sima sztorizásnál, olyat szívesen írok.

Az egyik legnehezebb feladat lehet a felspanolódást kezelni. Nem túl sok versenyen vettem részt, azért mondom így, meg azért, mert a belém épített távolságtartás-szabályozó miatt alapvetően képtelen vagyok hosszútávon, alkohol nélkül másokkal együtt örömködni, meg felfokozott állapotban lenni. Bevallani sem szeretem, hogy izgulok, várok valamit, stb. Az események előtt többé kevésbé higgadtnak és átgondoltnak szeretem magam látni, maximum az öltözés, pakolás közben a kezeim közül kibukó kapkodás, remegés árulja el, hogy azért na. Én (egyelőre) tudok aludni a megelőző éjszakán, elengedem, vagy éppen kontroll alatt tartom a dolgokat egészen a szarásig bezárólag. Ebben a tekintetben némileg deviáns lehetek, mindegy, tény az, hogy a legtöbb ember, így Dani sem ilyen. Ő előtte is, utána is szeret másokkal átélni, egyáltalán ráizgulni. Akár alkohol nélkül is. Talán ezért nem aludt egy kurva percet sem, és talán ezért omlott össze bélügyileg, majd később fejben is.

Én persze nem állítom, hogy sok mindent tudnék róla e tekintetben, vagy bármi közöm lenne az ultrafutáshoz, hogy kinyilatkoztatásokat tegyek. Nem tudom, hogy az okok közül, melyik volt a tojás, és melyik a tyúk az állatorvosi ló, és, hogy pontosan hol és mikor kezdődött el, hogy ő nem fog beérni. Talán ahogy mondja, már előtte, mert azt mondja 1400 km nem elég, fontosabb lett a ház, fontosabb lett a család. Én azt mondom, ez így rendben van, végtére is azt a gyereket is össze kell pakolni valahogy, és az sem árt, ha van hova rendesen hazavinni, ha mindene össze lett szerelve, meg le lett papírozva. Hogy az ember fókuszt veszt, terelődik, az a valóságnak egy jellemző sajátossága. Lehet, hogy több, vagy minőségibb edzés kellett volna, ki tudja. Civil, polgári nézőpontból 1400 km öt hónap alatt is kurva sok olyan idő, amit az embert nem otthon tölt, főleg nála, mert ő sok minden egyebet is művel amikor éppen nem fut.

De ezekről nekem nem is dolgom írni, ő már megtette, maradjunk annál, hogy én milyen faszán cangáztam.

Egyetlen dologtól féltem nagyon. Attól, hogy konkrétan nem fogok tudni x km után a nyeregre már ráülni, hogy iszonyatosan szenvedni fogok, és nem fogok tudni a feladatomra figyelni, vagy akár kárára is leszek a futásnak. Mert egy dolog max. 27 km-t bohóckodni, amikor előreláthatólag 220-at kell majd  tekerni. Mert az meg megint egy másik dolog. Kb negyvennél értem a mélypontra, akkor fájt már a csuklóm, éreztem a fenekem, de itt meg is állt a dráma, pontosan ezt éreztem 96-nál is, semmi többet.

 

 

Hogy azért mégis legyen némi tanácsadás, a következő dolgokat tudom továbbadni a jövő nemzedékének:

100 kmt lekísérni elég egy hónapig – de akkor sem minden nap –  bringával járni melóba. Már csak azért is, hogy tudd, hogy melyik váltóval, váltasz elől, melyikkel hátul. Vagy hogy realizáld, hogy nincs váltód. 

Nyugodtan vállald el a kisérést aktív külső aranyérrel is, de legyen nálad Bepanthen, hátha kell.

Vigyél kétszer annyi nedves törlőkendőt, mint amit terveztél, mert előfordulhat, hogy többször álltok meg minden bokornál, mint a tapolcai személyvonat. 

 

(Van képem, de nem teszem fel, csak 10000 like-nál, addig nem, mert egy igaz barát vagyok.)

