Vajon tényleg minden úgy történt, ahogy annak lenni kellett? Vagy csak ezzel egyszerűen könnyebbé tesszük magunknak az elfogadást afelett, amin már úgy sem tudunk változtatni? Kényszerű, és könnyű felmentés.
Óriási közhelyek előtt malmozzuk el a legtöbb időt, ez is az, de ahogy ott állok fent, messze a tó felett, az Ingóköveknél, abban a hatalmas, zümmögő csendben, mindentől és mindekitől távol, mégis olyan közel a városhoz, amelyhez néha-néha közelítve még negyvenhárom évesen is nagyobb bennem a gyomorideg, mint a nosztalgia, nem tudok nem engedni a mi-lett-volna-ha csábításának.
Egy lassan középkorú ember belátásait, frusztációját kérem számon egy tizen-huszonéves, önző, sérült, kapálodzó srácon, de mégis, milyen jó lett volna fiatalon is megélni ezt a perspektívát, hogy mennyire kicsi az, ami közelről az egész világnak tűnik, ami benne forrva mindennél fontosabb, ami mindent ural, felfal, és elhitet.
Biztos, hogy nem oldódott volna meg a fele gond sem, odaza sem, odakint sem, de talán megmutatta volna, hogy van több és van más a városon kívül.
Persze ennél többet kívánok még most is: igazából azt hiszem, hogy ha tizenegy-tizenhét vagy akár huszonhárom évesen tapasztalom meg a kövek éppen, hogy nem mozduló némasága körüli döngicsélést, ha valamikor sokkal előbb ülök ott öt percet, ha valamikor sokkal előbb nézek vissza a tó, és az onnan nem is látszó város fele, most minden, de minden más lenne, egészen egyszerűen azért, mert akkor sokkal érzékenyebb és fontosabb lett volna mindaz, amit mára már szinte elfogadtam, hogy úgy volt, ahogy volt.
Székesfehérvér kilencvenes évekbeli lakótelep-rendszerváltás-diszkó-house-közoktatás-diákmunka-munkásváros-valóságöntödéjének már-már lanyhuló, de teljesen soha el nem múló szorítása ez, ahol én, ez a félig működő,túltelitődő-feszítő-robbanó-ürítő-kalapáló-rosszul önkarbantartó gőzgép született.
Mi: akiknek nem volt autója, akik későn vettek videólejátszót, akik soha nem vettek már DVD-t, akik busszal jártak Auchanba, akik egymás után néztek inkább tévét.
Én: aki az osztálytársait nézte, hogy a Mekibe járnak, aki aztán mindenki mást nézett a kilencvenes évek pénzt szóró Fehérvár dübörgő városában, akinek nem volt második százhúsz forintja a második vadászra, aki apjától és tesójától csórt Symphoniát és Multifiltert, aki sört lopott a pultról a Bahnhofban, aki megvárta, míg nem játszanak Vadászkürtben annál a biliárdasztálnál, amelyiket ki lehet akasztani, aki a Matrózba járt nyolcvanért inni a kevertet, aki nagyjából egy hetedik generációs faszfej lehetett, és csak egy dologról volt kevesebb fogalma, mint a materiális javak tulajdonlása, az pedig a mentálhigiéné mibenléte.
Nekem Székesfehérvár volt a minden, és minden, ami onnan kirángatott, csak rossz lehetett, mert ott történtek az igazán fontos dolgok.
A szüleim sokat vittek kicsinek, talán mindenhol voltunk az országban, ahol volt MÁV-üdülő. Később egyre inkább nem vittek, magunk miatt sem, a világ is változott, én is nőttem, és minden egyre inkább csak tovább szűkült, és minden egyre inkább csak a városban játszódott le, egyre gyorsabban, keményebben, mélyebbnél is mélyebben, és már sehova nem mentek Anyáék, se velem, se nélkülem, aztán már én se akartam sehol máshol lenni, egyre kotortam magam körül és magam alatt az almot, hogy hátha van még egy megoldás, hátha van még ott szeretet, szerelem, valamilyen akármilyen megváltás, de már rég nem volt ott semmi, talán soha nem is volt, pedig én majdnem huszonhét évig kerestem a kibaszott, üres, eszköztelen kezeimmel.
Soha nem voltam az Ingóköveknél. Se Apa nem vitt el, amíg lehetett volna, se magamtól nem jutott még csak eszembe se a diákbulik, diszkók, housepartyk, házibulik, sulik, diákmelók, következő szerelmek sokszögében pattogva.
Pákozdon, Sukrorón, Velencén akkor jártam először, amikor főiskola alatt a libidóm érdekelt lett a távolsági buszos közlekedésben. A velencei kilátónál is randi miatt voltam egyszer.
—
Aztán kijutottam, túl későn, túl bután, még mindig ugyanazt keresve, csak nagyobb dimenziókban, Budapesten.
Velence, Sukoró. Sokszor kerülök a tó északi partja felé, hazafelé vezetve. Már megsejtek valami szívcsakrás vonzalmat, valahogy itt vagyok otthon, soha igazán meg nem határozva, hogy hol van az az itt, de jól esik erre autózni megpattanva a hetesről, meg-megállni a természet-emlékek ráérzéses tengelyén nyilvánvalóan, de megfogalmazhatatlanul és megfoghatatlanul önmagamat keresve.
További évek. Már futok. Dani visz először az úthoz legközelebbi sziklacsoportosuláshoz, de ennyiben is marad az ismerkedésem az ismeretlennel. Körbefutom párszor a tavat.
—
Most. Tudtam, hogy kell egy cél UB után. Már nem érzem feltétlen ezt a vágyodó-nosztalgikus közösséget a tó északi partjával, egyszerűen csak tudom, hogy ez kulturális tartozás, hogy végre megnézzem és megismerjem mindazt, amit nem láttam akkor, amikor talán még érdemben többé tehetett volna. Nincsenek kétségeim a perspektívák és szemszögek változásának jelentőségéről, nekem a futás mindig is erről szólt, a felismerésekről, a rálátásokról, a mindennapok bogózásairól. Ütött volna, tudom jól.
Dani bedobja a B-kört, menjünk oda, rövid, túlélhető, a huszonhat kilométer nem sokkal több, mint a huszonegy, amit mostanra már kétszer is megfutottam. Elengánsan és hallgatólagosan eltekintünk attól a ténytől, hogy ezt aszfalton tettem, és évek óta közöm nincs a terephez. Viszont messze van, Krumpli mellől, a GYED-ből nehezen ugrom ki egy spontán Vértes látogatásra. Ekkor jön a képbe a Velencei-hegység, hogy ott is van valami instant akármi, mert most már mindenhol is van. Ott a Kocka kör van – legalábbis nekünk az ugrik be – , három felvonásban.
Próbálom felfogni az opentrails–geogo összefonódását, valamint a túra teljesítésének mikéntjét. Ez elég sokáig tart, és nem is sikerül, de legalább arra elég, hogy a józanságnak engedve a tizenhetes körre készüljünk, ne a huszonötösre.
Aztán végül Dani el se jött, a nevezéses-indulásos kód sem érkezik meg időben (kell neki huszonnégy óra, mint kiderült, de persze ezt sem fogtam fel.) Rosszkedvűen állok a hétvégi reggelen az Oázis kocsmánál, szarok az egészre, lefutom egyedül, parasztba, csak úgy, mint az állatok. Nem kell érem.
Két másik kocsma előtt is elfutok, mire elkezdek kapaszkodni az egyik felfelé vezető úton. Egyik sem üres, és senki nem rosszkedvű. Csak én.
Már Pákozdon eltévedek, hiába mutatja az utat a Fenix 6X. Mire fel-, aztán lekeveredek a Bella-tóhoz irgalmatlanul sok időt veszítek. Semennyire nem vagyok a jelenben, nem figyelek, nem vagyok ritmusban, robot vagyok. De pont a megoldandó feladat végre átdob a jó vágányra, majd a tó látványa felett érzett meglepődés meghozza a gondolatot, hogy fenébe nem is hallottam erről negyvenhárom éves koromig, főleg, hogy abból huszonhatot a legközelebbi nagyvárosban éltem le?
Valaki előmászik a part mellett felállított sátorból, álmosan, barátságon rám köszön, és zsigermélységig érzem, hogy bassza meg, ezt kellett volna nekem is, de hányszor. Futok tovább, végre megérkezem oda, ahol már fél órája vagyok.
Mind a három sziklánál megállok, megcsinálom a kötelező képeket. Az utolsó a legnagyobb, mint valami mesebeli troll, egy barna szörnyeteg, leng a szakadékszerű lejtő tetején, ide még Dani se hozott el, még soha nem láttam, még csak képen sem, nem tudtam, hogy ilyen kőszörnyeteg létezik a határban. Rámomlanak a gondolatok, azok húznak le a lejtőnek alig nevezhető, szinte függőleges domboldalon, egyenesen bele egy rendes, árnyékos, teljesen erdőszerű erdőbe. Nem tudtam, hogy van itt rendes erdő. Bozótos, füves, kopárság, az igen, az megvolt. Erdő? Hát hogy került ez ide?
Erdő, végig a vízmosás mellett, forrás is van, farönkökből tákolt kis híd is van. A Kocka-kör összehoz itt egy nyolcas-szerű kereszteződést, össze is zavarodom, amikor másodszor ereszkedem le az átkelőhöz, legalább háromszor indulok el rossz irányba a térképes segítség ellenére. A három éve pihenő Adidas Terrex Agravic eddigre megöli a bal lábam kisujját. Az előző futóéletemben gond nélkül letudtam vele a kicsi Szénást, a Bodri Trailt, és a Muzslán se miatta sérültem le, de most a kisujjam folyamatosan beleakad az orrész ragasztott merevítésébe, szétszedi a körmöm.
Az utolsó hét kilométert behúzott karmokkal, plusz egyre feszülő piriformisszal tudom le. A vége fele valami dögletesen meleg, poros, mezőszéli dülőutakon visz a pálya, sok emelkedettség nincs a gazdasági területen, le is ülök megnézni az ujjam a legmélyebb pillanatban. Végigsántikálok az utolsó három kilométeren. Megcsináltam, de éppenhogy, igazából pár perccel már kint is vagyok a futós szintidőből, még jó, hogy nem is tudtam, és nem is akartam már regiszrációval bűvészkedni a körön.
Mérges vagyok a cipő miatt, főleg, hogy talán kétszáz kili sincs benne, minden mást viszont elfogadok, pontosan tudom, hogy semmiféle állóképességet nem tudok felmutatni, azt még valahogy ki kell szorítani az időmból, belőlem.
Pár nap múlva Enikő megkérdezi, hogy mik a céljaim? Semmi nem jut eszembe, igazából örülök, hogy újra futok, de semmiféle hagyományos verseny nem motivál. Kevés az időm, történetet, kalandot akarok, kicsiből a maximumot. Igazából újra a Velencei-hegységet akarom. Megfogalmazni, konkretizálni, megismerni – bármilyen szegmenst is nézek, rengeteg minden maradt még odafent, elnyúlva, messze a tó felett.
Ma voltam újra, már nem egyedül. Könnyebb nem lett, csak húsz perccel gyorsabb. Elmesélem majd ezt is, aztán újra megyek.