nemmaratonman

Híreim vannak. Először is márciusban százhatvankettő kilométert futottam, pontosan eggyel többet, mint januárban. Tudom, volt köztük egy február. Az elszökött. Nem nagyon, elkaptam, végülis nem csinált semmi rosszat, csak most nem róla beszélek.  Hogy miért ünneplem a havi százhatvanakat? 2018 óta (pontosabban a 2019 áprilisi Muzslán szerzett sérülés óta) évi ezer kilométerekkel hitegettem magam sok mindenről. Talán most végre el tudok mozdulni innen, és évi sokkal több kilométerrel tehetem ugyanezt.

Aztán Jasmin Paris befutott a Barkley-n. Igen, lány,  anya,  okos,  állatokkal foglalkozik (továbbá majdnem annyira zöld, mint Greta Thunberg), de ez most mind nem számít. Ezeknél sokkal jobban örültem annak, …

Olvass tovább!

Az előző posztot írva, sokáig félretéve, átírva újra, rengeteget gondoltam egy fiúra, akit nem is ismertem.

Mit sem sejtve ő apukáját is kérdeztem a szemüvegben való futás mikéntjéről, és ez az apuka szívesen válaszolgatott az én felszínt is alig karcoló problémáimra. Két napra rá Bence elment.

A valóság egyik legnagyobb kegyetlensége, hogy a gyerekek nem halhatatlanok és nem sebezhetetlenek. A másik az, hogy közöttük vannak olyanok, akiknek ezt meg kellett tudniuk.…

Olvass tovább!

Gyermekkoromból az egyik legmaradandóbb belső élményem (ha van ennek bármi értelme), hogy mennyire sziklaszilárdan, megingathatatlanul hittem abban, hogy halhatatlan vagyok. Azt hiszem azok közé a gyerekek közé tartoztam, akiknek akármilyen okoknál fogva (=külső) gazdagabb belső világuk volt. Az én privát univerzumomban Csebimárka néven voltam világsztár,  ami páratlan énekesi karriert és egyéb hőstettek véghezvitelét jelentette leginkább (autóval ugratás, világmegmentés). A nevem első részét a cseh néptől kölcsönöztem. Mint akkoriban szinte mindenki, mi is sokat jártunk át Komárnóba mindenféle írószert, Bata cipőt, és ETA porszívózsákot venni. Jól tudtam hát, hogy Csehszlovákiának is az első része a menőbb. A második tag természetesen arra …

Olvass tovább!

Hauptalle

Valahol a távolban közeledett a hetedik kilométer. Valahol, mélyen, ugyanúgy, mint tavaly, megvolt benne a térdrogyasztó borzalom, hogy látja az ember a végtelen egyenes végén a célkaput, és ezzel egyúttal látja azt is, hogy mennyire messze van még.

De az első körben nem voltunk mélyen. Zoli valami spontán elhatározásból, vagy valami előre nem is  megbeszélt, önmagában sakkozgatott elhatározásból velem tartott, pedig ezen a téren nagy híve a komfortzónának. Én interjúzni, téthelyzetben lenni, még valamit tanulni, pénzt kezelni, befektetni (nem csak pénzt) nem szeretek, neki ez a napi valóság. Valószínűleg nincs szüksége annyira a kilométerekbe és tempókba ölt önmegvalósításokra – …

Olvass tovább!

Az imádott Saucony Ride 14-esem, a hivatalosan is legszebb és legmenőbb cipőm, ami valaha volt és lesz, – amiben akkora AHA-élmény volt rögtön az első pár futólépés is, hogy biztos vagyok benne, hogy eztán ez lesz a mérce hosszú ideig – 786 kilométernél elhagyott. Nagy csalódásomra azoknak a cipőknek a sorát erősíti, amelyek nem jutottak el velem az ezer kilométeres nirvánába, ahol hetvenkét szűz civilcipő lesné minden kívánságukat az örök rekortánmezőn.

A nagylábujjam szokás szerint lyukat fúrt a tetejébe, ami ugyan szinte minden cipőmmel megesik, ám bal, vagy a jobb pont elérte az orrésznél végigfutó belső merevítést, és folyton abba …

Olvass tovább!