Tulajdonképpen menetrendszerűen történt, akár tudhattam is volna előre, de idén reménykedtem, olyan szépen megúsztam egészen decemberig. A mindennapok átvették az irányítást, húztam, toltam, módosítottam a futásokat az edzéstervben – és ugyan, amit leadtam, jó volt – de ez mindig rossz előjel. Ha összecsapnak a hullámok, ha összejön minden, annak előbb-utóbb kiesés a vége.
Tavaly ősszel nagyjából két hónapon keresztül voltam valamilyen szinten (inkább erősebben) megfázva. Krumpli gyűjtött, hazahozott, és lelkesen megosztott mindent, amit talált. Idén ő is, és én is sokkal keményebbek voltunk (csak leveleket és ágakat hozott haza, de azt nagyüzemben) de örökké nem lehet ezt húzni. A sokadszori megúszásra bukni kell.
Talán jobb volt így, ha már valahogy kellett, hogy megtörténjen: ő még decemberben is alig lett beteg hozzánk képest, pedig két-három hetet mi, a felnőttek, végighalódtunk. Krumpli szerencsére pár nap kihagyást nem számítva szünet nélküli, teljes pályás letámadásban volt a bölcsődét tekintve.
Engem végül csak az antibiotikum rakott rendbe, ami annak fényében érdekes lehet, hogy a fő kórokozó biztos, hogy nem bacilus, hanem vírus volt. Az internet szerint. De aztán ki tudja, hogy milyen opportunista terroristák lepték el még a szervezemet egy hét után, amikor a majdnem gyógyulásból hirtelen újra lázas lettem.
Annát semmi nem rakta rendbe. Illetve hát előtte még én, de ilyet már nem írunk 2022 végén, pedig írtó büszke voltam magamra, hogy a szeptemberi, házassági évfordulós éttermezés után valami mágikus csoda folytán egy babát csináltunk a hasába. Csak úgy. Mi ketten. Punciskukisan, kémcső nélkül. Három évvel azután, hogy Krumplit három és fél év kínlódás után összekeverték nekünk az orvosok.
Hárman voltunk egy októberi napon a DM-ben, amikor Anna gondolt egyet, és a sokadik meg fog jönni görcs után konkrétan azt mondta nekem a gyerek előtt, hogy bazmeg, veszek egy terhességi tesztet. Krumplit szerencsére sokkal jobban érdekelte az, hogy a kicsikocsiba pakoljon minden legkevésbe sem szükséges dolgot (ha Decathlonban labdahiány van, ugyan ránk gondolhattok, de senki nem szegezett a franciákra fegyvert, hogy ilyen kurva nagy kosarakat szerezzenek be) semmint, hogy az anyja milyen felháborító szókészlettel rendelkezik.
Másnap reggel kérdezem tőle, hogy semmi nincs, mi? Erre hanyag mozdulattal elém pöccinti a kis műanyaz bizbaszt, hogy na, ehhez mit szólsz? Nézem a két csíkot, hogy hű bazmeg, ez péniszpower, mi más, de ezt nem mondhatom neki. Felnézek rá, és azt válaszolom, hogy fúj bazmeg, ez pisis.
A csodában van egy apró ijedelem, mert ezt az egy gyereket se tudtuk az első két év alatt legkevésbé sem normálisan kezelni – talán most egy kicsit jobb a helyzet, mielőbb valószínűleg sokkal rosszabb lesz. A második apró ijedelem, hogy jelek és a NIFTY teszt alapján fiú lesz, és, hogy én mi az istent csinálok egy fiúval? Nekem az apa-fiú zsák tele van rohadt almával, nem mintha Anya könnyebb zsákot akasztott volna a nyakamba, sőt (Sőt, SŐT, S-Ő-T), de a lányos vonal mégis inkább közelebb állt hozzám sok minden tényező miatt. Az egyik az, hogy egy kurva meccset nem néztem a vébé alatt. A döntőt néztem volna az emnégy online-on, de egyrészt kettő nulla lett, és mondtam, hogy jóvan, ennyi, másrészt jött a ninóautó a Bornemissza térre (a karácsonyi kivilágítással megterhelt, sok filmet megjárt, enyhén kiégett, de azért jófej sofőrős, Szomjoltó tűzoltó autó)
Mindenesetre a júniusig szóló futótervek hatványozott fontosságot kaptak, és ebbe valami lehetetlenül elbaszott módon rondított bele a 19 napos szünet, hiszen január 14-én félmaratont futok Bécsben, a Prater Hauptallén.
Az, hogy nem egészen voltam rendben Szenteste előtt egy nappal, amikor újra cipőt húztam, az valószínűleg az év csúsztatása, de egyszerűen muszáj volt futnom, ha egyáltalán indulni akarok a versenyen.
Valószínűleg az a baj, hogy a Garmin 955 már túl sok mindent mutat. Éreztem én is, hogy az egész mellkasom lázban ég attól az öt kilométeres kvázirésztávtól (kb kétszer megnyomtam a tempót), de a számok döbbenetes értékeket mutattak. Gyakorlatilag este is csak ültem, és vártam a stroke-ot. Nem is a pulzus volt ijesztő – az inkább csak a futás alatt -, de órákon, sőt éjszakába nyúlóan közel 100%-os stressz szintet mutatott az órám.
