Először voltam úgy, hogy futottam. És bár a hajnali futás valahol Szemestől Zamárdiig a lehető legtompább, valamiféleképpen fülbedugulós, önmagamba záródós, át nem látható volt, örökké hálás leszek érte, mert három év végtelenné váló szarakodásnak vetett véget – írom ezt úgy, hogy már milliószor megfogadtam, hogy futásidőjárásjelentést csak feltételes módban írok. De háthahátha talántalán véget ér ez a végtelen sehova nem tartás.
A legdomborúbb, a legmaradandóbb benyomás az a tíz-tizenegynéhány óra lesz ebből a 2022-es UB-ből, amit egyedül, körülöttem valami akkora csenddel töltöttem el a fonyódligeti váltópont környékén, egy közeli panzióban állomásozva, az indulásomra várva, hogy szinte sípolt a fülem a hirtelen, nagy mindenből kiszakadástól.
—
Azt hiszem a csoport nagyjából kicsavarta magából minden ubécsapatok kvintesszenciáját, Csillának kis szelencékben kellene árulni ennek a 22 óra 49 perccé zanzásított, sok hónapnyi szervezésnek a izzasdságszagát. Mesélem:
A mi csapatunk egy anyacsapatnak indult (hol máshol indulnék először az UB-n, ha nem egy anyacsapatban?), bár a nevünk mindenre utalt, csak erre nem: UBKB45. Merthogy ez eredetileg nem a mi nevünk volt. Valaki biztos egáncsolt valakit a postai csekkbefizetés előtt, kirántotta a kezei közül a nevezést, és az vélhetően meglepően sötét üzelmek közepette (sose baszakodj csoportokba szerveződő anyákkal) végül Csillánál kötött ki.
Három lány kiesett, mert különféle babaszabotázsok történtek:
a.: jelenlegi babától élni nem hagyás
b.: újfent megbabázódás
A két odakeveredett fiú közül az egyik a beígért harminc kilométer helyett csak félmaratont vállalt be (férfiak…).
Csilla új tagokat szervezett, akik közül az egyik az ő férje volt, majd az indulás hetében hirtelen felindulásból mindketten covidosak lettek.
Csilla még újabb embereket szerzett.
A start reggelén úgy szálltam be a többünket fuvarozó céges autóba, hogy a sofőrünk (az egyik futólány férje) aznap reggel már egy komolyabb történetbe bonyolódott a vécén, bár induláskor a jövőt tekintve még viszonylag optimista és délceg volt. Füreden már nem volt délceg, viszont passzívan támasztotta az aldis parkolóban található legközelebbi fát, majd aktívan hányt. Ez egy autó minuszt jelentett a csapatnak.
Utolsó utáni pillanatos átszervezés: egy autóval mennek a lányok, én elmegyek az estére szervezett fonyódligeti szállásra a sráccal, hiszen ők így pont elférnek kényelmesen a megmaradt autóban – én meg amúgy is majd a déli partról indulok fényévekkel később. A kiesők helyére beszervezett emberek szerencsére leginkább önjárók voltak, jöttek-mentek, csak egyiküket kellett leemelni egészen este a vonatról, Fenyvesen. (Ő végül két órát várt az állomáson.)
Eredetileg „este” futottam volna. Egy későbbi – kényszerből újratervezett – verzióban ebből nappal lett, majd az újabb átszervezésben újra este, amiből aztán egy hajnali hármas rajt kerekedett ki.
Vissza a fosáshányáshoz: a Csilla által ajánlott, hirtelenjében beszerzett Bolus Adstringens csodákat művelt az outputban elfáradt ex-csapatsofőrnek, aki a 13:25-ös indulás után immár frissen és üdén a személyi sofőrömmé lépett elő. Egy kompos huszárvágással leszállított Fonyódra, út közben munkájával kapcsolatosan, valamint szerencsémre érintőlegesen mesélt kicsit a gráfelméletről, ami – a befogadói bázist tekintve – ha másra nem is, arra mindenképpen elég volt, hogy onnan már ne aggódjak a rosszulléte, illetve a vezetési képességei miatt.
Én is bevettem egy ilyen tablettát, mert ugyan minimum kettő, tavaszi fosóshányós időszakon mi is túl vagyunk már, és nekem egyik sem okozott nagyobb gondot, egy egyéjszakás, 38 fokos kalandon túl, de azért mégiscsak kevéssé lenne kívánatos hajnali négykor telibekapni egy random nyaraló kapuját két váltópont között.
A szálláson a sofőröm elbúcsúzott, magára csukta a szobaajtaját és innen éjfélig hirtelen valahogy teljes váratlansággal rám szakadt a tökéletes egyedüllét. Ebédeltem egy igen jót a panzióhoz tartozó, kockásabroszos vendéglőben. Vettem a közeli kisboltban pár kőműves szendvicset, kiballagtam a fonyódligeti váltóponthoz, belementem vádliig a Balatonba. Feküdtem a füvön, néztem az évek óta nem látott nyüzsit, a rengeteg futót, ahogy érkeztek, készültek, felfokozott hangulatban biztatták egymást, poénkodtak.
Néztem a felszerelésüket, a cipőiket, és újra átéltem ezt a velük vagyok, de mégsem érzést, és újra rám zuhant ez a mérhetetlen belső hiány, hogy olyan jó lett volna végigbulizni, végigbarátozni, végigcsapatozni ezt a versenyt. Bármennyire hülye hasonlat, de annyira mélyen vett erőt rajtam ez a valahová tartozás vágya, mintha egy követ dobtam volna egy kútba, csak húzott, és húzott ez a elképesztő gravitáció, hogy ugyanolyan futóhülyékkel tudjak végre futásról beszélni, mint amilyen én vagyok, addig és úgy, ahogy akarok, ameddig el nem fáradok ebben. Nincs mese, változnak bennem a dolgok, bár továbbra sem hiszem, hogy a személyiségem erre valamennyire is alkalmas lenne.
Nyilván ebben a nagy megesésben az is benne volt, hogy bármennyire is imádkozom egy-egy ilyen egyedüllétért Krumpli és a vele járó őrület mellett, hirtelen nem tudtam mit kezdeni magammal, nem tudtam igazán élvezni ezt a nyakamba szakadt egyedüllétet – főleg ennyire hirtelen és hosszan nem. Pedig előre bekészítettem a Kindle-re minden könyvek legpopcornabbikát (Dan Brown – Eredet), olvastam is, pihentem is, aludni is próbáltam – de nem tudtam kikapcsolni. Kisétáltam naplementézni is, ami ott, Badacsonnyal szemben messze felülmúlta minden várakozásomat.
A délutáni, esti műszakos lányok végül megérkeztek valamikor éjszaka, röviden beszélgettünk (Előkerült még egy sofőr, aki kísért is egy elektromos rollerrel, de az lemerült, úgyhogy a futó is, meg ő is sétált öt kilométert, és végül ez a söfőr hozta őket a nyaralóba. Én már meg sem próbáltam beilleszteni ezt a történetszilánkot a történet egészébe.)
Előkészítettem a cuccaimat, hogy ne a szobatársamat zavarjam hajnali kettőkor, aztán csak vártam éberen fekve, hogy teljen az idő.
Megjöttek értem, beszálltam, autóztunk az éjszakában, abba jól ismert begubózós, betakarózós, sztorizós hangulatba ültem be három másik ember mellé. A brutálisan megvilágított POLICE váltopont előtt vártunk vagy negyedórát, talán többet is. Be kellett volna melegítenem, de éppen hogy csak annyira sikerült beizgulnom a takarózós hangulatból, hogy el tudtam menni egy gyorsat a mobilvécére. Nagy nehezen kocogtam egy kicsit alibiből, aztán már kiabáltak, hogy mennem kell, rögtön megkapom a váltócsipet.
És elindultam a nem tudom honnan a nem tudom hováig. Hamar kiderült, hogy elég komoly lehet páratartalom, mert ömlött rólam a víz a vékony hosszúujjúban is, hiába volt csak tizenhárom fok. A második kilométer után a biztonság kedvéért megvártam, míg magától kijött az árokba nagyjából fékezés nélkül belebukó bringás, és ha már álltam, akkor le is vetettem a felsőt. Sokkal jobb lett. A lámpa viszont nem akart megmaradni a fejemen, a sapka felett. Amúgy is idegesített, hát kézbe vettem, és ott is maradt végig. Nyilván sapka nem kellett volna rám, és amúgy meg kurvára terhelő volt mentálisan a kezemben kapcsolgatni a talán őszödi, vállalhatatlan minőségű, koromsötét bringaúton a lámpát. Márkabuzi létemre persze nem akarok dekás mellkaslámpát venni, pedig ott, éjszaka messze annak láttam a legtöbb értelmét – illetve láttam egy elég profi, Terminator 2-féle futással nyomuló srácot, aki a valamiféle derékra erősített lámpával haladt, na, az nem dekásnak nézett ki, érdekelt volna.
Az ötödik kilométerre nyilvánvaló lett, hogy gyakorlatilag se lassabban, se gyorsabban nem tudok menni, mint az a monoton hat tíz, amibe beleragadni látszottam. Egyszerűen semmi, de semmi visszajelzésem nem volt magamról, tényleg, mintha bedugult volna a fülem, semmi kapcsolatom nem volt se igazán magammal, se a környezetemmel, na meg át sem láttam az egész eseményt sem. Csak az egyenesek voltak, amiket néha megszakított egy-egy frissitőpont.
Ittam, sokat, meg is álltam mindahányszor. Aztán nem volt, miért maradnom, belemerültem újra a hatos tempóba, az elején frissebben, majd lassabban. Aztán újra váltópont, újra csippanás, újra pohártöltés. Néha megelőztek, néha én előztem, talán még az agyam sem járt. Annyi diagnosztikát azért lefutattam, hogy bemérjem, ez nem az esetleges betegség, egyszerűen tompa vagyok, fáradt voltam. A pulzusom ugyanúgy cammogós, mint a tempó. Hát akkor ez van. De legalább félmaratonon van ez, nem a már három éve rágott öt vagy tíz kilométereken.
Földvárnál nagyon vártam A Nagy Lejtőt, mert 1999 napfogyatkozásos nyaráról – pár itt nem megosztandó esemény mellett – az maradt meg, hogy naponta elakadt egy kamion a főúton felfelé, ami nekem most lefele lesz. De nem jött a lejtő, a parton lapos volt minden. Én is lapos voltam.
Igazából a szántódi kurfli is csak bosszantott: volt egy talán ötszáz méteres oda-vissza szakasz. Be kellett menni a Rossmanig (mindenki más Aldit mondott, de én azt nem láttam), aztán mehettünk is vissza a partra, ugyanazon az útvonalon. Éppen virradt, és nyilván az összes nyomorult zombit tönkretette ez a kitérő, zavarodottan futkorásztak össze-vissza, mint az egerek a labirintusban, mindenki kérdezett mindenkit. Megtettem, amit tudtam, aztán becsatlakoztam a másik három agyi aktivitást mutató humanoidhoz a sorba, és mentünk tovább. Egy bingás majd egy kilométer után is szembe tekert még óbégatva, hogy ROSSZ AZ IRÁNY, ROSSZ AZ IRÁNY!!! Egy minket beérő, tempót futó fiú ekkor kibaszottkurvaistenezett egyet, hogy akkor mi van. Rácsaptam az egyik kis, nyilat mutató, ubés neonmatricára a közeli útjelzőtáblán, hogy ne pánikoljon. Ő megköszönte, és beelőzött.