 

Vegyél kétszer annyi sört is, ha veszel valahol, mert az lesz a vége, hogy magadnak veszel csak, de azt hiszi rólad a barátod, hogy jófej vagy (mert már nem tud rendesen gondolkozni), és a neki vetted és megissza Salföld előtt három kortyra, mert éppen a fasza is kivan. 

 

dsc_1345.jpg

 

Próbálj rendet tartani. (L-E-H-E-T-E-T-L-E-N) 
Ami nekem gondot okozott: elég sok pót- és cserecuccot vittünk, volt egy csomó majd kelleni fog holmi, meg fogyóeszköz, mint szendvics, meg ilyen shot, olyan gél. Tele volt mindkét oldaltáska (ALDI beszerzés, Bikemate márka, 3000 Ft leárazva, iszonyat jó darab ennyi pénzért), meg a kis kosár is elől. Egy idő után kurvára elvesztettem a fonalat, hogy mi hol, van, össze volt túrva minden. A kosárban egymásra dőltek a kulacsok, a frissítő pultról a vajas kenyeret nem volt hova raknom, hát a kosárban egyensúlyoztam a programfüzetre téve, míg eljutattam az addigra tovább galloppozó Danihoz. A telefonom például még a tok alatt is a hátlapjáig vajas lett. 

Ne tedd bele a sótablettát az ananászlébe.
Az volt a szerencsém, hogy a tűt, cérnát beletettem egy mini kajás dobozba, tudjátok, amilyenbe a reszelt parmezánt viszed be a munkahelyedre a tésztára szórni. (Mire másra használnál egy kis ételhordozós dobozt?!) A frissitő asztaloktól abba rámoltam bele a ropit, aztán mikor már nem volt jó semmi se, de főleg a ropi nem, meg az olíva bogyó sem, akkor ananászt. Ebbe tettem bele az összelopkodott sótablettákat is. Na hát arról a tapasztalati úton végzett kísérleti eredményről számolhatok be, hogy a maga kapszula nincs jóban az ananászlével, eléggé megbontotta az addig meglehetősen homogén felszínt, és élőben nézhettem végig, hogy mihez kezdhet a gyomorsav a tablettával. Nem szép látvány.

A 70-ik kmnél se legyél lusta lekenni magad.
Az a felkiáltás, hogy már háromszor bekented magad aznap, és te úgysem öntesz magadra minden 5. km-nél egy kád vizet, na az nem segít. Mert ez lesz a vége:

 

dsc_1351.jpg

 

Ha Badacsonynál neked is esetleg el kell menni borért, ne legyél rest elkarikázni Badacsony Badacsony nevű vasúti megállójáig, mert ott már javában zajlik az élet, és ha nagyon összevesztetek, akár vissza se kell menned. Én vettem egy Borbély Pinot Noir rozét meg egy szódát, mert anno annál a pincénél kezdtük Dani legénybucsúját, és mert hát egyáltalán nem volt rossz, amit ott ittunk a lugasban.

 

dsc_1350.jpg

 

Ha a futód könnyít magán, véletlenül se takard el, vagy fedezd, hátha nektek is éppen arra robog el a Makai Viki, hogy egy harsány hajrával buzdítsa az egyéb kategóriájú kompetitív sportágban küzdő társadat. 

Amennyiben találkozol egy lófarkas, Sára névre hallgató egyébként megtévesztően aranyos kislányra hasonlító futószörnyeteggel, akkor próbáld meg a futódat mögé eresztve nyúlként használni.  Sára ugyanis immunis a melegre, felettébb jó kedvvel csattog végig a felvidéken át vezető út teljes hosszán és szélességén. Abban rejlik a második számú szuperereje, hogy a halálba beszéli az elé kerülő versenyzőket.

 

dsc_1344.jpg

 

Mindenképpen legyen külső akksid, mert híradósként és unalom ellen is folyton a facebookra fogsz posztolni, fotózol, kommentet olvasol és like-okat számolsz.

