30

 47 ,  1 

Olvasom Simonyi Balázsnál, hogy ő beza nem fog futni idén túlnyújtott hétvégi futásokat, mert egy 200 km-es versenyt úgysem lehet szimulálni egy három-négy órás szabadidős tevékenységgel.

Nos, hát itt a Földön ebből mi sem igaz, hiszen én kiválóan tudom nemhogy szimulálni, de faszán, élőben produkálni a lét minden szintű fájdalmát, ami csak rám vár majd a maratonon. Lassan az ötödik hete minden hétvégémre megvolt a két óra pluszos elkaminóm. Félmaraton, 25, 26, most hétvégén a 30, és pár nap múlva le kellene nyomni egy elegáns 34-et.

Az edzéstervben semmi ilyesmi nincs, hogy én bekukucskáljak a harminc környékére. Nem, a terv megállt az 26-nál, vagy 27-nél. Nekem tűnt ez kevésnek, mert ugyan értettem a klasszikus felállást, hogy alapvetően gyors rövidekkel, és lassabb, félhosszú távokkal akar engem felturbózni a maratonra, de egyrészt ha valamit hajlamos vagyok nem csinálni, az az intervall, aminek nyilván meg is van és meg is lesz a maga böjtje. De ennek ellenére (és másrészt) sokkal inkább ott éreztem a problémát, hogy általában már 17-18-nál nem szoktam se én, se a lábam kívánni a még több kilométert, és onnan még beláthatatlanul messze van a 42, hiszen még ekkor a féltávig sem jutottam el.

Danit kérdeztem, hogy szerinte elég-e a 26 km, és ő ugyan a Falra hivatkozva mondta, hogy nyugodtan nézzek be 30 fölé, de a lényeg, hogy egyetértett. Nekem az az elméletem a Falról, hogy nekem nem falam lesz, mert ahhoz valamennyire sietni kellene. Én ilyet nem tervezek, engem maga a táv fog felmorzsalékozni valahol a harmadik iksz után. Ezt azt hiszem nem fogom tudni elkerülni, egy dolgot akarnék csak megúszni, azt, hogy 21-26 között vhol megijedjek.

A lényeg, hogy fogtam magam, és egy hanyag mozdulattal áthúztam a múlt vasárnapi Langsamer Dauerlauf távját, és beírtam egy kövér 30-at, majd szemrebbenés nélkül egy hasraütéses 34-et február 21-re. Az ember csodálatosan bátor tud lenni egy pihenésre szánt hétfői estén.

A 30 km pont 1000 méterrel több, mint egy viszonylagosan lazára kötött Velencei-tókör nyomvonala, mint mondjuk egy pont olyan, amilyet decemberben futottam a nem egyedüllét figyelemeltereléses, iramfutós kánaánjában.

Most egyedül voltam, csak a februári tavasz, meg a már zsebben lévő, dagonyás 25 és 26 km-em bizonygatta, hogy fasza napom lesz, semmi pánik.

Zsák, másfél liter víz, két tigris, két gél, meg egy müzli, ennyivel pakoltam meg magam. Egy gél maradt csak meg, még a víz is elfogyott. Általános jelenség ebben a sorozatban az, hogy mindegyik alkalmat eléhezve fejeztem be. Mindig tizenegy-dél fele indultam el, mindig egy kb reggel kilenc órai, indokolatlanul nagy reggeli maradékával a gyomromban. Délután kettőre, háromra a gél, meg a tigris ellenére mindig elgyötörve értem haza. Bőven van mihez adaptálódni, és bőven van mit finomhangolni.

A 30-nak sikerélménynek kellett lennie, tehát úgy ahogy van, kihúztam a kb 4 km terepet: a Hosszú-patak mellett futó sétányt és a Kamara-erdő tetejéig vezető ösvényt. Helyette elmentem találkozni Tvrtkoval a Péterhegyen – az a sapka tényleg állandóan rajta van, még családi séta közben is, kérem szépen ő egy hiteles személyiség -, ugyanúgy kifutottam a 41 villamos végállomásáig a Tópark tipikusan városvégi, félkész, legújabbkori lakótelepén keresztül, majd becsuktam a szemem, hogy ne lássam a Kamaraerdőt, és visszafordultam.

 

dsc_0549-picsay.JPG

dsc_0551-picsay.JPG

 

Innen jött egy soha véget nem érő egyenes a Camponáig, ami igazából egy félkör, sőt egy bumeráng, főleg, hogy a Camponától már hazafele kellett menni, lehetőleg nem vonattal, vagy a 33-as busszal. Ez néha meglepően nehéz feladat, de nem ezúttal, mert ekkor még erős voltam fejben. Annyira, hogy tovább is tudtam futni, el a Campona mellett, hogy meglegyen a 21 még kifele menet, biztosan ne kelljen kacskaringózni mindenféle kis utcákban Kelenföldön, mert abba állandóan belehalok, az kurvára demotiváló.

21-nél megettem a müzlimet, és azt kell, hogy mondjam, kb kétszer annyit ér, mint ezek a folyékony nyunyák, a vitatigris, meg a dekás Aptonia gél. A gélekből most egzotikus gyümölcsöset, meg kólásat vettem, és konkrétan szétégetik a számat, teljesen és vállalhatatlanul biohazard az egész koncepció.

Némileg tovább nem futottam, mint ahogy szükséges lett volna, főleg azért, mert vakmerő módon egy útszéli pisilést terveztem. A lélektani pillanatban elment előttem fél Martonvásár a vonaton, és úgy döntöttem, hogy ez még nem vagyok annyira ultra, hogy ezt leszarjam és nem pisiltem. Viszont viszonylag egyben és újrakötözött gatyamadzaggal indultam el az utolsó 10-nek. És igen, ott ficánkolt bennem a lelki tartalék, hogy a tíz már nem is tíz, mert csak kilenc.

9 km, amiért le kell futni előtte a félmaratont, azért, hogy megszokjam a fájdalmat, hogy benne legyek, hogy eltoljam, ameddig tudom az agyamtól, hogy újra felemeljem, amikor megint rám esik. A derekam is fáj, a lábaim is fájnak. 25 környékén már unalmamban, felüdülésképpen iszom pár száz méterenként, csak az érzésért, hogy valami frissességet érezzek, azt a hideg, üdítő pillanatot, amikor kitölti a számat a folyadék.

Az órámat lesem, lerázom a kezem, feltűröm a felsőm ujját, iszom, megigazítom a sapkám. Próbálom a tájat nézni és nem magamra figyelni. Mozgok a saját alaphanggá vált fájdalmas nem akarásomban. 27 után megállok egy fél percre az albertfalvai gáton, azzal nyugtatom magamat, hogy ha frissítek, ott is megállok ennyit. Kamu. Tudom, hogy csak meg akarom adni magamnak a pillanatot, amikor minden elcsendesedik, amikor kívülről rálátok az egészre, és minden a helyére kerül. Csúcspontot, katarzist, értelmet keresek, hogy ne csak a monoton, öncélú hajtás legyen, mert csupán magáért a sportért kurvára nem csinálnám ezt végig. Bármilyen mesterségesen kreált, félőszinte pillanat ez, a tudatosság ellenére is működik.

Már csak 3 kilométer és meglesz a leghosszabb táv. Nem vagyok jobban elfogyva, mint a sarazós 26 km végén, bármennyire iszonyatosan sok a háromezer méter ebben a fájdalomban, tudom, hogy meglesz. Bírom még, csak a zaj hangos baromira a fejemben.

Szemem sarkából látok egy futót közeledni, elindulok én is, már futva ér be, elhaladva int egyet. Ránézek az órámra, nem látok tragikusan szar értékeket. Na jó, így lesz ez valószínűleg akkor is, kis szakaszokból fogod felépíteni a végét. Még három kilométer…

 30.JPG

 

19 hozzászólás “30” bejegyzéshez

  1. Jó lesz ez, meglesz az a maraton szépen! És ott könnyebb lesz, a versenyhangulat és a többi futó segíteni fog! Jól tetted, hogy benéztél (és még legalább egyszer benézel) 30 fölé, igenis kell az a maraton teljesítéséhez. 🙂

  2. Szerintem kurvajó vagy, ahogy ezt lertad, annyira átérezhető 😀 mondjuk én nem mernék megállni 27nél, mert fénék, hogy az életbe nem indulok el újra.
    Na de jó lesz ez majd..:)

  3. nem akarok ünneprontó, hurrálopó, hajráelhajtó kekec fasz lenni, szóval csak óvatosan jelzem, hogy ha ennyire démonizálod litániaszerűen hogy de-kurva-nehéz, akkor az is lesz. 🙂 én jobban szeretek úgy futni, hogy jól essen, ha ilyen állapotban lennék, mint ahogy ezt a mostani posztod visszaadja, akkor eszem ágában nem lenne négy órát kínkeservezni egy maratonotn. Minek?
    feltételezem, hogy valamennyire azért szórakoztatási célból írtad bele ezt a gigászi emberi drámát.
    ha kilenckor reggeliztél, és délben indulsz futni, akkor szerintem nem különös, hogy 2-3 óra múlva eléhezve ér véget a futás, az a kis szénhidrát amit ezek a nyunyák bevisznek semmit nem érnek, a vércukrod már a béka segge alá süllyed. próbálj meg vmi alacsony glikémiás indexű, lassan felszívódó kaját enni két órával futás előtt, hátha akkor jobb. (én egy paradicsomos babos, sültszalonnás, tükörtojásos, teljeskiörlésű pirítósos reggeli után egy órával futva is éhes lennék 3 óra múlva)

  4. @haanchee: Esküszöm azt olvastam elsőre, hogy a többi autó segíteni fog 🙂 Le kell szoknom a tudatalattiról.

    @DSL: Te meg a 27 🙂 Na de majd remélem tényleg jó lesz ez egyszer, a próféta szóljon belőled 🙂

    @regulat: Mr. Börzsöny Kapuja. Nem is ragozom tovább 🙂 De tény, hogy ez itt inkább a belsőgumiról szólt, pumpálni kell rendesen!

    hajráelhajtó@rrroka: dehogy démonizálom, tényleg ennyire nehéz volt, és tökre realisztikusan írtam le mindent, egyszerűen ekkora hős vagyok. Még az sem gátolt meg, hogy néha mások is olvasnak, én ide kérem szépen nem szórakozni járok!

    Teljesen igazad van a kaját illetően. Ha kicsit is hajlandó lennék ennek a témának tudományosabban, vagy akár csak jobban odafigyelve, lerakva dolgokat nekimenni, akkor már eleve 77 kilóval hasítakék, nem a 82-83 kilós kölyökhájamat cipelném idióta módjára. És igen, a reggelivel, meg talán az eléhezéssel sem lenne akkor baj.

  5. Nem értek egyet teljesen, nem a reggelivel van para, sőt, aki elvileg fogyni akar az ne is egyen sokat futas elott, en sem szoktam, konkrétan rosszul is vagyok ha nem üres hassal kezdem. Inkabb a futas közbeni frissítése kene szemügyre venni, lehet oda kene több. Egyébként enis ugy frissítek, tigris, muzli szelet oszt kalap. Csak nekem elég az 50kilomhoz óránként valami, neked meg valszleg nem. +farkaséhség a tul gyors tempó miatt is lehet a végére.

  6. Kemény vagy! Nekem mostanában a délelőtti/reggeli futás előtt a zabpehely jön be, belevágsz egy banánt, méz, kis fahéj, fél-egy órával után el lehet indulni simán és elég sokáig kitart, mondjuk én nem futok ilyen távokat.

    Ebben a maraton dologban az lehet a legszarabb, hogy az esemény előtti pár hónapban (?) a hétvégi ~30 km-k jelentik a szórakozást a haverok és a kocsma helyett. 🙂

  7. Bocs, hogy eltérek a fő csapásiránytól, s leleplezem saját tájékozatlanságomat, de mi a csuda az a tigris?

  8. @videkiman: ezekről nem is a futás miatt álltam le, hanem mert annyira durván másnapos és kialvatlan (piálás után hajnalban már iszonyú éber az agyam) tudok lenni viszonylag nem sok alkohol elfogyasztása után (ilyen két, max három sör, egy pálinka szintről beszélek).

    Viszont tény, hogy néha egy lazább estének is keresztbe tesz úgy, ahogy van. A péntekek tipikusan ilyenek.

  9. Mint szépirodalom nagyon tetszik, viszont Rókával értek egyet abban, hogy nagyon-nagyon brazil-szappanoperás-meghalás lett az üzenet.
    Nekem “könnyű”, bokaszalag szakadás után kezdtem futni újra. DE, sokmindent átértékeltem közben.
    Pl. miért akarnék 42195métert futni? Minek???
    Attól több, jobb, egészebb ember leszek?
    Szörnyű leírva látni, tegnapelőtt 3 (3!!!) kilométert futottam (volt 46 anno), és bazdmeg… jólesett.
    És lesz ebből újra több, persze, amit a szar szalagok engednek kihozom, de nem hiszem, újra beleállok egy kilométerfetisiszta buzulásba.
    Azért futok, mert jól érzem magam közben. És olyan távon, amíg ezt érzem.
    Coelho kenyerét nem akarom elvenni, de talán olyan célt kell találni, ahol a hozzá vezető út is élvezet, különben szart sem ér az egész (Utolsó cserkész). 😉

  10. @Zsákszabi: Szóval hápogok egy ideje, de ez a komment nem változik. TE MOST ENGEM LECOELHOZTÁL???! 😀

    Személy szerint nem hiszem, hogy ez a sport, akár csak hobbiszinten is megoldható csak komfortzónán belül. Néha azért mindannyian megnyújtjuk, meghúzzuk. Én most ezt szeretném elérni, a 42 kmt, és nem gondolom úgy, hogy a lelki vagy testi egészségemre káros lenne. Nem ultrának indulok neki, én ezt az én cipőmből nem látom fetisizmusnak, teljesítménykényszernek, nem írtam be az évre 2016, vagy 3000 kötelező kilométert.

    És attól függetlenül, hogy szenvedtem közben, tényleg imádtam, hogy ezt csinálom. És ez nem önbüntetés, nem sanyargatás, szintíszta építő büszkeség. Van, hogy csak a vége jó, amikor visszanézel, hogy ezt mind végigcsináltad. Mert nem kell mindig mindent élvezni. Igazából erre senki sem képes. Meg kell tanulnunk kezelni az élet valóságát.

  11. @téglánakgyors: Nos, igen… ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli! 😀
    Több nap, mint kolbász…khmm.
    Mielőtt abszolút szétoffolnám a drámai posztodat ;), azzal teljesen egyetértek, a komfortzónából ki kell, és jó érzés is kilépni. A jólesiket ebben az értelemben használtam. Az meg ezek szerint neked is ugyanígy megvan, csak szeretsz közben haldokolni! És-legalább egy mondat erejéig-komolyra fordítva, a 34km már tényleg nagyon kemény, azért tényleg küzdeni kell, nem akartam elbagatellizálni, gratula a kitartásodhoz!
    A 42-vel meg semmi bajom, kinek a szőkék, kinek a póker, kinek egy kurva hosszú aszfaltcsík (a csík egyéb asszociációkat is ébreszthet, de végülis egészségtudatos blogon nem kokainozunk elsőre).
    Szóval Pali-bátyám, corrida, corrida, csak előre! 🙂

  12. én is simán elindulok éhgyomorra reggel futni, nem is tudnék sok dolgot betolni, mert időben nem férne bele. Néha, ha nagyon hosszút futok (25 fölött), akkor van, hogy betolok egy kis banánt és leöntöm vízzel.
    Vitatigris amúgy, amit elviszek magammal. De én fm távig nem is frissítek semmivel. Ez is baj mondjuk, mert a regenerálódásban azért mindenképpen segít, ha közben tolok a szervezetemnek cuccot.
    De már megszoktuk egymást, a szervezetem és én 😀

    gratula a harmincsok km-hez!

  13. @Zsákszabi: ne csináld, nyugodtan, ez a blog sosem fogja magát komolyan venni 🙂

    @snatch_: Köszönöm! A kajamegvonást állítólag lehet és van értelme gyakorolni. Ez talán Olivér mondta, írta valahol, bár ebben nem vagyok biztos. Meg abban sem, hogy ezt milyen szinten, milyen távra értette.

    De víz nélkül nekem még télen is csücskös néha ezen a távon.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük