Májusra várva

Nem tudok erről – még mindig nem merem leírni, hogy róla – nem férfiként írni. Megítélni sem tudom, hogy mennyi az, amit látok, érzek a küzdelemből, várásból, hány méter az a maratonból, ultrából, amit végigkísérek, végigülök a várótermekben, odabent, a második széken, a hokedlin az ultrahang mellett, előtte térdelve, esténként hasába szúrva.

A futásból first world problem lesz egy pillanat alatt, sokadrangú önzőség, szükséglet, teher, minden elvárásnak megfelelni nem tudó szelepaktus. Oda tolom, teszem, halasztom, ahova éppen tudom, öt kilométerekre, ebéd helyetti Városligetekre, csak ne legyek fáradt, legyek fitt, kipihent, egészséges, optimista, laza, és tettrekész, amikor, ahol és ahányszor és akárhogyan is próbálkozunk. Két nappal előtte, két nappal utána, kétnaponta, naponta, naponta többször napokon át, bizonytalanságban, félelemből és szorongásból ismételve, netről és orvostól tanulva, mégsem látva és nem tudva semmit, nem kipihenten, nem optimistán, nem lazán, ki tudja, hogy egészségesen-e, szerelmet, intimitást ölbe kapva a muszáj elől.

Több mint három év alatt, de főleg az utolsó évben többet tanultam magamról, magunkról, mint a kilenc évünk alatt összesen. Igazán most lettünk sokkal többé mint két ember egymás mellett, és három inszemináció – reggel, most, azonnal, időre be kell érni, van-e dugó, reggel, most, azonnal, időre be kell érni, van-e dugó, reggel, most, azonnal, időre be kell érni, van-e dugó, – után az első lombikot követő idegölő hetek kimondani sem mert, reménnyé váló pillanatai megengedték, hogy innen lépjünk tovább az aknamezőn.

Laborok, genetikai ultrahang, ijedtség, kromoszómavizsgálat. A megkönnyebbülések és újrahajrázó félelmek között lassan felsejlik, hogy ennek a hullámsvasútnak lehet már soha nem is lesz vége, hogy pont úgy lesz eztán mint idén, mint most, hogy mindennapszövet lyukaiban, a mindenmás mindennél fontosabb dolgok között és után megengedem magamnak néhány percre, hogy

futóbabakocsikat nézegessek.