A fejben otthagyott idő

 68 

Valahogy úgy kellene lennie, mint amikor a tömegben állok, mint amikor olyanok vagyunk, mint a lovak a bokszokban. Emelgetjük a sarkainkat, téblábolunk, kiüt rajtunk a várakozásban elnyelődni nem tudott energia. Mint ahogy most a Vivicittán is volt azzal a harmincezer emberrel, tuti mindenki fel volt húzva, mint az órarugó.

(Viktort biztos a délutáni tömeg lepte meg, de Peti a reggelin valószínűleg még inkább meglepődött, mert gyakorlatilag az összes ember, akiről tudja, hogy fut, kint volt a Városligetben. Pedig előtte marhára nem vette észre, hogy rá lennének feszülve az emberek pont erre a tavaszi félmaratonra, sőt, általában szájhúzós megjegyzések szoktak …

Olvass tovább!

Nyár

 143 

A nyár millió örökkön-örökké ismétlődő pillanatképei közül talán az illatok a legfontosabbak. Idén valahogy úgy alakult, hogy alig éreztem illatokat, csak robot módjára jártam meg a napi kétszer negyven perces utat az otthon és munkahely között. Ha éreztem is néhányat, azt szinte mind futás közben kaptam el, még úgy is, hogy jobbára a meleget meg a párát kerülgettem, hogy ne telibe rontsanak neki a pulzusomnak.

És mégis, ezeken a nem túl jelentékeny kilométereken jöttek a szembe legintenzívebb emlékek, például ahogy a buja, túlérett, utakra belógó fák ontották magukból a gyümölcsösen, ragadósan, rohadósan édeskés, odavágott sörösüveg-kesernyés illatukat a csillaghegyi kis …

Olvass tovább!