—
És itt durranok el én:
Ez a kitérő egyébként csak arra volt jó, hogy betegyenek plusz egy vasúti átkelőhelyet, ahol Muki igéretével szemben nem segített egyetlen egy senki sem.
Amikor már a szállásra vittek vissza autóval, éppen bekaptunk itt egy pirosat, a síneknél. Folyamatosan jött át rajta a sok hülye, én a végén már inkább nem is néztem oda. Hajnali öt után voltunk, ha nem is volt olyan fáradt mindenki, mint én, ez az napszak bizonyára senkinek sem a legélesebb időszaka. Életveszélyes volt, amit csináltak. És senki nem volt ott a staffból, egyetlen ember sem.
Ehhez képest nyilvánosan keresztre feszíteni egy embert csak a dolgok sokkal könnyebbik végének a megfogása. Ez a nyilvános keresztre feszítés, arccal, névvel, de legalábbis teljesen beazonosíthatóan, ez nagyon megy Mukinak, gondoljunk csak vissza az ominózus UTT-re, ahol azt a szerencsétlen, béna döntést hozó lányt úgy lincselték meg abban a Facebook posztban, hogy én ott és akkor elvesztettem az illúzióim döntő hányadát a futással, mint léleknemesító tevékenységgel kapcsolatban.
2021 óta nincs jóváírás. Miért? Miért nincs ott minden átkelőn valaki? Ha volt, miért ment el? Miért nincs ellenőrzés erre, hogy van-e ott valaki, ha lenni kellene? Hadd tegyem érthetővé: ha valaki ott marad egyszer a síneken, onnan aztán örökké, amíg UB az ubé, minden helyszínen lesz élő sorompó, kerül, amibe kerül, az hétszentség. Nem tudom, miért kell megvárni ezt, miért gondolja a szervező azt, hogy elég tanulságot ad egyetlen embert virtuálisan kivégezni, miközben több tucat ember surrant át ellenőrizetlenül a piros lámpán a hétvégén?
—
Nem volt katarzis a beérkezéskor, mindössze csak egy kis megkönnyebbülés, mint egy szerencsés, halk puki a második randin. Bemutatkozott az utánam induló lány, ami kicsit visszarántott a jelenbe: némileg összekaptam magam, én is bemutakoztam neki, és elnézést kértem a késésért. Odaszaladtam még a parthoz, hogy lőjjek pár képet és mentünk is vissza Fonyódra.
Zuhanyoztam, csendben bekúsztam az ágyba, és felszínesen (talán) aludtam reggel fél kilencig, amikor is kiderült, hogy reggelit, na azt nem kértünk a foglalásnál, pedig ott és akkor mit sem szerettünk volna jobban. Mindenki megette a maradékot, amit talált magánál, benyeltük az életmentő kapucsinót, amit azért lefőzött nekünk a panziós gazda, és nem sokkal később indultunk is haza.
Én aznap még meghúztam egy egészen kicsit az autót, amikor becsületből kivittem Anna anyukáját a távolsági buszhoz. Azért mégiscsak tré lett volna, annyit mondani, hogy kösz, gyere máskor is, a buszhoz meg kitalálsz egyedül – főleg Anyák napján. De tény, hogy butaság volt kocsiba ülni.
Két nappal később még mindig folyékony ólom voltam, igazából csak szerda éjszaka sikerült többet aludnom, de ha őszinte vagyok, még mindig nem nullszaldós a történet (csütörtök este van) (azóta már péntek este)- ez valószinűleg a poszton is látszik, érződik, bár holnap még biztos lektorálom még egy kicsit félszívvel. (Éppen azt teszem. Háromnegyedszívvel.)
Csak belül dédelgetem egy titkos elégedettséggel a számaimat: talántalán háthahátha megvirradt már végre.