A tény, hogy a menyasszonyom keresztapja Németországban él, önmagában nem jelentene veszélyt a futókarrieremre nézve (én vallom, hogy van ilyenem). Viszont az, hogy szakács, már igen, sőt, e két életviteli adat kombinációja már igen szignifikánsan befolyásolta az előrehaladásomat múlt héten. Szó szerint.
Németország délkeleti részéről, az Érchegységről beszélünk, ami a kalóriakeletkezés mikéntjének szempontjából nagyjából egy sorba helyezhető Csehországgal – lásd: sör, hús, szósz, gombóc -, csak a németek a rájuk jellemző alapossággal mindennek a dupláját veszik a huszitákhoz képest. E gasztronómia- és életfilozófiának legegyértelműbb és legszebb szimbóluma a Doppelbock. A duplabarna sör. Sőt, a környékről kitekintve, a Weizendobbelbock. A duplabarna búzasör.
Az évenkénti egy kint töltött hét tehát doppelbockok, szószok, gombócok, barnaszószok, káposzták, és félelmetes húsok forgatában telik, ami idáig legfeljebb csak a befogadási limit miatt okozott kihívást, ám ezúttal már új emberként tekintettem szét a kínálaton (nem).
A sportnak elég komoly kultúrája van Németországban, Szászországban, és – tovább osztva – az Érchegységben is. Elég csak a focit nézni. Nem, nem a Bundesligát, hanem mondjuk Aue – a kisváros, ahol évente ismételt történetünk javarészt zajlik – másodélvonalbeli csapatát. (Vagy akár akármelyik város akár harmadosztályú csapatát.) Azt a tényt, hogy egy húszezres városnak ilyen szintű csapata van, nem hozom össze a magyar viszonyokkal, mert ez a poszt messze nem erről szól. Az FC Erzgebirge ugyan most éppen nem áll jól a tabellán, de a sport, mint légkör, mindenhol ott van, függetlenül attól, hogy a helyi lila-fehérek éppen elestek valami félmillió eurótól valamelyik kupában való rossz szereplésük miatt.
A sport viszont nem csak a fociról szól. Itt van a szintén másodosztályeli kézilabdacsapat is: a szurkolók lazán megtöltik egy-egy hazai meccsen a csarnok lelátóit.
Rengetegen kerékpároznak. Ugyan javarészt mountain bike-kal, teljes menetfelszerelésben tekerve az annyira hibátlan minőségű kerékpárúton, hogy minden magyar országútis sirva fakadna meghatottságában, de mindegy. Azért írjuk a javukra, hogy legalább vízszintesen nem tudnak közlekedni, mert az ott nem létező fogalom.
Aztán ott van A Fitness Center, ahova minden környékbeli kötelességtudóan eljár, és ahol ugyan a háromnegyed óra squash, gyúrás, biciklizés, teniszezéshez két óra szaunában henyélés (szigorúan meztelenül) és három barna búzasör dukál, mindazonáltal ne vonjuk kétségbe a helyiek egészséges életvitel iránti elkötelezettségét.
Én azonban megszállottként érkeztem. Nekem edzéstervem volt.
Nekik meg terített asztaluk.
Hogy világot is lássunk, nem egyenesen Szászországba autóztunk, hanem megnéztük a német megalománia egyik jeles képviselőjének, II. Lajosnak egyik produktumát, a neuschwansteini kastélyt. Mióta tudom, hogy létezik, meg akartam nézni, tehát ezzel az úttal tartoztam magamnak. Mindazonáltal – bár szép volt és jó volt, és nem bántam meg -, azt Annával egyetértésben megállapítottuk, hogy mégiscsak kétszer ekkorának képzeltük, valamint azt is, hogy azt hittük, hogy kétszer olyan magasan fekszik, mint ahogy. Mert amúgy csak egy dombon fekszik. (Tény ugyanakkor, hogy a rögtön a domb mellett húzódó hegyek, sziklafalak elég drámai környezetet teremtenek.)
De. Ha nem lett volna a bajoroknál már hó, ha nem sétáltunk volna Augsburgban, és nem töltöttünk volna egy igen hangulatos estét a Weisser Hase vendéglőben, ha nem éreztem volna végre azt az Übernacht Hostelben (a 8,2-es bookingdotkomos értékelsé azért némileg túlzás), hogy végre eltűntem kicsit a saját életem mindennapjaiból, akkor lehet, hogy mégis húztam volna a számat.
A kétnapos kitérővel viszont pont két futás maradt ki. Továbbá már vendégségben van az ember, és másik három főhöz kell alkalmazkodni, akkor nem azzal kezdi, sőt, még csak nem is azzal folytatja, hogy elmegy futni, amikor csak a kedve tartja…
Az idővel szerencsénk volt, tehát amikor végre kit tudtam surranni, nemkét méter hó várt odakint, folyamatos utánpótlással amivel ott is csak nehezebben tudnak mit kezdeni. Este sem lett hirtelen minusz tíz fok, azután, hogy a hegyek alá bukott a nap. Ez ott október végén bármikor előfordulhat.
Az első futásomat a kisváros utcáin tudtam le. Aue egyes részei külön magaslatokon helyezkednek el a folyóvölgyben elterülő belváros felett, tehát a szükségesnek ítélt minimum 10 kilométer még úgy is könnyedén összejött, hogy a sötétben csak a kivilágított és ismert részeket futottam meg. A kórház feletti kisutcák. El a döneres felé. Posta, Simmel, templom, másik templom, városháza. Vissza a hídon a Mulde felett. Még egy kis kacskaringózás.
Leírva nem hangzik sehogy, az egyetlen bökkenő, hogy a közbeeső emelkedőket pár nap lustulással, és megnövekedett gyomorűrtartalommal csak valami iszonyatos erőfeszítéssel tudtam bevenni.
Megdöbbenve néztem a végén a laptora, hogy csak 161 méter emelkedést ad az egészre. Háromszor annyinak éreztem. Nem csak azért, mert TÉNYLEG meredek utcákon futottam fel, hanem mert annyira hullámzó fekvésű a város, az ottani mindennapokban annyira minden a hegyvidékről szól, a vele járó időjárásról szól – az autóvásárlás, a közlekedés, a ruházat -, hogy én azt gondoltam, hogy itt nem lehet úgy futni, hogy ne legyen benne háromszáz méter szintemelkedés. Nekem azért sikerült összehoznom. Ha elég sokat futnék ott, talán a vidéket is kilaposítanám.
A következő edzéshez Pétertől, Anna keresztapjától kértem tanácsot. Ezer százalék, hogy a környék dugig van elképesztő helyekkel, ösvényekkel, és a várakozásnak megfelelően kapából fel ishozott egy nevet: Floßgraben.
A Floßgraben egy mesterséges, csermelynyi csatorna a hegyoldalba vágva, három helységet köt össze, úgy, hogy a teljes táv – 15 km – alatt mintegy 70 métert esik. A csatornát, illetve a közvetlenül mellette vezető ösvényt az 1500-as években varázsolták Bad Schlema és Bockau közé. Auéval féltávon találkozik az út. Akkoriban faúsztatás céljából hozták létre, manapság nyilván senki nem úsztat már fát a gyerekeken kívül, de az út legkevésbé sem lett elhanyagolva. Az egyik legjellemzőbb dolog, amit elmondhatok róla, hogy itt találkoztam az egyetlen valamire való bringással: a srác országúti kerékpárral húzott el mellettem az ösvényen…
Elsőre mindazonáltal nem sikerült megtalálnom, illetve nem is próbálkoztam: séta közben rábukkantunk a Mulderadwegre, a folyót követő bicikliútra. Bicikliutat találni Németországban nem egy nagy dolog, a legutolsó falvakat is külön bringaút köti össze. Ennek az útnak a különlegességét szintén a táj adja. A Mulde folyó tipikus hegyi folyó, sekély, és nevetségesen szép zúgókkal teli. Plusz zamatot adnak a Twin Peaks hangulatot árasztó, vízhez kötődő, az NDK-ás tervgazdálkodást a kapitalizmusra cserélni nem tudó, rohadó, néptelen kis üzemek.
Itt futottam meg életem leggyorsabb 10 kilométerét. A kerékpárútnak igen aljas, laposan, de kitartóan emelkedő sávja van. Pont olyan volt rajta haladni, mint azokban az álmokban, amikor az ember rohanna, de nem tud. Olvadt rágó volt a talpam, a combon, mérgesen, érzésre alig haladva, egy helyben trappolva küdöttem. Ötezernél megfordultam. Nagyon vártam már, hogy elérjek oda, a várható megkönnyebbülés tartott életben. Hát nem könnyebbültem meg. Addigra elfáradtam, tehát az a kis lejtő nem segített semmit. Arról nem beszélve, hogy megint ott volt a vállamon a rohadék kis tesitanár, aki folyton rágta a fülem, hogy lejtőn akár gyorsabban is tudnék futni, mint felfele…
Rettenetesen kifutottam magam a végére.
Aztán meg lett a legendás Floßgraben is. Megmutatták, hogy másnap ide gyere el kocsival. Egy kis patakot láttam, meg egy széles, kissé saras ösvényt.Hát jó, egynek jó lesz, gondoltam.
Kettőnek is jó lett, ha tehetném, minden héten futnék arra egyet. Alig pár szám méter után kialakult az állandónak mondható látvány: az erdő fölém borult, az ösvény kissé összébb szűkült, még inkább a csordogáló víz partjához simult. Elkezdődött kirándulásorgia.
Balra lent, néhol IJESZTŐEN LENT, a Mulde kanyargott, bukdácsolt a farengegeten túl. Maga az ösvény néhol levelekkel, gyakran tűlevekkel, vagy csak azzal a jellegzeteses szürkészöld kavicsmorzsalékkal volt borítva. Puha, sima, egyenletes túraösvény. Álmodni lehet csak ilyet.
Jobbra tovább emelkedett a hegyoldal. Fák, az ösvény fölé ereszkedő sziklaalakzatok, vízesés, barlangszáj. Az itt ember folyton a héttörpét, meg a többieket várja. Igen, ez az. A tökéletességtől állandóan díszletérzésem volt.
A hetven méter emelkedő első nekifutásra 140 lett, második nekufutásra, amikor elmentem egészen az út végéig 174 lett. Ez nyilván a GPS pontatlanságának köszönhető, véletlenül sem mondanám azt, hogy a németek nem végeztek tökéletes munkát vagy számításokat. Arról lehet szó, hogy legkisebb út mellé mérés is komoly fantomméterekben jelentkezett.
A második utamon kénytelen voltam magammal vinni a telefonomat, ekkora lelkesedést csak fényképezéssel lehetett feldolgozni.
Valahol rohadtul sajnálom, hogy csak ennyi időt tudtam kint lenni, mert pontosan tudom, hogy ez csak egy kis ízelítő volt mindabból, amit a környék nyújtani tudna. (Ugyanakkor persze legalább ennyire fontos az a feltöltődés, amit az emberi oldal nyújtott – de hát ez a legtöbb futónak ismert belső konfliktus). Próbálok arra koncentrálni, hogy igen, ez csak egy kis felsejlés volt, de annak viszont első osztályú.
Egyelőre marad a Budapest és az aszfalton futás. Aztán ha kellően berágtam magam, ha már combig az ajtórésben vagyok, indulhatok tovább.