 

marcsinko_peter_1.png

 

Futósként és kísérőként is nagyon fontos megérteni, hogy verseny kezdete “is all for the show”. Rögtön a kanyar után egy középhegységet kell megmászni, ahol tök felesleges futni, hacsak nem Maráz Zsuzsának (vagy ahogy olvasom, Vincze Zsófinak) hívnak. Bringásként is mindenki igyekezett erőből feltekerni, majd a szűk úton is hirtelen csupa Lance Armstrong vett körül. Lesték, hogy tudnának előre slisszolni, leszakadni a bolytól, miközben két kilométerrel arrébb, ahogy kiszélesedett az út, percek alatt utolértük a lemmingeket. A mai eszemmel már tök kényelmesen hátramaradnék. Igaz, ez amúgy is megesett velem az első emelkedőn, de utána én is beszálltam a Tour de France tömegbukásait megelőző torlódásos dulakodásokat idéző cangaharcba. Tök felesleges.

 

 

Nagyjából ennyi történt. Most már azt is tudjuk, hogy Dani fosva, 40 fokban, szintezve is tud 100 km-t futni. A tavalyi párja 115-nél állt ki vérhólyag miatt. Ha provokatívan azt kérdezném tőlük, hogy egy év alatt mennyit fejlődtek, mert végül is kettejük eredményét összeadva pont kijönne az UB idén is, de külön nem annyira, akkor azt mondanák, hogy mekkora seggfej vagyok, és igazuk lenne. Nekem ez nagyon tanulságos, és sok gondolkozni valót ad. Nem az, hogy seggfej vagyok, hanem megadni a választ arra, hogy mégis miben különbözik ennyire a tavalyi meg az idei év számukra, vajon volt-e esélyük egyik évről a másikra megfutni egyedül a 220-at?  

Elgondolkoztató látni, hogy az enyémnél  sokkal haladóbb szinten is ugyanaz a játék megy. Nincs olyan, hogy egy  idő, egy bizonyos számú km után tutira kifutsz bármennyit. Ott voltam Dani mellett már jó párszor, amikor először majdnem belehalt pamutmelegítőben a félmaratonba – bele is sétált -, látom az Optivitán, amikor pár évre rá elhalad a 21, majd a 42 mellett úgy, hogy meg sem látszik rajta. Ugyanakkor nekem már 30-ig is az egész lényemet bele kell adnom, hogy eljussak. És most ott voltam mellette, ahogy 50-től szépen lassan elvesztette ezt az első, egyéni UB-t. Egy csomót fejődött, képes már okosan versenyezni, már be tudja magát mérni, magához, másokhoz képest, és mégis: ugyanaz a játék, mint, amikor én, vagy te, nagy nehezen eljutunk a 21-hez, még nehezebben a két óra alatti félmaratonhoz, és egy örökkévalóság után a bármilyen maratonhoz. Próba, fogcsikorgatás, feladás, nagy nehezen megfutás.

 

clipboard01.jpg

 

Hol vannak hozzám képest, Dani iszonyú belefektetéséhez képest is azok az emberek akik elől vannak, legyenek akár genetika, tapasztalat, vagy a megfutott évek miatt elől?  Azt tudom, hogy az én barátomban benne van ez az ember, de magamban hol keressem? Olvastam Bekk Csaba sztoriját, talán a legmegindítóbbat mind közül, és mondanám, hogy akarom ezt én is, és annyira szívesen mondanám azt is, hogy Zsófit most kirakom magamnak a falra, mint ahogy ő is beindult anno Simonyi Balázs szintidőn kívülijétől,  de ha egészen őszinte akarok lenni, akkor a  nyomát sem találom annak magamban, hogy akár csak azt mondjam, öt év múlva én is végigfosom nyomotokban az utat, és, hogy belelépek én is az olvadt aszfaltba.

Ti ezt úgy csináljátok, ahogy senki más, és kurva jó volt ott lenni veletek.

dsc_1329.jpg

 

 

*Rejtő Jenő (Gibson Lavery): Pokol a hegyek között 

 

 

 

 

23 hozzászólás “A nap, amikor elmentem borért” bejegyzéshez

  1. Kemény dolog ez no… grat, hogy kitartottál. vagy hogy bevállaltad… vagymi.

    Mellesmeg legendás szintidőn kívüli befutó még Balogh Ádi is… aki akkor már sokadszor nem ért célba, és már Keszthelyen is kicsúszott a szintidőből….

  2. @regulat: Basszus, ne is mondd, konkrétan bőgtem anno, amikor olvastam őt. Szerintem akkor kattantam rá DK-ra, mert amúgy bosszantóan felkapottnak, mainstreamnek éreztem.

    dagadtkocsog.hu/mese_adamrol_es_a_balatonrol_ii/

    Nekem ez tényleg nem volt túl megerőltető, Daniért viszont vérzett a szívem, főleg, mert külsőleg szinte semmi baja nem volt, és tudtam, hogy ezt annál nehezebben tudja majd utolérni, megfogni magában.

  3. Hehe. A bor legalább jó volt! 😉 A kíséret hibátlan volt, a bosszantó az egészben a testi fáradtság viszonylagos hiánya. No, de jön még kutyára tehervonat! Káldi Petit se feledjük el, btw!!!!

  4. Nem titok, hogy a beszámolómban senkinek a kedvét nem szándákoztam meghozni az egyéni induláshoz… Ez olyan lenne, mintha azt mondanám valakinek, hogy ugorjon be a kútba… 🙂

  5. Nem könnyű műfaj ez, na, sem a futás, sem a bringás kísérés. Sajnos elég egy rossz nap, egy benyelt víruska, vagy valami, ami szétcseszi fejben a futót, és már ugrott is az egész. Aludjatok rá párat, aztán majd eldöntitek – főleg Dani – hogy hogyan tovább. Gratulálok mindkettőtöknek, mert ez a teljesítmény sem semmi!

  6. @regulat: az nem csak nálad, hanem mindenkinél úgy van sztem, hogy nem azt meséli el, ami történt, hanem ahogy emlékszik rá. 🙂 Ez egy nagyszerű mottó a Szép remények filmváltozatából, kb így kezdődik, ez az első mondat.

    @DSL: hát az emberek, meg emberek, lételemük a szenvedés, sztem annál jobban akarják, minél GI Jane-esen fested le 🙂

    @haanchee: mi éppen bokor mögött voltunk, amikor kiugrottatok előttünk az úton a kocsiból. Ahogy halottam nálatok is elhangzott az “immodium”…

    Daniban fel sem merült, hogy ne menne jövőre újra, sztem már most nekiindulna újra, hogy kipihente magát 🙂 Motivációval még nem volt gond nála soha, rengeteg célja van még.

  7. @téglánakgyors: hát igen, mi “rutinból” egy kicsit tovább jutottunk, de sajnos többször volt szükség arra a bizonyos kapszulára – és nem egy embertől hallottam hasonlót, hogy hasmars tizedelte meg a csapatokat…

  8. @haanchee: Most elég mérges vagyok, mert amit konkrétan sótablettának tettek ki a Biotechtől, arról kiderült, hogy többek között 157 mg magnézium van benne. Dani folyamatosan vett be belőle, ahogy adtam, plusz még vett is magnéziumot. Hát nem csoda, hogy hígfosás lett a vége.

  9. @téglánakgyors: Én előzetesen olvastam egy csoportban, hogy az lesz kint, és írták is hozzá kommentben, hogy óvatosan vele, mert a só kevés benne, a magnézium viszont sok, és gondokat okozhat. Ebből is igazolódni látszik az a szabály, hogy versenyen semmi újat nem próbálunk ki. 🙁
    Mi saját sótablettával mentünk, ami bevált, mert nincs más benne, csak só. 🙂

  10. @haanchee: Óó, volt ilyen infó? Ma direkt legörgettem az ultrabalaton falán addig amikor meghirdették, hogy lesz ilyen, ott nem találtam semmit, viszont bemorogtam mérgemben a poszt alá.

    No mindegy, nem gondoltam volna, hogy egy szimpla sótabletta is ebbe a kategóriába eshet, de a lecke szerint nagy igazságod van.

  11. @téglánakgyors: Valamelyik futós csoportban volt róla szó, azt hiszem, az ultrafutásban, ezek szerint “kívül” nem terjedt el annyira a híre, én akinek tudtam, mondtam, hogy vigyázzanak vele. 🙁 Jól tetted, hogy bemorogtál a poszt alá, nem baj, ha tudnak róla!

  12. én sosem kapok kedvet az egyénihez, úgy szeretek versenyre menni, ha tudom h végig is fog menni, nem 50%, meg nem nagy HA, meg nem mástól függ, szóval ilyen meg sosem lesz. 🙂
    de bazi jó elolvasni, hogy mennyire tudnak küzdeni az ultrások. 🙂

  13. Teljesen egyetértek rrrokával.
    Maximális tiszteletem minden teljesítőnek a versenyen, elismerem emberfeletti teljesítményüket, de azt, ahogy belehajszolják magukat full amatőrök (hmmm, beszélhetünk-e egyáltalán nem amatör ultrafutókról hazánkban a szó abbani jelentésében, hogy csupán ebből meg is tudnak élni), akik aztán hosszabb-rövidebb szenvedés után feladják, ennek én nem látom értelmét. Tisztában vagyok vele, hogy egy ultra verseny teljesen más jellegű mint egy félmaraton vagy egy 10k, de szerintem senkinek nem szabadna úgy elindulnia versenyen, hogy kétséges számára vajon meg tudja-e csinálni. Nem annak kéne lennie a célnak, hogy beérjen a célba szintidőn belül, hanem annak, hogy összegezze az elmúlt időszak edzésmunkáját és magához mérten jó időt fusson. Nagyon kevesen vagyunk itt, akik egy versenyen elért helyezés a személyes megelégedettségen kívül egyebet is profitál, nekünk mi értelme az izületeinket ledarálva, a beleinket fossva, hányva kikészítve, a szervezetünket teljesen kicsinálva elbukni? Van néhány kivételes ember, akiknek ez megy és csinálják csak ameddig bírják ha jót tesz ez a lelküknek, de az ő példájuk szerintem nincs igazán jó hatással a tömegsportoló amatőrökre. Ezt egy régebbi posztban már körbejártuk, valószínűleg az ő példájuk szivárog le a legtöbb kezdő futó számára, hogy egy versenyt elég csak teljesíteni, viszont az a saját képességeinkhez mérve minél hosszabb legyen, mert “csak így mehetünk el saját határainkig”. Szerintem meg nem csak így mérhetjük fel mire vagyunk képesek, és szinte minden edzésnek és versenynek úgy kéne végződnie, hogy nem csak lélekben, de fizikailag is jól érezzük magunkat. Amibe nekem a fosás, hányás, émelygés, járásképtelenség nem fér bele. Ez így már rég nem az egészséges életről szól, pedig szerintem leginkább arról kéne.
    Olvastam Vincze Zsófi beszámolóját is, nagy elismerésem az eredményéért. Mindenkinek aki motivációt talál az írásaiban, ezt a bekezdését ajánlom a legjobban megfontolandónak, akármilyen távú versenyre edz is éppen:
    “Már a verseny előtt tudtam, hogy jövőre itt nem indulok el egyéniben. Ez a tervem nem is fog megváltozni, nem szoktam ilyenekben csak úgy össze vissza kijelentéseket tenni. Egész egyszerűen az a fő oka ennek, hogy én ekkora távon lesérülök. Márpedig én egészségesen szeretnék versenyezni és ezt a kínzást a testem nem érdemli meg.”

  14. @Kilfish: ne haragudj, nagyon össze-vissza leszek, nem tudom jól megfogalmazni mit akarok írni.

    Hogy miért az ultra irányába megy el az egész futótársadalom (azért ez is kezd egy hülye kifejezéssé válni) azt tényleg átbeszéltük már. Hogy egy adott korszakban, miért őrül meg egy szubkultúra, mit tart mérvadónak, mi a divat, azt az én fotelemből kb adott dolognak érzem. Nem tartom magam számára kötelezőnek, de természetesen befolyásolja az értékítélemet.
    (De amióta feljött ez a téma – távolság vs gyorsaság – azért meg kell adnom, elég sokan a tették le a voksukat a gyorsulás mellett is, elég sok ösztökélést, tanácsot kaptam arra is, hogy és miért gyorsuljak.)

