Az Érdi Rettenetes félelmetes és igaz története

Vannak azok a (nem csak) januári pillanatok, amikor viszonylag kis időn belül hatalmas a szakadék keletkezik a vágyak és a valóság között. Aközött, ahogy az ember látja magát, és amit ehhez képest nem csinál. Például nem fut. Mert nem könnyű futni, amikor az aszfaltra csont- és betonjég fagy, amikor beteg leszel, ami mintha soha nem akarna igazán és teljesen elmúlni. Nem futsz, amikor szmogriadó van. Nehezen futsz, amikor az ég heteken-hónapokon át leginkább a takarító által elhasznált, kiöntött, megfagyott, épület mögötti felmosóvízre hasonlít.

Millió okom van nem futni, de pontosan érzem az ijesztő, sodró erejét az időnek, tudom, hogy nem segít az uszodába járás, nem segít semmi mellébeszélés, fel kell ülnöm a hullámra, uralnom kell a maradék téli hónapokat, futnom kell. MOST.

Őszintén csodálkozom, hogy van még Yours Truly, mármint úgy nemzetközileg, honlapként, bár szerintem, mi magyarok akkor is futnánk ezt a kezdeményezést, ha már nem is lenne igazi Yours Truly, és még csak észre sem vennénk.

Idén is menetrendszerűen érkeztek ezek a futások, és ezért marhára hálás voltam. Eddig egyetlen-egyszer, talán tavalyelőtt futottam le a januári adagot egyedül, de most, hogy végre tényleg a Yours Truly kiírásának megfelelő idő van – winter fun run – , és nem plusz hat fok, őszintén nem tudom, hogy nekivágtam és befejeztem-e volna? Nem is akartam ennek a verziónak esélyt adni, nagyon kellett ez féltáv, ez a 25 km, mert rögtön itt van március vége.

Nem számolom meg Rrroka hányszor hívott el már Érdre, de valahogy sokáig ódzkodtam nem egyedül futni. Valószínűleg soha nem leszek már in real life az a nagyon közösségi ember, de azért változnak a dolgok. Most kifejezetten szükségem volt arra, hogy ne egyedül legyek odakint.

Érdnek meg nekem amúgy meglehetősen ambivalens viszonyunk van, mondjuk úgy, hogy eddigi életemben konkrétan utáltam. Székesfehérvári, MÁV-os gyerekként Érd, vasutas nyelven Érd alsó, Érd felső nettó években számolható várakozást jelentett. És akkor már vegyük ide a hetes út összes Budapest és Fehérvár közti településését, úgy mint – Tárnok, Martonvásár, Pettend, Baracska, Kápolnásnyék. Látványosan hagyjuk ki a stranddal rendelkezőket, majd tegyük a listához még Dinnyést.

Gyötrelmesen sok időt töltöttem el életemből ezeket a helységnévtáblákat bámulva a punnyadtszendvics- és telefingottműbőrszagú vasúti kocsikban. Gyűlöltem ezeket a neveket, és az az időszak sem segített sokat, amikor már kocsival kellett átvágni ezeken a hetesre felfűzött, soha véget nem érő lakóövezeteken. Érd különösen megfeküdte a lelkemet, gondolom pont úgy, ahogy a helyiekét megfeküdte a városon átguruló m7-re tartó forgalom. Már amikor még Érdtől ingyenes volt az autópálya és nem volt kész az M6 bevezető szakasza sem.

Súlyos évek terhelik tehát a viszonyunkat, főleg ahhoz képest, hogy igazából 37 év alatt kétszer voltam a városban. Az első alkalommal rögtön felfedeztem a minaretet, a második alkalommal pedig Rrroka és Keratomi képes volt 25 km után még körbeszalajtani körülötte még egyszer.

Érdet sose találtam szépnek, nem csak az időm orvul elrablása miatt, hanem mert rendszertelennek, végtelennek és önismétlődőnek láttam. Végtelen házak, végtelen utcák, amelyeknek soha, de soha, de SOHA nem lesz végük, és végtelen házak, és végtelen utcák… Még az irodalomtanárnőm magyarázta a gimnáziumban, hogy azért ronda, mert Pesten nem lehetett építkezni (gondolom a komcsik alatt, legalábbis ő mindig arról a 40 évről mesélt, miről mesélt volna) és mindenki Érden húzta fel ,amit fel tudott húzni. Érden pedig olyan helyekre is kiadtak fellövési engedélyeket, ahova normális ember nem adott volna ki. Nem tudom, mi ebből az igazság, de ez nem is fontos, esetleg, akik tudják, majd elmesélik.

Ami fontos, hogy nekem fontos ezeket a belémégetett dolgokat felülbírálni, újra vagy végre igazán felfedezni a környéket. A minaret, odalent a Dunánál egy nem várt élményt jelentett, és nem is olyan sokkal később, ahogy néztem őket, Rrroka csoportját, amint mellettem, mögöttem, előttem futottak, ahogy el-elkaptam egy beszélgetést, Érd egyszer csak emberekké változott, személyekké, bajszokká, lányokká, hős, bringáskisérő kissráccá, jófej frissitőkké, tálas süteménykatonákká, falkává.

