Az én ultrám: a Velencei-tavi tókör

 24 

Amikor elkezdtük, a tó pont ugyanakkora és ugyanolyan volt, mint amekkora és amilyen mindig is lenni szokott. Fehérváriként, majd budapesti, örökös átutazóként azt hittem minden kanyart, minden szegletet ismerek a tó körül, hiszen ezer szállal kötődöm hozzá. Bármikor fel tudok ülni akár egy egész napos nosztalgiavonatra: nyarak, szerelmek, kalandok, sztorik ömlenek ki az emlékzsebeimből.

Tizennyolctól aztán elkezdett nőni a tó, sosem látott kanyarok, kerékpárutak, addig nem létező emelkedők kezdték duzzasztani, nyújtani a távot, és huszonnégynél már egészen konkrétan éreztem, hogy sose volt még ekkora ez a (kibaszott) tó. Ekkor kezdtem el rettenetesen szenvedni.

Máshonnan kezdtük, és fordítva is mentünk, …

Olvass tovább!

140

 19 

Odakint elvileg ciklon tombol, de Budapest megint felülírta az időjárást – csak az eső esik kitartóan. Pontosan az az idő van, amikor az ember csak bámul kifelé az ablak mögül valami irdatlan nagy, műrusztikus, ikeás bögrével a kezében. Én viszont menni akarok. Ha odahaza lennék, mint ahogy egy évig otthon voltam, most biztos, hogy nekiindulnék. Nagyon rég éreztem ilyet. Tulajdonképpen nem, de az áprilisi céltalanság hosszúnak tűnt. Most sem vagyok sokkal beljebb, de az átlag 150bpm-ről 140-re való áttérés, illetve az állandó ugyanolyan futásról a lassú-intervall/fartekre való átállás varázslatként hatott. Újra AKAROK futni. A hétfői, tegnapi 15, illetve 8 …

Olvass tovább!