    Elég sokan írjátok, mondjátok, hogy ha nem tuti, akkor nem indulnátok el. Vagy csak egy ultrára nem indulnátok el, ha nem tuti? Mert mielőtt jó időt fut egy ember egy adott célon – legyen az bármi – , azelőtt sokszor van úgy, hogy nem a jó eredmény, hanem maga a teljesítés sem biztos.

    Az meg mondjuk egy ultra táv sajátossága, hogy általában a megpróbálás is versenyen történik (tudom, te is célzol arra, hogy egy ilyen verseny más, mint egy “normál” távú esemény), hiszen egy random vasárnap nem indul neki az ember 200 km-nek. Ahogy Simonyi Balázs írja, nem is a versenyt lemodellező edzéseken múlik leginkább (mert ilyet nem is igen lehet csinálni), hanem az, hogy fejben mi megy a versenyen, illetve mi történik aznap, milyen külső körülmények lesznek?

    Azt én kb alapnak tekintem, hogy senki nem egy sima maraton után indul neki a Balatonnak – tehát kvázi felkészült -, mert az tényleg nettó pénzkidobás, ami persze még mindig magánügy egy jó darabig.

    Abban mélységesen egyetértek, hogy ez már nem az egészségről szól, ezt Lubics Szilvi is konkrétan kimondja. Én nem igazán tudom eldönteni, hogy vélekedjek erről a jelenségről, arról, ha valaki úgy áll oda, hogy nem biztos, de inkább valószínű, hogy nem ér be. Egyrészt nagyon megérint, ha valaki iszonyatosan, és erőn felül küzd és kitartó, ha újra ás újra próbálja, ha rizikót vállal – ebben látok hősiességet.

    Másrészt, valahol a másik vége felől óvatosan, és nagyon távolról bár, de beúszik a képbe az Erőss Zsolt-effektus, amit egyszerűen nem tudok tisztelni, sem megérteni, és a névadó tragédiáját egyszerűen csak végtelenül szomorúnak tartom.

    Ezt a fokú ultraimádatot még el tudom fogadni, talán pont azért, mert nem tudom ésszel felmérni, hogy mit jelent ilyesmit teljesíteni. Mindenesetre nlam nem veri ki a biztosítékot azoknak a története, akik alulról karcolják az Ultrabalatont, menjenek kisérő nélkül, vagy kapjanak akár támogatást az úton. Nekem az is oké, ha nem akkor rögtön utána érez elégedettséget a futó, mert éppen teljesen lenullázta magát, hanem csak utána, amikor később összeáll a fejében a történet, mert én ilyet simán produkáltam 15 km-en is. Ráadásul még jellemfejlődést is lehetségesnek tartok egy elfosott, elbukott, testet megtört 100-160 km után.

    Egyetlen hülyeséget tudok belelátni egy ilyen helyzetbe, ha valaki egy maradandó sérülésbe fut bele, mert annyit nem ér egyetlen verseny, sem táv, sem idő, sem semmi – kb itt érjük el Erőss történetét. Dani például nagyon vigyázott magára, kifejezetten okosan eresztette magát bele a forró vizes kádba, ki tudta mondani azt, hogy egy azonos szinten lévő versenytársa, barátja bizony jobb képességű futó nála, el tudta ereszteni a csontot. Ezt például rettenetesen nagy dolognak tartom tőle, mert kevés nála versengőbb embert ismerek. Néha, régebben, féltem ellene nyerni kártyában, vagy biliárdban, inkább hagytam, mert nem érte meg a gerjesztett feszkót. Ennyi sztorit talán kitegerethetek 🙂

  15. Azért pörgök már másodszor is ezen a témán, mert azt látom, hogy nagyon megváltozott a sportoló emberek szemlélete. Ez egyfelöl jó, mert azt jelenti, hogy egyre több ember vált életmódot jó irányba, másfelöl viszont azt is látom, hogy sok embernél ez az életmódváltás átesést jelent a ló tulsó oldalára. Olyan feladatok elé állítják magukat, amikre a testük még nem elég erős, nem készült fel kellőképpen.
    Utánanéztem a futanet.hu oldalon, hogy pl. egy pont 2 órás félmaratonnal régen és most milyen helyezéseket lehetett elérni. Az 1991-es IBUSZ félmaratonon 830 induló közül ez csak a 735. helyre volt elég, ami azt jelentette, hogy a mezőny 88 százaléka megelőzte az embert. A múlt őszi Wizz Air félmaratonon a 2 órás idő a 4176. helyre volt jó 9070 induló közül, de itt csak a mezőny 46 százaléka előzte meg, tehát benne volt a mezőny első felében. Oké, ezek így csak számok, de jól mutatják, hogy mára sokkal több ember áll neki egy egyszerű félmaratonnak is kevésbé felkészülten, mint régebben. És ezt onnan is lehet megtapasztalni, hogy most nem tudsz egy ilyen nagy versenyt úgy lefutni, hogy ne ütköznél bele folyton mentőautókban, amiket a kidőlt emberekhez riadóztatnak. Régen én ilyenre nem nagyon emlékszem, most az idei Vivicittan ha 4 mentőautó nem ment el mellettem szirénázva, akkor egy sem.
    Másik példa: a mostani Kékes Csúcsfutáson Spartan Race és Ironman 70.3 Finisher pólós emberek gyalogoltak már a 3.- 4. kilométereken teljesen jól futható pár százalékos emelkedőn. Nem tudom ilyen állóképességgel hogy tudták egyáltalán teljesíteni azokat a versenyeket, amiket én jóval komolyabbnak gondolok mint egy Kékes Csúcsfutást, de ez is azt mutatja nekem, hogy van most a divat, hogy ha már sportolunk, akkor maratont, meg ultrát kell futni, meg ironman-nek kell lennünk, csak éppen a teljesítményünk nem elég egy elfogadható teljesítéshez. Én ezt a kűzdelmet nem hősiességnek látom, hanem inkább nagyra vágyásnak, türelmetlenségnek, vagy rossz önismeretnek. A hősiesség szerintem azt jelenti, hogy teszünk valami nagyot, amiből nem (csak) mi, hanem elsősorban más profitál, másokért tesszük azt. De mi amatör sportolók csak a hobbinknak élünk amikor futunk, úszunk, biciklizünk, minél keményebben dolgozunk ezen annál több időt veszünk el a családunktól – szóval simán beleláthatunk akár önzést is – ha egy-egy jobb eredményt érünk el, sikerül teljesítenünk egy nehezebb kihívást azon kívül hogy az egónkat polirozzuk vele, más számára hasznosuló jócselekedet semennyi sincs benne. Ez számomra kb. annyira hősies mint mondjuk az a gamer aki a székről lefordulásig napokat tölt a monitor előtt, ő is csak a hobbijának él meg mi is, csak a mi hobbink egészségesebb, már ha nem visszük túlzásba, pedig sokan de.
    Amiket írtam, nem pont a barátodra értettem, egyszerűen csak ez a poszt adott alkalmat hogy idekommenteljek, nekem még az a 80 valahány kilométer sem ment volna és valóban becsülendő, hogy el tudta engedni a versenyt mielőtt komolyabb baja történt volna. Erőss Zsolttal kapcsolatban tökéletesen egyetértek veled.

