Tömegközlekedés

 201 ,  1 

Élvezem az örömöm.

Nem, úgy, hogy egyszerűen örülök, ennél ez sokkal fontosabb öröm. Itt van nálam a zsebemben, mint egy különleges kavics, kiveszem, nézegetem, ápolom, dédelgetem.

Na jó, nem dédelgetem, mert ez már too much, de értitek. A dédelgetést mondjuk helyettesítsük be Garmin Connect, Smashrun meg Spar Maraton Facebook oldalának olvasásával és akkor kábé képben vagyunk.

Dédelgetés ide, mellsimogatás vállveregetés oda, megértettem egy csomó mindent. Úgy voltam vele, hogy nem igazán indulok idén már versenyen, mert minek, a maratonokra már nem tudok újra felkészülni, Balaton Félmaratonra nem akarok lemenni novemberben, mert az lassan mumus lesz az utána beszerzett sérülések miatt, és így tovább, és így tovább.

Következetes ember lévén először a Balaton Félmaratonra neveztettem be magam, rögtön vele akkor már a jövő márciusi Maratonfüredre is – mert csak azért sem fogok lesérülni -, aztán jött, szintén Danitól,  a futónagykövetes, ingyenes maratonváltó lehetősége, és vele az, hogy tét nélkül megnézzem magamnak ezt a Budapesti Nagy Maratont.

Úgy voltam vele, hogy ezek engem nem vonzanak. Mármint ezek a budapesti, felfújt megaesemények. Itt futok a városban amúgy is, ha éppen hosszút, akkor simán előfurdulok akár a Korzón is, a Vár alatt is. Meleg van már ezeken a versenyeken, a tömeg riaszt, nem lehet menni, küzdeni kell a frissítéseknél – Dani konkrétan kiürült asztalokról és várakozó tömegről számolt be a legutóbbi Wizz Airen. Aztán a szmog. Tömegversenyt bevinni világvárosba nagyon necces, és egyre csal neccessebb ügy lesz, és itt Budapesten talán nem is annyira biztonságtechnikai kérdés, mint sokkal inkább közhangulati. Mindkettő nettó politika, ami megint nem lesz itt kommentálva, legfeljebb az utóbbi (újra) magyarázva:

A BSI ellen nem ápolni igyekezett személyes haragomat már mindenki unja – én is – mindössze azért lehet említésre méltóan fontos, mert nem egyedül érzem ezt.

Autós vagyok. Nem mindig, csak akkor, amikor nem kellene, akkor mindig autóval kell dolgozni mennem valamiért. Pontosan látom, hogy hova hozzák be a versenyeket, látom, hogy ami 30000 embernek örömöt okoz, az ki tudja hánynak csak alternatíva nélküli frusztráltságot. Látom, hogy nem etikus türelmet kérni, erre hagyatkozni, ezzel érvelni, ezzel kezet mosni. Nem ebben a korszakban, amikor szándékosan rábüntet a Közterületfelügyelőség – a türelmet tehát a másik oldalról nem kapjuk viszont -, vagy amikor a Városligettel kapcsolatban maga az állóháború a kommunikáció. Nem akkor, amikor legfeljebb akkor borul össze egyetértésben a város (és az ország) ideig-óráig, amikor évtizedek után gólt rúg a nemzeti tizenegy az EB-én.

 

image-0-02-05-15ebeb64db3fb758ae9cc92ccef9e68e6e427e6f15e6a3584a62029bdb7a9e4b-v-01.jpeg

 

Vallom, hogy óriási itt a BSI társadalmi felelőssége összeborulás-széthúzás terén, az más kérdés, hogy a BSI hogy vélekedik erről, tudomásul veszi-e, vállalja-e? Tény, hogy sokkal több posztot láttam arról, hogy ki merre közlekedjen, biztos van fejlődés e tekintetben, meg egyébként is hagyjuk a fenébe, már szétkérődztem ezt a témát vagy ezerszer.

Megértettem, hogy KELL indulni versenyen. Nem mérem magam máshoz, nem mások által határozom meg magam, viszont társas állat vagyok. És messze nem ugyanaz kísérni valakit, mint benne állni, toporogni a rajt előtt, vécét keresni, beállni végre magam elé, kihívni magamat, úgy, hogy több ezer másik hülyegyerek érzi többé-kevésbé ugyanazt. Kell az a lúdbőr.

Sose mérettem meg magam félmaratonnál rövidebb versenyen, nem volt számomra értéke. Ezt a hozzáállást a nagyképűség, spúrság, és az keretezi, hogy kibaszottul utálok átlépni a kényelmi zónámon, főleg, ha arról van szó, hogy megint rohanni kell, mint az őrült. Értem, és elismerem, amit sokan mondanak, hogy ezt nem tudom megspórolni. Beláttam, hogy enélkül nincs előre, még az én hobbifutó szintemen sem. Ezért mondjuk egyikőtök sem szimpatikus, de ha mindenkit letiltok, akkor ki fog ide kommentálni, szóval csak a népszerűség miatt szorítom össze a fogam, csak hogy tudjátok.

Pont ezért kell a rövid verseny, mert szerintem mégsem és soha nem vettem volna akkora levegőt, hogy na bazmeg, akkor fussak egy óráig, mint a hülye, egyedül, este a tizenegy kerben.

Egészen más volt a helyzet most vasárnap. Reggel volt és sokkal több ember akart futni.

Egyfajta nemes és bizarr bosszú, vagy mi, hogy ha a héten egyszer már a világ végén kellett parkolnom (Dürer Kert előtt), akkor legalább fussak azon a megamaratonon, ami miatt szenvednem kellett. És minden lesajnálásom, minden tartózkodásom elolvadt, ahogy már az M4-esen találkoztam valami kikúrt hajnalban az első futósba csomagolt emberrel. Szinte beleborzongtam az örömbe, mint az Egér a Marson, hogy VÉGRE valaki, olyan, mint én, létezik, él, igazi.

A kék metrón már hármas-négyes csoportokban virítottak az emberek, és feszült a mellem a jóérzéstől, hogy tartozok valahová. Majd a Deák téren a Földalattin, ahogy próbáltam befordulni, felfelé a lépcsőn,beleütköztem abba, hogy hopp, egy hétfő reggeli, osztálykirándulás eszkalálódik éppen.

AZTA!

Egy brutálisan komoly, hétfő reggeli, ZOO csemegés osztálykirándulással súlyosbított, kínai selfiecsapat-szerű tömegbe fordultam bele. Ez azok a pillanatok, amikor az én itthoni dolgozós GDP-m rohadtul alulmarad a turista GDP-k özönében, és garantálható, hogy nem érek be időben a melóba.

De ez vasárnap hajnal volt, és ez a blokk futóblokk volt. Maga a FAL! Ilyet még nem szívtam, egy darab magyar szót nem hallottam, tele volt francia, angol és spanyol szavakkal a peron. A kis sárga megjött, kinyitotta az ajtajait, és ahogy szokta, kb 0,1 tized másodperccel később már próbálta is becsukni, de ezúttal csak a szövegig jutott. Nagyjából öt perc alatt fértem be az utolsó kocsiba. Ott álltam, mint egy kis szerencsétlen, magyar sziget Budapest legmultikultúrálisabb, legvidámabb és legszürrealisztikusabb időpontban kezdődő bulijának a közepén, és egészen pontosan itt történt meg, hogy gyakorlatilag elolvadt minden tartózkodásom. Nem lehetett kimaradni, nem lehett külön állni, felszívott a hangulatuk, optimizmusuk, jókedvük. Eltűnt minden nyomorom.

Ugyanilyen tömeg próbált meg minden egyes megállónál felszállni. Az Oktogonon kétszer ekkora. Egyre inkább teret nyert az egész útvonal mentén a gondolat, hogy ha már úgyis futni mentek, akkor miért nem mennek futva a helyszínre? Nem tudom, ki hogy ért oda végül, de marha sokan voltunk 9 óra 30 perckor.

 

dsc_1932-01.jpeg

 

Frenetikus volt a helyszín, ahogy egyre több lett az ember, ahogy visszhangoztak a hangszórókból a magyar és angol tudnivalók. Találkoztam a váltótársaimmal, majd Daniékkal is, és mivel a világ összes mobilvécéje is kevés lett volna harmincezer embernek, kiéltem régóta őrizgetett perverz vágyamat és a munkahelyem kétszáz méteres körzetében agyonvizeltem végre egy bokrot. Nem kellenek ide szervezett favágások, csak kellően sok és kétségbeesett pénisz, kirohad minden a környéken egy-kettőre.

A váltópontokon nem volt ruhatár, ezért Rejtő Jenőtől tanultan az ÖSSZES futós ruhámat felvettem. Örömmel vettem részt a csoportos vetkőzésben, a maradékot odaadtam a váltótársamnak, aki felvette, a sajátját odaadta az ő váltótársának, és.. innen már matek, meg, igazából a csajok is összekavarodtak a végére, hogy ki kinek a milyében van.

 

old_school_gang_bang.jpg

Minden váltó igazi mottója

 

Nálam mindenesetre nem volt gond, megkaptam minden cuccom, és bár a jó idő miatt nem hittem volna, mire hazaértem, kellett is az összes hacuka, mert hűltem rendesen.

Tehát ott álltam KARMELEGITŐBEN (köszönöm, köszönöm, köszönöm még egyszer, most volt rajtam először, de most iszonyatosan jól jött!) a hatos, vagy hetes zónában, egy négyes matricával a rajtszámomon, és öt perc maradt a rajtig. Rájöttem, hogy kívülről ez már nem fog menni, szóval beálltam valaki szintén béna mögé, és követtem az úttörőt, át az egyre szorosabban záró tömegen. Volt olyan gondolat bennem, hogy jó lenne az öt harmincas luficsapattal nyomulnom, de lehetetlen volt akár csak egy iramfutó közelébe is érnem. Az idő ment, szóltak a dobok, ledobták a rajtbombát, és lassan mi is megmozdultunk.

 

dsc_1947-01.jpeg

 

Bazmeg az óra!

Beállítottam, éppenhogy megtalálta a jelet, és már indultam is a kapu alól, lenyomtam a startot.

Innen a hatodik kilométerig csak a hangulat vitt egymaga, szinte nem is éreztem a testem, próbáltam sávot találni magamnak, néztem, hogy öt harmincot viszem-e. Jobb voltam, mint öt harminc, de egyszerűen nem éreztem, emberek, emberek, emberek, szurkolók, zaj, buzdítás, nevetés, Andrássy út, itt szoktam autóval jönni, csak emberek mindenhol. Átsüt a hűvösön a nap, újra és újra gerjed a libabőr a felkaromon, szinte belémrobban az Élet, az agyam tetejéig tele vagyok hormonnal, kiüt a hajam alatt, beleborzong a koponyám is. Nem önmagam vagyok, nem vagyok önmagam, visz ez az millió lábú, rikító színű organizmus. Mint egy sín, úgy halad alattam a sugárút választósávja.

Opera, zenekar, őrülten szurkoló bátortáborosok, öt huszonikszes tempót megyek. Lassan elkezdem érzékelni a saját visszajelzéseimet. Valahol felsejlik a gyorsasaság és a terhelés miatti diszkomfort érzet, de egy félgondolatot pazarlok rá mindössze, hogy 10-ig biztos ez lesz, PB-t akarok, utána tárgyalunk.

Nagymező utca, kórus énekel, fél beszélgetéseket hallok, Jó sokat futottál, ja még megyek Athénba! Ráfordulunk a Bajcsy-Zsilinszkire, majdnem belefutok az első frissítő-falba, kivágódom inkább az út közepére. Vagy száz méteren egy sosem hallott hangot hallok, ahogy több ezer műanyagpohár ér földet  repedt pingpong labdaként az aszfalton. Az aszfalt besötétedik a víztől, és mindenki a hulladékot rugdalja. Kurva sok melójuk lesz utánunk, az biztos.

A Lánchídra felfutás nem esik jól ezzel a tempóval, de erőltetem. Zászlók és emberek lógnak be Clark Ádám térnél a hídról, az eleje már bőven szembe fut,visszakanyarodva az Alagútból, rá a Fő utcára.

TE jó isten mennyi ember, TE JÓ ISTEN! Csak egy mozgó massza az egész körforgalom, rogyásig tele van az egész tér.

Mi lekanyarodunk a Várbazárhoz, a Döbrentei tér emelkedőjén szétég a tüdőm, inkább nem nézem meg a pulzusom. Egyedül már rég lelassultam volna. A Vár mögött újra helyet keresek, rágyorsítok, hogy beérjek megint öt harminc alá.

Hetedik, nyolcadik km is elmegy, ezt már lazán beviszem így, jöttem rá a Fő utcán, főleg, hogy ott lejtőn szaladtunk. Két test, két agy lettem, az egyik már fáradt, egyértelműen hisztizett, de mintha csak valami szűrőn keresztül, lefojtva éreztem volna. A másikban utaztam, azzal kerestem ösvényt az emberek között, néha fel-felvettem újabb impulzusokat, beszélgetéseket, miközben szinte sajnáltam, hogy lassan elfogy a táv.

Tempóban ért a tizedik, azt hiszem a Komjádi előtt talán, 53 perc 38 másodperc, írta az óra, és a tét nélküliség még inkább tét nélküliséggé konvertálódott, én ez alatt a pár év alatt nem futottam tisztán ilyen és ekkora örömfutást, Magammal való bármiféle küzdés nélkül vittem be öt tizennyolccal a váltót a 12-ik kilométerre.

 

dsc_1953-01.jpeg

 

Ja, basszus, váltani kell, de ijedtem látom, hogy zónák vannak. Hova tartozunk, fogalmam sincs. Mindenki dől befele, várja, kiabálva keresi a saját érkezőjét, és én a sor végéig sem találom meg a párom. Szerencsém van, futva jön utánam a kordon mögött, gyorsan átteszem rá az előző nap vásárolt rajtszám tartót (az első öv, ami nem zavart futás közben), gratula, jó voltál, hajrá, hajrá, odaadja a ruháimat és már megy is tovább.

Rettenetesen hirtelen egyedül maradok a szélén, kiszakadva, és csak nézem a végtelen színhernyót. Lassan felfogom, hogy ez már nem az én versenyem, tanácstalanul, lassan felöltözöm. Megkérdezek egy szatyros valakit, hogy mit adnak. Flyerz, víz, Riska. Oké, akkor nem állok be a sorba. Felsétálok a felüljáróra, fényképeznék, de megint nem fókuszál a telefonom, hagyom a picsába, nem fér most semmi rossz érzés bele, csak ez az orgazmus nélküli futásszex, ez most azért elég rossz mégis, így, beteljesedés nélkül. De belenyugszom lassan, így van rendben, mára ennyi volt, és elkezdek újra örülni, hogy ez mekkora buli volt azért!

Elhévezek az M2-ig. Levezetésként még megnézem a Batthyányn, ahogy a többiek beérkeznek féltávra, aztán átsétálok a zebrán, és elnyel a metró.

5 hozzászólás “Tömegközlekedés” bejegyzéshez

  1. azt vágod ám, hogy rohadtul nem ismertelek meg rajt előtt a vk-ban? 🙂

    jól megírtad, nekem már fel sem tűnik a műanyagpoharak jellegzetes hangja, pedig ez annyira jellemzője a versenyeknek, hoyg egbyől beugrott ahogy írtad. 🙂

  2. @rrroka: én ezen nagyon sokat gondolkodtam, de ez ma nem az én napom, úgyhogy félve megkérdezem: mi az a vk? 🙂

    A poharak azért maradtak meg ennyire, mert tényleg belerohantam az első frissítés miatt lassítókba a Bajcsyra fordulás után, így utána nagyon szemmel tartottam a történéseket. Volumenében ilyet és ekkorát még nem láttam, lévén, hogy ez volt az első igazi NAAAAGY verseny, amelyen ott voltam.

    Nagyon köszi amúgy a megosztást, bár ha tudtam volna, hogy új látogatók jönnek, illendőbben öltözöm fel. 🙂 Esetleg nem gangbanggelek 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.