Másfél nap

 158 ,  1 

Tegnap Szilvire áldoztam az ebédidőmet. Bár a Fehérvári úti Spuri valami hét percre lehet tőlünk, át kellett kelnem átlóban az egész városon, hogy átvehessem – sosem fogom megérteni a BSI-t, ez már így marad – , de hát Lubics Szilvi, az Lubics Szilvi, szóval átkeltem, átlóztam, elhoztam. 

 

fullsizerender_1.jpg

 

Még csak az elején tartok, de annyit biztosan tudok, hogy tetszik, hogy struktúrája van, jó a szerkesztés, kellemesen meglepett.

Aztán eljutottam kb a huszadik oldalig, és hirtelen olyan élesen láttam magam Szilvi kontrasztjában, annyira egyértelműen megmagyarázott mindent az egyik fejezet, hogy letetettem a könyvet kicsit végiggondolni, megrágni, megfogdosni, méregetni ezt a felismerést.

Ötödikben anyám kijárta, hogy matektagozatos legyek, mert ki kellett járnia.

Nyolcadikban nem vettek fel a kiszemelt, Fehérváron Éppen Menő Gimnáziumba.

Gimiben negyedikre (ezt most fingom nincs hányadiknak mondják mostanában, mindegy, szóval érettségire) éppen felhoztam magam egy 4,3-as átlagra.

Érettségin példamutatóan elbasztam az irodalom írásbelit, az egyetlen dolgot, amit lelkemből is akartam, hogy jó legyen. Vagy legalábbis ott lepontozott az addig végig mellettem álló Szombatiné.

Nem vettek fel egyetlen egyetemre sem, amit bejelöltem.

Végigalibiztem a nyomorék Kodolányit, mint “felső”oktatási intézményt, mert végig ott toporzékolt bennem, hogy ez az egész gyakorlatilag egyetlen alávaló kompromisszum és meghunyászkodás volt anyámék, de sokkal inkább önmagam előtt.

Kiléptem kapcsolatokból. Kegyetlenül átbasztam mindenkit.

Két évig húztam a fősuli után, hogy megírjam végre a diplomamunkáimat.

Hat évig trónoltam egy középvezetői állásban, amelyet a második évtől már minden egyes nap gyűlöltem.

Legalább négyszer kezdtem el normálisan megtanulni angolul és egyszer sem fejeztem be.

Nem fejeztem be a webdesign sulit sem.

Nem tanultam meg profi módon fényképezni, évente egyszer veszem elő a gépemet, nem is tudom, mikor használtam utoljára az állványomat.

A gyúrásból fősuli végére csak pingpongozás maradt.

Két év krav-magát lehúztam a vécén, egy költözés után, nem mentem el másik edzőhöz.

Ki tudja hány apró elkezdésem volt futásra, amit abbahagytam, mielőtt eljutottam oda, hogy ne hagyjam abba.

 

Szilvi ehhez képest olyan keményen nyomta, hogy kiment a hóba felrissülni, ha bekómált tanulás közben! 

 

Mindig ott keresem másokhoz képest önmagam felmentését, hogy ki mit hoz magával korábbról, de valahogy erre soha nem gondoltam, hogy nem csak az számít, hogy mindenki Európa-bajnok vízilabdázó volt rajtam kívül, hanem a kitartás is. Bár valahol biztos összefügg, hiszen aki sportolt, az valószínűleg alapvetően több fegyelmet, beáldozást, kitartást tett magáévá mint én. 

Ezek azért nagyon kemény dolgok, így látni a következményket, hogy majd negyvenévesen pótolgatok bele (általánosságban vett munka)morálba, akaraterőbe, kitartásba, fizikumba, mindenbe.

Ezt most nem akarom se  poénra. se önsajnira, sem mentegetőzésre kihozni, vagy felhasználni, egyszerűen csak, biztos vágjátok, vannak azok a pillanatok, amikor fejbebasz a felismerés,  és  sok millió szálas gubancban elektromosan felvillan egy darab, sorosan (szegény fizikatanárok, jövök most rá) bekötött következményű szál, hogy baszki, bizony. 

4 hozzászólás “Másfél nap” bejegyzéshez

  1. pedig keményebb vagy mint azt magadról gondolod, lásd még a korábbi észrevételem, hogy mennyire ki tudod magad dögleszteni, másokkal, mondjuk velem szemben, aki biztosra megy.

  2. önmagában az, hogy ha sokadszorra is, de életed részévé vált a futás, azért jelent valamit. fejlődőképes vagy…:D
    persze látni a gyenge pontjaidat is (pia pl. :D)
    de azért eret ne vágj, nem kell mindenkinek Lubics Szilvinek lennie…

    És most lehet egy egész futótársadalom fog megutálni, de engem kimondottan zavar az, amit Szilvi köré felépítettek, amit ő maga felépített. és nem az eredményeire gondolok, azt maximálisan elismerem és tisztelem, mert tudom, hogy nem a szél hordta össze, a mögött kőkemény munka áll. Én nem tudom, hogy képes lennék-e rá, de megmondom őszintén nem is akarok az lenni rá.
    Ami viszont zavar, hogy az egészet úgy tálalják, mint a 3 gyerekes családanya/fogorvos/ultrafutó tökéletes harmóniáját. Ilyen nincs! Aki fut, aki rendszeresen fut, aki rendszeresen indul versenyeken, akár maratonon, az tudja, hogy munka, család és a hobbi (futás) szentháromságában valaminek sérülnie kell. Nincs olyan, hogy minden tökéletes és mindent maximális odafigyeléssel tudsz ellátni. Bizony ott valamiről már le kell mondanod és Szilvi is lemond dolgokról, csak nem verik nagy dobra. Persze, hajnali 4-kor kel, fut 3-4 órát, majd maximálisan képes a családra, utána pedig a praxisára figyelni…aha, inkább ne kerüljek be a fogorvosi székébe akkor…:D…ott a férj az, aki mindenről lemondott és aláveti magát Szilvi eredményeinek, meg még ki tudja hogy ki segít be ahhoz, hogy ő csak a futásra koncentrálhasson. Viszont kifelé megy a kommunikáció, hogy ez a három dolog milyen szépen elfér egymás mellett…aztán szerencsétlen anyukák meg összeroppannak, mert nekik sehogy nem jön össze.
    No, ezért sem veszem meg a könyvet és már nem olvasok el semmilyen Szilviről szóló általános írást a különböző magazinokban.

  3. @rrroka: Nem mondom, hogy nem alakul(t) ki egy keményebb mag bennem, de legyünk őszinték, ennyi idő alatt lehetett volna többet, jobb eredményeket is elérni 🙂 Több feladatos futás, bátrabb döntések, nagyob elhivatottság, lehetetett volna, lehetne mit még ide betenni.

    Ettől függetlenül marhára boldog vagyok azzal, hogy futok, és olyan marha nagy hiányérzetem sincs 🙂

    @regulat: ha egszer eljutok oda, ahova te és Rrroka, akkor lehet én is beállok a tutira és a “lassú” vízre 🙂

    @snatch_: Szilvi életére felfűzött magazindekoráció ellenére nekem valahol mindig átjött, hogy ő soha nem mondta azt, hogy ebben nincs áldozat. Sőt, (nem csak) a könyben is kitér erre, hogy ebbe ki mit tesz bele, mi az ára. Egyszerűen csak nem teszik ki a kirakatba. Szerintem soha nem titkolta, hogy marha nagy szerencséje van, hogy az ő családja ennyire támogatja őt, és, hogy mindez a meló mellé is befér vhogy. Úgy gondolom, hogy inkább ez a kommunikáció semmint az, hogy milyen szépen megfér a három dolog egymás mellett. Nem hiszem én sem, hogy heti tobb mint 20 óra futás támogató környezet nélkül lehetséges volna.
    Céloz arrra, hogy sok levelet kap futó nőktől – köztük gondolom anyáktól is – és nekem személy szerint szimpatikus az üzenet, ami az én értemezésemben átjön tőle. Ha a család támogatásán múlik, egy anyának sem kellene összeroppania, csak mert ő futni szeretne.
    Bár ez tőlem egyelőre nyilván semmi több, mint egy liberális, gyermeknélküli férfiszájalás :))

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.