  16. @Kilfish: Annyit szeretnék a témához hozzászólni, igyekszem nem szerénytelennek tűnni, hogy nem volt bennem kétség, hogy végigmegyek-e. Elszánt vagyok, sosem adtam fel még semmilyen versenyt, három ironman van mögöttem, tavalyelőtt én lettem a legtöbbet javító, több, mint 3 órát javítottam az előző évhez képest, 11:03 lett a tavalyi, ami szerintem nem annyira rossz eredmény, kétszer futottam 100 kilométeres versenyt, UB megvolt párban, BSZM kétszer egyéniben (sétálás nélkül). Futni 31 évesen kezdtem el, gyerekkorban kimaradt sajnos a sport. Nem vagyok tehetséges, a célom az, úgy is, hogy mint pedagógus, hogy példa legyek az egyszerű, nem tehetséges emberek előtt, hogy elszántsággal, szorgalommal és sok munkával az ember elérheti a célját, bármi is legyen az. Nem szeretném tovább ragozni. Nem mondanám fejjel a falnak próbálkozásnak. És ha úgy adódik az élet, hogy van rá lehetőségem elmenni, jövőre odaállok, és végigmegyek. Tanultam belőle, mint eddig sok versenyből és edzésből, és szeretném megmutatni (pl. neked), hogy nincs lehetetlen.

  17. @jazzultralesz: Szia, nem vonom kétségbe az elért eredményeidet és azt hogy mennyire keményen megdolgoztál értük, ahogy írtam nem konkrétan neked szóltak a kommentjeim, hanem csak ez a poszt adott alkalmat, hogy leírjam mit tapasztalok jelenlegi tendenciaként. Azt most is fenntartom, hogy nekünk amatöröknek, akiknek a sportolás csak időt és pénzt visz el, anyagi profitot pedig semmit nem hoz, ez elsősorban a saját egonkról szól. Gyárthatunk hozzá ideológiákat pl. példamutatásról és ha Facebookon, saját blogon ezt stílusosan kommunikáljuk akkor találunk hozzá követőket is, de a lényegen ez nem sokat változtat: egyszerűen csak élünk a saját választott hobbinknak. Amikor néha otthon a feleségem a szememre hányja, hogy szerinte túl sokat sportolok, én is nagyon kreatív tudok lenni érvek felmutatásában 🙂
    A lényeg amiért írtam, hogy szerintem nem jó az, hogy egyre kevesebben tudják felmérni mire képesek, túlvállalják magukat- valószínűleg a sok látott példa miatt is – és most már egy tömegversenyhez simán hozzátartozik a kidőlő, komolyan megboruló emberek látványa, akikhez a szervezők nem győznek mentőket riadóztatni. A rengeteg túledzettségi sérülésről pedig adat sincs, de biztos hogy ebből is nagyságrendekkel több van mint amennyinek lennie kéne.

  18. Egyébként érdekes látni, legalább is nekem úgy tűnik, hogy ez a fajta türelmetlenség hogy minél előbb valami elképesztően nagyot teljesítsünk azoknál a jellemzőbb akiknél fiatalabb korban kimaradt, vagy pedig hosszabb időre aztán elmaradt a sport, és felnőtt fejjel életmódváltásként csapnak bele. Ahogy írtam, szerintem átesés a ló túlsó oldalára, pedig lehetne ezt türelmesebben is, akkor talán még több eredménnyel érnénk a végére.

  19. @Kilfish: Nyilván sok dologban igazad van. Nyilván az én feleségem se örül! 🙂 Nyilván nem akarok én se konkrét példa lenni, nem akarom, hogy valaki ész nélkül kövessen. De én pl. egyelőre jól bírom, nem fáj, nem vagyok rottyon, motivált vagyok, és élvezem. Igyekszem nem átesni (nagyon) a túloldalra, nálam egyelőre van egy határ, amit nem szeretnék a jövőben sem átlépni, és remélem, ez így is marad.

  20. @Kilfish: Mellesleg pont azért szálltam ki ott, ahol, mert nem akartam magam legyilkolni. De ajánlom Simonyi legutóbbi írását az ultrázásról, nekem ez a lelki része is fontos ennek az egésznek.

  21. @jazzultralesz: Simonyit én is rendszeresen olvasom, a téma engem is érdekel, de azt ő is többször leírta, hogy az ultrázás nem az egészségről szól.
    “De én pl. egyelőre jól bírom, nem fáj, nem vagyok rottyon, motivált vagyok, és élvezem.” Ez a lényeg, maradjon is így, és sikeres UB teljesítést jövőre vagy amikorra betervezed a legközelebbit.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük