Nem tudok erről – még mindig nem merem leírni, hogy róla – nem férfiként írni. Megítélni sem tudom, hogy mennyi az, amit látok, érzek a küzdelemből, várásból, hány méter az a maratonból, ultrából, amit végigkísérek, végigülök a várótermekben, odabent, a második széken, a hokedlin az ultrahang mellett, előtte térdelve, esténként hasába szúrva.
A futásból first world problem lesz egy pillanat alatt, sokadrangú önzőség, szükséglet, teher, minden elvárásnak megfelelni nem tudó szelepaktus. Oda tolom, teszem, halasztom, ahova éppen tudom, öt kilométerekre, ebéd helyetti Városligetekre, csak ne legyek fáradt, legyek fitt, kipihent, egészséges, optimista, laza, és tettrekész, amikor, ahol és ahányszor és …
Olvass tovább!