Aludni sem sikerült a múlt héten, Krumpli extrém módon izgatott volt, hogy eljön a karácsony. Gondolom ez kivédhetetlen közel három évesen, november óta karácsonyi mondókákat, dalokat tanulnak a bölcsődében, minden mese ráfordul a karácsonyra, sütisütés, a szülők Jézuskával és angyalkákkal revolverezik a jólviselkedés reményében, fények, készülődés, várakozás. Még jó, hogy nem alszik, amikor amúgy sem alszik jól.
A várandós Anna helyett egyre inkább én vagyok éjszakai szolgálatban is, ami annyira megöli a már amúgy sem jó alvásaimat, hogy a 23-25-ös HRV-m (Heart Rate Variability) lemegy 21-re, majd 20-ra és halmozott fáradságot üvölt a Garmin, ahol csak tud. Azt mondja, hogy az edzésterhelés megerőltető, lassan kellene kocogni.
Eközben a december 19-én magát hibernáló, majd újraindított Garmin Coach edzésterv egyrészt el is csúszott ritmusban (szerdára rakta a hosszú futást), másrészt a realitások és az edzési ciklusok teljes ignorálásával éppen 16 ismétlést kér a 5:05-5:15-ös 800 méterekből és betesz nekem egy 30 kilométeres laza, könnyed futást is.
Azt ugyan megkérdezte, hogy mi volt az oka szünetnek, de az öt válaszadási lehetőségben NEM VOLT BENNE A BETEGSÉG. Vacciláltam a lesérültem és az összejöttek a dolgok között, majd végül az utóbbira szavaztam.
Ma futottam végül először egy olyan edzést, amit Jeff kért, igaz, ezt is át kellett ütemezni a naptárban, hogy alkalmas legyen. Nem úgy indult az eleje, de a harmadik 800 métertől éreztem, hogy helyére kerülnek az erőviszonyok, felülről, erőből uralom a tempót.
Ehhez képest 22%-ot adott a teljesítésre, pedig eddig is általában gyorsabb voltam a céltempós intervalloknál, mint amit kért. Biztos igazítottak valamit a kódokon.
1157 kilométert ír a Garmin erre az évre. Sérüléssel, fájdalommal, nemalvással, időhiánnyal kezdtem ezt az évet is, ez már így megy lassan három éve, igaz Krumpli csak két éve adja hozzá a magáét. A sérülések, alkalmatlanságok és a felismerések, kezelések hiánya tett jóval többet a mérlegbe. Na meg az életvitel, minek hazudjak?
Amikor végre rendbe jöttem, sőt magamhoz képest végre szárnyalni kezdtem, akkor sem tudtam többet összehordani mint havi 120-130 km. A hiányzó rész az évi 2-3000 kilométerhez valahogy így adódik össze: a magam része kb 30-40% (egyszerűen képtelen vagyok hajnali 4-kor kelni, vagy este 10-kor még elmenni futni). Amire nem vagyok hajlandó (pl. patriarchaként lelépni tőlük az edzés kedvéért), az újra valami 30% lehet. A többi minden más. Nemalvás, munka, élet, amit akarsz.
Május végéig, június elejéig van időm önmegvalósítani, utána minden valószínűség szerint gyakorlatilag újra eltűnök egy jó időre. És ez így rendben van, ez az én életem, és én alakítottam így. Nem a két gyereket, inkább az időzítést, magamat, az én életemet úgy egyáltalán. 62 éves leszek, mire a kisebbik 18 lesz. Erre, ennek az előzményeire, és ennek a következményeire gondolok, csak hogy értsd.
És mondom, rendben van ez így, nekem kell úgy kanyarodni, hogy magamnak is megmaradjak mindebben. Én csak annyit kérnék Simonyi Balázstól, hogy ne azt mesélje, hogy fussunk babakocsival, mert az alap, hanem hogy fussunk egyáltalán úgy, – úgy értem egyáltalán, és nem évente hatszor Görögországban -, hogy egy fél óvoda van otthon?
Gratulálok nektek, jó babavárást Annának, és sok alvást, pihenést mindkettőtöknek! 🙂 Nem egyszerű két gyerekkel, főleg ha még a nagy is kicsi, de klassz kaland lesz.
Futni meg úgy lehet mellettük, hogy felhúzod a cipődet és kimész, mert szeretsz futni és ki akarsz menni. 🙂 Engem a futás tart egyben, az az idő csak az enyém, egyedül vagyok, pihenek, összerántom magam, és utána könnyebb beszállni a mókuskerékbe újra. 🙂
Drága vagy, köszönjük szépen! 🙂 Az alvás mondjuk esélytelen, Krumpli nem olvasta a könyveket, hogy a második évtől már jobban és önálóbban kellene aludnia 😀
Remélem találok rá időt majd a futásra, végülis Krumplit már beszívta a rendszer, fél ötig megbízhatóan bölcsödében van már jelenleg is, nagy reményeket fűzök az óvodához is! Az biztos, hogy kell, hogy kiszellőzzön a fejem hetente párszor.