De legalább nem gyalogolt

Loading

murakami.pngMa dühből indultam el, egy bloghorizonton túli dolog miatt, mindegy. Tegnap három vagy négy sör ment le, de inkább csak három, annyira jobban esik emlékezni. Józan maradtam, ettem előtte, ettem közben, nem akartam elszarni miatta a szombatomat. Más szarta el.

Dühből indultam, de második km-re már kiégett minden. Az enyhe alkoholmaradék, a düh, minden méreg. Az Irhás árok első száz méter emelkedője egyből elintézett mindent, csak a ritkán, majd az eddig soha nem látott táj miatti éberség és öröm maradt. Fújtattam, pár lépést gyalogoltam is, de leginkább becsületesen megfutottam mind a háromszáz méter emelkedőt. Murakamira nem gondoltam.

Pedig Murakami elbizonytalaníthatott volna, hiszen az én szemszögemből o is tipikusan az a felülről panaszkodó futó, mint például Bitliszbá, aki olyat tolt a futóblogon, hogy heti 60-70 km-kel alibizik.

Időm nincs ennyit futni, komolyan nem tudnék időben kint lenni egy hét alatt 60 km-t. Nem mintha képes lennék rá amúgy.

Murakami naponta 10 km-t fut, évente egyszer maratonozik (jelen időben írom, bár, hogy még mindig aktívan sportol-e, azt nem tudom. Remélem.), az elsőt rögtön negyven fokban Athénból és Marathonba futva tudta le. Futott egyszer 100 km-t is.

De persze mindezek nem kellenének, hogy  elbizonytalanítsanak, ő, mint jelenség, számomra túl távoli, a könyv a kezemben pedig csak igazából csak egy érdekes kis füzet, amit egy idegen ember írt, ráadásul nem azért, hogy bárkiben is kétségeket ébresszen. A hiba a felhasználóban van, bár ezúttal elmaradt az önmegkérdőjelezés, az önmagamra vetítés,  megmaradtam az olvasás puszta élvezeténél.

 

murakami2.jpg

 

Ugyanakkor véget nem érő keresésemben azért, ha talán nem is túl fontos, de azért megjegyzendő állomás volt ez az írás. Ha futásról van szó, általában motivációt keresek, akár napi több órában. Talán passzívan, talán csak várok, hogy beessen a feedly-be egy újabb blogposzt, de azt órákon keresztül tudom várni, csekkolni.

 Ettől a nagyon távoli embertől azonban nem motivációt kaptam, talán többet, vagy inkább valami teljesen mást, nem tudom. Önigazolást. A megnyugvást, hogy nem vagyok egyedül. 

 Az életében a legtöbbet az ember, azt hiszem ezt a pillanatot keresi. Azt a valakit, aki ugyanazt a zenét, filmet szereti, aki ugyanazt látja, aki ugyanazt veszi észre, aki kimondja, amit o gondol, aki ugyanakkor ugyanazt érzi. 

 Akinek nem fontos a nyerés, aki azért fut, mert az a legegyszerűbb módja, hogy egyedül és önmagával legyen az ember, aki azért fut, hogy egyben maradjon testileg-lelkileg, meg persze azért is, mert hízékony.

 Murakami zenével fut – egyébként jó ízlése van – nekem még az sem kell, zavar. A környezetet szeretem hallgatni, nem akarok máshol lenni, ebben a speciális valóságban akarok elmerülni a gondolataimban. Murakami ugyanakkor azt mondja nem igazán gondolkozik közben, még véletlenül se odakint rakja össze a regényeit. Gyorsabb, kitartóbb, elszántabb.

És mégis, olyan fontos dolgokat mondott ki, amelyek az én számból is jöhettek volna, és nincs annál biztonságosabb, jobb érzés, amikor a saját gondolataidat olvasod vissza mástól, nyomtatásban (jó, nyilván nem vagyunk lelki társak, nem túlragozni akarom ezt az egészet, de azért rokonságot éreztem ezzel a japán csávóval – ami azért nem mindennapi dolog):

„Hosszútávokat futni eleve passzolt hozzám, és örömöt okozott, A sok szokás közül, melyet eddigi  életem során magamra szedtem, minden bizonnyal a futás a leghasznosabb, és a legnagyobb jelentőséggel bíró. És azt hiszem..testem-lelkem egészében véve jó irányba fejlődött és formálódott.”

„A csapatjátékokról nem mondhatnám, hogy illenek hozzám…az olyan sportokat sem nevezhetem erősségemnek, mint a tenisz, ahol, melyben egymás egyik a másik ellen folyik a versengés…Természetesen belőlem sem hiányzik a küzdeni akarás. Én abból valamiért soha nem csináltam túlságosan nagy ügyet, hogy másokkal szemben nyerek-e vagy veszítek…Inkább arra irányul az érdeklődésem, hogy képes voltam-e teljesíteni a saját magam meghatározta szintet…Ugyanis ha a hosszútávfutásban létezik legyőzendő ellenfél, az a tegnapi önmagunk.”

„Az a típus vagyok, aki szeret egyedül lenni… mindig, változatlanul ott rejlett bennem a vágy, hogy egyedül lehessek… Ezért aztán az, hogy napi egy órát fussak, és ezzel biztosítsam magamnak a csend idejét, ami kizárólag az enyém, mentális egészségem megőrzése szempontjából nagyon fontos tevékenység. Amíg futok, senkivel nem kell beszélnem, és senkit nem kell meghallgatnom. Elég csupán a tájat néznem és saját magamra figyelnem. Ez semmi mással fül nem cserélhető, értékes idő számomra.”

Na akárhogy is, az amúgy bizonyára igen szerény futó(szép)irodalomban mindenképpen ott a helye ennek a bő 160 oldalnak. Ha majd mellényomtatják az én blogomat, lesz ebben a műfajban már két könyv. Legalább.