Az utcák persze ugyanúgy nem értek véget, és konkrétan valami 12 kilométeren keresztül baktattunk fel egy kitartóan és megfontoltan alattomos emelkedőn. Végig az volt az érzésem, hogy csak azért váltunk néha utcákat, hogy valamivel érdekesebb legyen a kaland, de nyugodtan végigügethettünk volna egyetlen egyenesen felfele, és ugyanaz lett volna a vége. Visszafele, amikor tényleg semmi mást nem csináltam, csak full egyenesen zúgtam lefele az ingyenes érdi bobpályán, minden sarkon megfogadtam, hogy megnézem az utcaneveket, mert minden sarkon elfelejtettem letesztelni az elméletemet a végtelen utcák létezéséről. 5:30-as halálfélelemmel próbáltam követni a nálam egyértelműen gyorsabb előörsöt, és próbáltam elhinni, hogy a házanként kiszórt két darab kavics elég ahhoz, hogy megfogja a cipőmet. Ahhoz képest, hogy először futottam utánuk, majdnem akkora hitem volt bennük, mint Indiana Jonesnak, amikor kilépett a semmibe Az utolsó kereszteslovagban. Mellettünk valami meredekebb domboldal mutogatta magát végig, fehérbe öltözött fákkal, farmokkal, fogalmam sincs mit csináló lovakkal. Ez nem lehet Érd, valahol Alpokalján vagyok, terepjáróföldén.

 

 Nem, ez nem a meredek domboldal, ez a féltáv, a tető, lefele gyáva voltam elővenni a telefont.

 

A pulzust akár otthon is hagyhattam volna, de ha már velem jött, levettem a pórázt, elengedtem játszani, majd visszajön egyszer. A hetedik pittyegéstől azt kérdezgettem magamtól, hogy miért hajtom, miért muszáj az elején lennem, mert az biztos, hogy ennek nagyobb tragédia lesz a vége, mint amikor a fősulin Gothe Iphigeniáját kellett elemeznem németül, pedig akkor a prof. túlságosan olvasható tekintetével, a német nyelvtudásommal együtt rögtön három nagyon komoly tragédia is jelen volt életemben. És valamiért az jött válasznak, hogy a második fele lejteni fog majd, ne szarj be. És hullámoztam tovább, fel, le, de leginkább fel és méginkább fel, és annyira tele voltam a jelennel, a mozgás és a küzdés jórérzésével, hogy csak a forduló után ugrott be a helyes válasz, hogy  ó, bazz, neked pont erre van szükséged, pont erre huppanós futásra, a ritka frissítésekre, PONT ez lesz Maratonfüreden is, csak még sokkal hosszabban. És innen hiába fáradtam el kilométerről, kilométerre egyre jobban, megbékéltem a sorsommal, és lenyeltem a frissitésért (megállásért) rimánkozó hisztimet, és szó, vagy legalábbis maximum egy-két mondatnyi beszélgetéssel hagytam magam húzatni Keratomi által. Ez konkrétan annyit jelentett, hogy egyszer képes voltam rá felkapaszkodni, de kb ötszáz méteren belül kénytelen voltam elfogadni, hogy ez nem fog menni. Különös módon kb 10 méterrel mögötte ugyanakkor nagyjából tudtam tartani a tempót. Érdekes dolog az agy, csak sokszor nem kifejezetten hasznos.

Hideg volt. Olyan tényleg nagyon kurvára hideg. Két nappal a Yours Truly előtt Budadok felső utcáira menekültem a szmog elől, és a nappali majdnem nulla fok miatt ijesztően alulöltöztem. Futás közben még soha nem fáztam annyira, mint azon a 13 kilométeren, baromira féltettem a vesémet, a hátamat. Megtanultam a leckét, két gatyával, két polárral indultam neki Érdnek, amit nem bántam meg, de izzadtam is annyira, mint nyáron szoktam. Az izzadság megfagyott a szempillámom, folyton szedegetni kellett róla a parányi jéggolyókat, hogy ki tudjam nyitni normálisan. Lefagyott a szakállam, és bármikor amikor társas szituációba kerültem, csak remélni tudtam, hogy a többiek nem fagyott taknyot látnak az arcomon, mert az azért elég rossz bemutatkozás lenne, én meg elég érzékeny fiú vagyok.

 

 Ez A mosolyselfim -10-ben, orrtörlés után. (Remélem, én nem látok semmit.)

 

Rrroka amúgy példaértékűen összetartotta az esemény és a társaság elejét, közepét, végét is. Azt hiszem ő egy ilyen konstans ember, mert ahogy múlt az idő úgy láttam őt egyre indokolatlanul vidámabbnak. Ebben az egyenletben valószínűleg én voltam a változó, mert rajta amúgy nem sok változást lehetett látni. A végén is ugyanúgy egyfolytában dumált valakivel, mint az elején, és szerintem ő a mi 25 kilométerünk alatt is már lefutotta az 50-et, mert neve ellenére elég komoly tyúkanyó mode-ra kapcsolt, rendre ellenőrizte a sort elől, hátul, középen, bármennyire is széthúzódott már a yours a trulytól a második félidőre. Aztán ha jól láttam, ment tovább még futni, bár ezt már nem akartam annyira látni, illetve örültem, hogy autóba tudtam szállni, és magamra tudtam fújatni a – 10 helyett a -5 fokos meleget…

Mivel Simonyi Balázsnál is olvastam, hogy nem szabad megállni futás után, kell utána még valami kiegészítő sportot űzni, én sem tétlenkedtem, fáradt izmaimmal, tompuló elmémmel harcolva, küzdve, nyomva, pucolva, vagdosva főztem egy elég fasza fokhagymakrémlevest, és csak utána ültem le végre pihenni egy nagyot.