Velence-Sukoró-Pákozd, mert a kreatív címek fontosak

 17 ,  1 

 Az első és legfontosabb dolog, hogy – életemben se, véletlenül se, álmomban se, amit akarsz – nem gondoltam volna, hogy ezt így meg tudom csinálni. Pont ezért nem is készültem erre, és igazából a tény, hogy képes voltam erre, nem tesz teljesen boldoggá, mert tudom, hogy mit kell megugorni majd a közeli, vagy inkább egy kényelmesebbre eltolt nem túl közeli jövőben. Ez a szívkiadós, vérkipumpálós, öngyötrős, csakazértiskibíromos világ nem az enyém. Ez kihívás, feladat, EZ verseny. Ez, így, nem az önmagamért, a saját örömömért, a mozgás öröméért van. Ez nem úgy tesz hozzám, ahogy a kedvenc futásaim, ez, most, így rövid távon elvett. Ez mondjuk az én hülyeségem, illetve tapasztalatlanságom, pótolni kellett volna a szervezetet az elvesztett dolgaiért, pihennem kellett volna, de csak csináltam a szokásos dolgaimat, aztán estére ledobtam a láncot. Túlvállaltam magam, még boltba mentem, pizzát sütöttem, filmet töltöttem le, amit nem laptopon, hanem 5.1-en, az aznap a szervizből elhozott nagy tévén akartam nézni. Itthoni másikra ordibálás lett a vége. Pedig pont azért is kezdtem el valahol futni a munkanélküliségem kezdetekor, hogy a végtelen negatív energiáimat felszívják a kinti percek.

Hogy félreértés ne legyen. Szenvedve örültem közben, kapaszkodtam, lihegtem, követtem a nyulat (Danit), és a végén egyszerre voltam büszke és hitetlenkedő, hogy megcsináltam.

Ja, persze, hogy miről is van szó…

Erről:

 

Velence-Pákozd.JPG

Dani már előtte a héten is megfuttatott, vettem neki quick release kitet a a Garmin 310-esére, hogy a ne a csuklóján, hanem a bringán törje agyon az órát. Elég nagy futás volt, a minden nyáron megrendezett Budai Minden Utat Feltúrunk És Kilométeres Dugókat Okozunk című verseny egy igazi ultra trail esemény. Egy perccel zárás előtt értem be a Zergéhez.

 

310 release.jpg

 

Utána felbújtásomra megvetette velem a Nyúlcipőboltan éppen kupon nélkül is leárazott Nike Pegasus 30-at, mivel a Lunarakármilyében már vagy hatezer kilométert beletett, még úgyis, hogy nem bír leállni az ötezer forintos,  decathlonos futócipők vételével, valamint használatával.

A szombati találkozó tehát egyfajta ürügy volt egy baráti találkozásra és kütyüátadásra, de ezek a baráti találkozók elég komoly edzéseket fognak közre, főleg az utóbbi időkben. Nem is tudom, minek tudjam be, hogy alkoholizálás (sokat csináltuk), csajozás (sosem csináltuk), biliárdozás (vég nélkül csináltuk), gyúrás (minek csináltuk) helyett mostanában tapadós ruhába bújunk – gyakran egymás előtt – és tizenhuszonkilométereket futunk – leginkább egymás után. Rendben, én Dani után.

Megtévesztő idő volt, mert ugyan nem ezen a hétvégén keresték halálra magukat a strandos büfések, de ha nem fújt a szél, ha nem mozdult meg egyáltalán a levegő, azonnal beindult a tojásfőzés a fejem tetején.

Aztán ezek a vízszintesek kurvára nem akartak jönni, a Velencei-tó északi partja olyan, hogy még a lejtőben is emelkedő van, és most halálosan komolyan beszélek.

A sukorói emelkedő a bringaúton közelítve össze nem hasonlítható azzal amit a Smashrun berajzol. Még hogy 2 Hill difficulty!!! Ezért azért elég komoly seggberúgás jár, még ha ők most ezzel a spanyol heggyel is vannak nagyra. (nem, a smashrunt sajnos nem lehet bántani, rettenetesen szimpatikus, végre nem magyar startup banda – szóval nem kell féltékenynek lennem rájuk. Remélem soha nem lesz belőlük olyan gonosz, csakazértsemkommunikálokazokkalakikeltartanak, garmin féle banda)

 

9 difficulty.png

 

12 km-nél nagyon végem volt. Bele kellett még 3 km-t tolni, főtt a fejem, elfáradtam, és hupákos volt előttem minden. Eléheztem. Daninál volt még egy már valószínűleg akkor lejárt nagyatádi gél, amikor először volt extrememanen. Én azt nem túl sok hezitálással be is nyeltem, és még mindig itt vagyok, ami bizonyíték arra, hogy Nasa, meg a Dharma, meg az amerikai hadsereg tényleg képes lehet kétszáz évig életben tartani bárkit háromszáz éves kajákkal.

 

dharma food.jpg

 

Töltöttem magamba is, meg a fejemre is vizet, és én se hittem el, de kitartás-találás, meg ilyen lelki dolgok nélkül, csak úgy robot-módban befejeztem az egész rohanás minden egyes kurva kilométerét hat percen belül.

Azóta mondjuk, csak egy hatszor megállós, oldalgörcsös nyolcezret mentem, de szerintem akkor is Vasember négy vagyok páncél nélkül. Mármint anélkül is vas. Ennyi a minimum.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük