Az alkoholnak meg nekem, ahogy az nem egy esetben lenni szokott, közös történetünk van, és ahogy az szintén lenni szokott, az még csak nem is velem kezdődött, hanem édesapámmal, aki annak ellenére, hogy nemzeti szinten is előkelő mennyiséget tudott egy nap alatt inputolni, életében egyszer láttam csak ingatag lábakon – a tesóm esküvőjén. Viszont 2007-ben kaptam egy telefont Anyától, amiből nem értettem és nem akartam érteni semmit és vissza kellett hívnom tesómat, hogy Apa meghalt?
Itt persze egy csomó, szokás szerint ezen a blogon nem megfejtendő és egy valaha volt másikon elég részletesen szétcincált, belső kapcsolati háló következne, hogy melyik szál rángat micsodát, de hogy célegyenesbe érkezzünk (értitek a futásra való célzást, szinte öntudatlanul jött), elég annyit mondanom, hogy alkoholizmusra való hajlam – hogy genetikailag vagy szociális berögződéssel, tököm se tudja, és nem is érdekel – alig egy-két lépéssel utánam fordul be a sarkon, bárhova tartok.
A futásra ösztönző motivációmat már sokszor és sokféleképpen – de soha nem végérvényesen jól – megírtam: testsúly, meditáció, démonok. Ez utolsó, Tennessee Williamstól származó jelzőben (nesze neked Simonyi Balázs, itt egy szépirodalmi hivatkozás!) piáról való leszakadás is benne van.
Hogy mi az abszolút értelemben vett sok pia, arra azt tudom mondani, hogy folyamatosan jönnek szembe emberek, akik többet, rendszeresebben, és azt jobban bírják.
Esetemben a piának leginkább a válogatott faszságok elkövetésében van hatalmas szerepe és jó lenne megszabadulni a minden este felnyitok valamit rituálétól is. Ami először egy sör, vagy egy-két pohár bor, aztán x egységényi idő múlva egy sör meg még valami, vagy egy üveg bor is akár. És persze az esti, idegi nyugtatás alatt megéhezik az ember…
Ez az egész úgy jött most ide, hogy tegnap, kedden felmentem Csillebércre futni. A 11. ker közepéről az Irhás árok egészen egyszerűen és gyorsan megközelíthető, onnan pedig már csak kapaszkodni kell.
Azért mentem fel, mert Acélarcéllal van egy bizonyos idő óta agyonhallgatott közös tervünk, nevezetesen benevezni a Nomád, Baradla Underground Trail című drámájára, méghozzá a 16 km-es távra. A 16 nem valami sok, a 34 viszont aszfalton is kihívás, főleg most. Vannak még egyéb tervezett, és szintén agyonhallgatott kirándulásink is amúgy, pl egy Velencei-tó kerülés. Az is tök jó lenne, hogy visszahozzam magam a futóéletbe.
De a lényeg, hogy miért pont kedden mentem fel? Azért, mert vasárnap még este nyolckor is annyira vállalhatlanul és mocskos módon rosszul voltam egy szombati buli után, hogy tulajdonképpen már akkor biztos voltam, hogy hétfőn sem lesz belőlem ember. És mit ad isten, hétfőn még mindig fájt a belem, alig bírtam ki a munkaidőt. Ráadásul kijött rajtam valami elementáris erejű fáradtság is. Harmadnap, persze, hogy az.
És amikor végre kint és fent voltam, gondoltam, hogy majd csinálok valami zsófis selfie-t magamról meg a hegyekről. Aztán ahogy puhán rengett alattam a testem, meg ahogy rájöttem, hogy a térdemen van egy jelentékeny seb, azt hinné mindenki, hogy elnyaltam, mert előre húzott a holtsúly.
Pedig nem, csak annyira be voltam baszva, hogy valami kurva nagyot estem, amikor megpróbáltam elérni az éjszakait…
Szóval odakint voltam, és azon túl, hogy először éreztem jól magam szombat óta, meg azon túl, hogy leszegett fejjel néztem a pöffeteg csigatestet alattam, ahogy küzd az emelkedőkkel, meg az ösvénnyel, tudtam, hogy döntést kell hoznom.
Nem kétséges, hogy a meló, meg az egész multis életvitel, a hajtás, a helytállásra való folytonos törekvés erőlködés, a folytonos frusztráció, hogy nem erre születtem, nem ezt akarnám igazából, stb, tehát úgy maga az Élet (ahogy azt az önmagukban csalódott “fölnőttek” [Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg] hívni szokták ezt a jelenséget) iszonyatos feszültségeket gerjeszt, amiket mindig szelepeltetni kell, hogy a józan eszem megmaradjon.
Az, hogy ezeket a piás szeánszokat egyre ritkítom, ugyanakkor, hogy esténként egyre jön fel a mennyiség, semennyire nem megoldás. Így csak rosszabb lesz minden, ez egy folyamatos bukás. A ritkuló alkalmak egyre nagyobb kockázati tényezővel bírnak, mert egyre inkább megborulok, hiszen egyszerre akarok mindent kiadni magamból. Az emelkedő esti mennyiség pedig szépen lassan, de azért ketyeg. Ez épp olyan, mint a lassú, évek alatti hízás.
Egyszerűen abba kell hagynom, az agyamat kell átállítanom. A stressz az évek alatt nem lett több, de ezt régebben azért kevesebb piával is sikerült megoldani. Ráadásul így SOHA nem fogok 80 kiló alá menni, maga a futás – legalábbis ez a mennyiség – édeskevés.
Tehát itt nyögök, szuszakolok a 300 méteres teljes szinttel, és ugyan a 10 km-t simán kibírom, de bármilyen emelkedő szinte azonnal kinyír. Amúgy, ha kutya lennék, lógó nyelvvel, lihegve vigyorognék, annyira élvezem az erdőt. Azt sem nézem, melyik ösvényről, melyik jelzésről hova megyek, végül csak a Fenixemre hagyatkozva találok vissza oda, ahol a kocsit hagytam.
És közben döntök. 1: Vasárnap vissza fogok jönni. 2: Az hétszentség, hogy egy darab sört nem veszek a héten, se egy üveg bort, semmit. 3: meg fogok ismerkedni a Garmin Basecamp-pel, mert még otthon is eltévedek az utcákon, itt meg egyszerűen FOGGALMAM NINCS hol a picsában vagyok. Ezt egyébként rendkívül élvezem.
A napi piázást sürgősen hagyd abba, az nem út az alkesz élet felé, az maga az alkeszság.
Egyébként másnaposságnak jót tesz a futás, bár ez ellentmond kicsit az előző mondtanka. 🙂
Az alkoholt cseréld le fehérjeturmixra, annak is jó rituálét lehet csinálni, hogy rázod a shakert keményen, aztán lecsavarod a tetejét és jólesően elkortyolod, lehet utána böffenni is, mintha jó kis buborékos sör lett volna. 🙂 Vagy igyál alkoholmentes sört, ha minden kötél szakad. 🙂
Nekem az a mázlim, hogy utálom az alkohol ízét. Ezért soha nem innék meg egy korty sört sem vacsorához vagy csak úgy egy este. Alapból sosem iszom csak 1 sört. Ha iszom, akkor már megadom a módját, mert az alkohol hatását szeretem, ezért egy egy alkalommal elég keményen tolom a bulit és igen, magamra ismertem, ugyanis nálam minden másnaposság 2 napig tart alapesetben.
Most, hogy má megin a “depis korszakomat” élem, kb egy hónapja nem voltam sehol szórakozni, nó ital, nó társasági élet. Ez egy időre Ok. De hosszú távon, nem megy, nem is akarom, nem akarok olyan kocka futóvá vállni, akik miatt annó nem szerettem a futást. tudod azok, akiknek mindene a futás és minden mást alárendelnek. Ha sokáig nem megyek sehova, akkor ugyanúgy befeszülök és stresszes leszek.
Viszont nagyon szuperül lecsökkentettem a bulikat és mióta másnaposan is ráveszem magam az edzésekre, jobban viselem őket, de ami még fontosabb megmarad az önbizalmam ettől. Nincs lelkiismeretfurdalásom, hogy a buli miatt hagytam ki a futást.
Ezzel csak azt akartam mondani, hogy a szélsőség rossz, mindig az aranyközéputat kell választani, de ez nekem (is) egy folyamatos küzdelem, mert a végletek embere vagyok. Ha eszem, zabálok, ha futom ultrázok, ha iszom, bulizok ezerrel, ha depis vagyok, képes vagyok hetekig barátok nélkül lenni. Én ilyen személyiség vagyok. Az egyetlen jó, hogy kiismerem magam ezért nagyjából előre tudom, mi a következő lépésem..
@haanchee: a jó kis citromos zérós sör futás után a legjobb! 🙂 már be is van hűtve az esti futáshoz. 🙂
@DSL: nekem már 3 nap a másnaposság, de komolyan mondom két sörtől is :/ ezért ha végre tényleg buli van, akkor igyunk rendesen pálinkát… viszotn ninc solyne, hogy igyunk egy sört, akkor jó nekem a mentes.
az alkoholok ízét én sem szerettem, mindig “lopakodóra” kevertük üdítővel, de mostanában a pálesz, vagy más tömény belefér.
@rrroka: Erről erősen megoszlanak a vélemények, hogy honnan számít valaki alkoholistának, de nem akarom csavarni a szót: Peti vagyok és hatodik napja nem ittam otthon este, csak vizet. Még kakaót sem, semmi tudatmódosító 🙂
@haanchee: Lássuk be, azért elég nagy a váltás lenne a scitec atomszinű turmixok rázogatása egy rajnai rizling szagolgatása után 😀 Legalább egy levendulaszörpöt közéjük kellene iktatni. (Úú, amikor azt hittem, hogy gyúrok, mennyi ilyen szart megittam… Mármint lehet nem szar, vszeg a felhasználóval volt a hiba 🙂 )
@DSL: Elég gourmet vagyok, elég jó söröket, jó borokat toltam, tolok, de emlékszem, hogy a vörösboroskóláról vagy két évet kellett küzdenem, hogy megszeressem a sört. Kemény életem volt, de sikerült. A borral dettó ugyanez volt, de nem adtam fel.
A legnagyobb probléma, hogy tudom én is, hogy a feszkó gerjedni fog ugyanúgy a jövőben is, valahol ki kell engedni a sok szart, ez nem kérdés. A bulikra, a piákra szocializálódtam, de anélkül, hogy öregíteném magam, szerintem ez 37 éves férfiként már kurvára nem menő. Ezt még atomrészegen is pontosan éreztem, ahogy elnyaltam az éjszakaira botladozva 🙂
Másik oldalról meg iszonyúan unom – bármilyen ritkán is jutok el már az ilyen szintű részegségig -, hogy másnap, harmadnap, meg még egy hétig azt kell számolgatnom, hogy kinek milyen baromságot mondtam, kit bántottam meg, kivel vesztem össze, hogy csináltam hülyét magamból, stb. És ez a része a leghangsúlyosabb ennek a sztorinak.
Szóval kocka, nem kocka, ha sikerülne átvinni a gőzkieresztést a bulipiálásról, akár a futásra, én boldog lennék, szeretem a lelki békémet.
És még akkor meg sem említettem, hogy amennyire értékes az a két nap nyugalom a hét végén, annyire utálom, hogy elmegy rá esetleg az egész. Még este is szédültem, nem, hogy el tudjak menni futva égetni a salakot.
(Ez persze mind csak rólam szól, hogy más hogy találja meg az egyensúlyt, hogy sakkozik magával, az mindig egy más, egyéni sztori. De az tényleg a legnagyobb ütőkártya, ha valaki jól ismeri önmagát. A depijeimet mára már simán lerendezem, átrakom magam könnyedén egy másik vágányra, pedig aztán volt életkrízis elég 🙂 És ezzel nem akarom elvenni az élét annak, amiben te létezel most.)
Én úgy vagyok vele, hogy átlagban havi 1-2 piálásra szükségem van, a már megénekelt “gőzkiadás” miatt. Ha zsinórban 3-4 hétvégén nincs semmi buli (ami az én esetemben=bebaszás valahol a haverokkal, max koncert, szórakozóhelyekre nagyon riktán járok), akkor azért már nagyon rajtam van a mehetnék.
Amúgy szerintem egyszerű a történet, ha szombat este van program, elmegyek szombat délelőtt, vagy kora délután futni (ez mondjuk így nyáron necces tud lenni a meleg miatt), ha pénteken, akkor azért vasárnap délutánra összeszedem magam.
Egyébként nálam olyan 3-4 sör + 2-3 feles az a határ, ami után esélytelen a másnapi bárminemű sporttevékenység, addig viszonylag elvagyok, még ha szar is elindulni. 🙂
DSL kocka futós gondolatát maximálisan adom, nehogymár azért mondjak le vmi társasági programot (szép körülírása a berugásnak), mert másnap x km-t futnom KELL (mi az hogy kell? nem vagyok profi sportoló). Nyilván kivétel az a pár futós esemény amire benevezek.
@téglánakgyors: a mindennapi piálással zérótoleráns vagyok, bocs. 🙂 37 vagy? azt hittem kevesebb. vén fasz vagy má teis, csodállak h így bírod a piát! 🙂 én egyébként úgy avgyok vele, hogy szerintema pia nem csinál senkiből másik embert, csak élesíti a dolgokat, pl én részegen sem vagyok agresszív, és részegen sem táncolok bulibáróra. 😀
rrrokának igaza van. az már alkoholizmus, amikor ha csak esténként is, de rituálé a piálás. mert kb. úgy érsz haza, hogy na, kibontok egy sört. azaz már célként lebeg előtted és ez határozza meg az estéd…ergo, kocsiba sem ülhetsz már, és ha valami történik pl. a pároddal, ki viszi el orvoshoz? mert Te már ittál ugye. (meg ha lenne gyerek, akkor hogy vigyáznál teljes felelősséggel 1-2-3 sör után rá?)
fiatal koromban én is ittam buli alkalmával, de valahogy szépen lassan olyannyira elkopott a piálás, hogy simán évek telnek el alkohol fogyasztás nélkül. és nagyon egyszerű oka van ennek: nem kívánom. sima vizet iszom osztcsá.
a lényeg, hogy okos tanácsokat nem tudok adni, de hajrá! 😀
@snatch_: Igen, ez is nagyon zavart, hogy már elérendő cél volt, hogy akkor meglegyen az a pillanat, amikor le tudok ülni valamivel a kanapéhoz.
Ezt az egészet különben ennek a posztnak a lendületével dobtam is, leginkább a megfogalmazásra volt szükségem, azt hiszem.
Ami mondjuk zavar, hogy a lassan egy hónap alatt azért legalább egy kilót fogyhattam volna pia, meg a pluszban mellé elrágcsált dolgok nélkül, de semmi 🙁
@téglánakgyors: ha fogyni akarsz szívesen mesélek neked az inzulinrezisztenseknek ajánlott 160 grammos szénhidrát diétáról, amit nem is nehéz betartani és nem csak IR-nek jó, hanem kb mindenkinek így lenne ideális enni. 🙂
@rrroka: pont az lenne a tervem, hogy ilyeneket ne kelljen csinálnom 😀 Mivel sajnos ez az inzulinrezisztencia most valahogy szinte járványszerűen “népszerű” lett az utóbbi időkben, több kollégámat is látom naponta, hogy követik pont ezt a diétát.
Nekem valahogy az kellene, hogy egyszerűen negatív legyen a mérlegem a bevitel és elégetés libikókájában. Annyira sokat így nem eszem, hogy nem iszom, az ebédadagok is változtak, csökkentek az utóbbi idpkben. Jó lenne mozgásban hozzátenni azt, hogy lemenjen a gyerekháj.
@téglánakgyors: a sok bevitt finomított cukornak hála sajnos tényleg járvány az IR, és mivel egyre többen akarnak fogyni, hamar kiderül ha IR alakult ki. ez amúgy egy darabig tünetmentes dolog, kb az történik, hogy a cukor az azt lebontó inzulin hiányában feldolgozás helyett elraktározódik, vagyis ha egy IR-es ugyanannyi és ugyanolyan cukrot eszik, mint egy nem IR-es, akkor utóbbi hízik.
persze az IR-es hízik, rosszul írtam. :/