Prater Hauptalle

Nem tudom már, hol olvastam, angolul talán, azt elemezte az írás, hogy lesz meg a maraton két órán belül. Egy falkát vizionált, fiatal emberekből álló falkát, persze hűvös időt, és egy kicsit eljátszott a kérdéssel, hogy vajon miből fog állni az a folyamat, amelynek a végén ki lesz választva A Vezér, aki megpróbálhatja a csapatból a két óra alatti maratont.

Igazából pont így történt, és mégsem.

Haragudtam az Ineos miatt, mert szerintem számít, hogy milyen cég mosdatja ki magát egy ilyen rekord elérésével, de emlékszem, ennek ellenére azon morfondíroztam, hogy csak ki kellene menni, ha egyszer tőlem mindössze három órányira írják majd azt a fajta történelmet, amit talán én is értek.

Beleborzongok a mai napig, az Ineos, a cipő ellenére is. Kipchoge fegyelmezettségévél, eltökéltségével, ambíciójával, tudatosságával, önmenedzselésével, döntéseivel akárhogyan is, de világtörténelmet írt – és nem érzem azt, hogy őt inkább használták volna, mint ahogy ő használta akár az Ineost, akár a Nike-t a saját céljai elérésében.

Eliud Kipchoge nem csak a 1:59:40-ben volt erős.

—

Hosszú hónapok óta futok egyfajta alapjáraton, mindenféle cél és elképzelés nélkül, egyszerűen annak az örömnek élve, hogy futni tudok. Ezt eddig kb kétszázharminchétszer  írtam le a blogon, de hát valakinek a versenyre járás a hobbija, valakinek meg az újrakezdés. Heti harminc, néha annyi se, hetes, nyolcas, esetleg tíz kilométeres szaladások, amennyit az időm enged. Nem felejtem el, hogy sokáig ennyi se ment, se a fizikumom, se az időm nem volt meg hozzá.

Nyár elején leváltottam a második Fenix 6X Solart, főleg a három év garancia miatt, hiszen már ez az óra is garanciális csere miatt került hozzám. Az első egyedül a Navi-Gateseknek köszönhetően lett kicserélve, hiszen a naptári napokat tekintve éppenhogy, de túl voltam az egy év jótálláson.

Tetszett, amit a Forerunner 955 mutatott, kétszázötvenkilencezerért adták, nem majd négyszázért, mint a Fenix 7x-et. Azóta a 955 közelíti a háromszázat, és a 7x mindenféle gondolkodás nékül átlépte az újabb lélektani határt. De  már a nyári árak is a teljes őrület képét mutatták, hiszen annak idején százhúszért vettem meg a Fenix 3-at és szerintem már az is pökhendien drágának számított a Garmintól. Mindegy, a három év jótállás a zsebben, meg is szoktam, majd meg is szerettem az új játékszerem.

Természetesen került egy új cipő is, mert az Adidas boostos Glide-ok egyre inkább meghaladottá válnak mindenféle tesztekben, és mindenki azt mondja, hogy ezeknél már sokkal jobb anyagok, cipők, irányok vannak a piacon. Én ezekről tudni akartam.

Az Asics Novablast 2 kistesója, a Dynablast 2 egy epikus mellényúlásnak bizonyult (44-es, 60 kilométeres, első garázsban tartott, nem dohányzó, hölgy tulajdonostól eladó), de a Saucony Ride 14 életem legnagyobb paradigmaváltását hozta el – már ami a futócipőket illeti.

Először is soha nem volt még ilyen szép cipőm. Ez a legfontosabb. Eddig mindig megelégedtem az outletek legcsúnyább, legfantáziatlanabb külsejű cipőivel, mert nyilván, tizennégy-huszonkétezer forint között megköszönöd, amit kapsz, és nem nézed meg kétszer, hogy milyen szörnyeteg van a dobozban. De ezt a cipőt AKAROM felvenni. Ki akarok BENNE menni futni.

Másodszor pedig ez a talp felülír mindent, amit eddig hinni és tudni véltem a futóélményről. Kemény talpa van. Nulla százalék lekvár, semmi régi Nike Vomero élmény, semmi boostos puhaság. Kemény, de nem üt, nem ver szét. Nem is kemény, sokkal inkább tömörebb, megtartóbb, szilárdabb és így nyilván stabilabb is. Sokkal, de sokkal könnyebb gyorsabban futni benne, pedig ez aztán csak egy másfajta hab, se karbon, se túró, se platni nincs benne. Egyébként német webshopból vettem, 70%-os leértékeléssel.

A motivációk összeadták magukat – és ugyan, ahogy tavasszal semmi másra nem vágytam, csak közösségre, csak versenyekre, úgy ez el is múlt, és tényleg tök jól elvoltam magamban egész nyáron –  rányomtam a Garmin Connecten az egyik félmaratonos edzéstervre.

Jeff Galloway azt mondta, ő csak heti három edzést kér. Annyi belefér, abban nincs nagyot álmodás. Hogy én miért pont 1:56-ot adtam meg célidőnek, már nem tudom, de tény, hogy abban sincs nagyot álmodás, munkát viszont igényel tőlem.

Eredetileg akartam írni egy elég szétszálazó posztot erről az edzéstervről, de a garminos csoportokat olvasva rájöttem, hogy az elmúlt években ezekből rengetegen, de tényleg rengetegen megcsináltak nem egyet, nem egyszer, de akár hét-nyolc alkalommal is. Olvashatsz beszámolókat, tippeket-trükköket, bajokat, megoldásokat, összevetéseket akár a Plandurance ingyenes terveivel is. A futóvilág úgy megy el a Facebokkal, Instával és még ki tudja mivel emelett az öreg, ritkán frissülő blog mellett, hogy már csak ezért is nehéz nekiállni írni valamit, amikor neki akarok állni fürdetés, fektetés, meseolvasás, másodikgyereketháthacsinálás, dolgozás, futás, nyújtás, ivás, evés, macskaszórakoztatás után.

Mindenesetre azárt pár szó ezekről a garminos edzéstvervekről. Pontosabban a Garmin Coach edzéstervekről, mert aztán van egy rakat, régi “vezetés nélküli terv” a webes (nem mobilos) Connecten akár pulzus alappal, akár pályatléta módra, pulzus nélkül, amiket már hajlamos nem tudni az átlagos felhasználó. Ezekhez nyilván előbb-utóbb hozzányúl a Garmin, hiszen dinoszaurusznak számítanak már a platformon, de egyelőre ott vannak, és a színes-szagos Coach tervekkel ellentétben elvisznek a maratonig is, nem csak a feléig.

A Coachok közül legszimpatikusabb Jeff, ahogy írtam, ő csak három edzést kér, és akár gyalogolhatsz is, ő nem fog haragudni. A többiek teljesen lehetetlen dolgokat várnak el, úgy mint négy, de akár öt edzést is egy héten. Őket egy-egy rövidebb felhorkanással a sarokba küldtem gondolkozni.

Ha már Jeffet választja az ember, becsületből érdemes megnézni, hogy kivel is áll szemben: Jeff nem egy mai fickó, 77 éves, ’72-ben volt kint az amerikai csapattal az olimpián (tízezer méteren), valamikor utána kifejlesztette az elhíresült run-walk módszert, ami főleg, de nem csak a kezdőknek segített elérni a kitűzött céljaikat. Meglehetősen népszerűvé váló versenyeket szervezett, létrehozott egy franchise alapon működő futósbolt-hálózatot, ami évtizedekig a porondon volt, majd egy jó nagy ugrással ott vagyunk, hogy 75 évesen szívrohamot kapott, amiből aztán szintén a sétálással épült fel és azóta megint lefutott egy félmaratont. (Köszönjük Wikipédia.)

Ami mégis inkább a legamerikaibb benne  – az álom megvalósításán és a Hallmark megfilmesítést kívánó életpályáján túl -, az a teljesen professzionálisra edzett előadásmódja és mosolya. Szájbarágósan lassan mondja el, hogy mi a pálya, és  a súgógép minden egyes bekezdését olyan váratlan és lehengerlő sztármosollyal zárja, hogy Joe Biden nem villant így fogsort egyetlen szellemkézfogásos eseményén sem.

Én Jeffet nagyon a szívembe zártam, és a személye bizony óriási segítség a Garminnak, mert a tervet követve igen hamar szembesülünk azzal a ténnyel, hogy valami döbbenetesen arrogáns módon mérföldben van megadva minden egyes idióta táv, amit futni kell:

Magic Mile-okat, 20,92 kilométereket, és védjegyezett, min/mi-ben számolt Run Walk Run® stratégiákat látsz a hosszú, tizenhét hetes utad során. Amerika maga a világ.

Az edzésterv alapvetően résztáv alapú, semmi meglepetés, és mivel pulzuskontrollról nem beszélhetünk, olyan támpontokat kapsz, hogy sétálj, vagy kocogj könnyedén, fuss könnyedén, adj mindent bele, de ne sprintelj, ne kezdj túl gyorsan. Ezzel nekem, itt, a kertek alatt semmi bajom nincs, majd tíz év bohóckodás után baj lenne, ha már nem lennék tisztában magammal pulzusügyben és érzetdeketálásban. Hogy a kezdőket ez mennyire viszi félre, ha félreviszi, nem tudom.

Versenytempós résztáv, Magic Mile tempófutás, egyre gyilkosabb (versenytempónál) gyors(abb) intervallumok, hétvégi, könnyed, de meglepően hosszú futások, körülbelül ezzel operál a terv. Jeff odafigyel a lejtőkre-emelkedőkre is, bár ne tenné, mert a 15 másodpercig tartó emelkedő és a szintén 15 másodpercig tartó lejtős szakasz nem csak elképzelhetetlenül kínosan néz ki kivűlről és belülről egyaránt, hanem az órán, felugró ablakban kiabáló utasítás is nagyjából pont eddig van a képernyőn, blokkolva minden más adatmező láthatóságát.

Nekem az is hetekbe került, hogy megértsem: nem mindegyik feladatsor van egymástól egy kötelező gombnyomásnyira elválasztva. Bizonyos szakaszok végén egy regenerációs fázis következik, amelyről csak a LAP gomb megnyomásval tudsz továbbhaladni a következő feladatokhoz. Ez a beiktatott pihenő például kiváló arra, hogy a hosszabb résztávokhoz átkocogj egy nyugodtabb területre, ahol hosszabb egyenesek vannak, vagy hogy éppen bármilyen tekintetben rendezd a soraidat, mielőtt újra nagy levegőt veszel.

Más feladatoknál ez nem adatik meg, azok automatikusan behúzzák maguk után a következő ciklust.

A résztávozás egyébként szuperül rávilágít arra, hogy mennyire gyenge az emberi elme, főleg az enyém. Az a tempó, amit jobb napjaimon simán kitartok mit tudom én, akár hét kilométerig is, sokkal fájdalmasabb hat résztávban felszalámizva. Ilyenkor egyfolytában az órámat lesem, és ha hisztisebb kedvem van, alig várom, hogy vége legyen: soknak érződik a hatszor, nyolcszor nyolcszáz méter tempófutás.  Pedig talán csak most, vasárnap lesz az első olyan edzés, amire már valid azt mondanom, hogy csak utána leszek boldog: tízszer kell kitartanom majd egy kilométeren keresztül az 5:05-5:17-es tempót. Az nekem jelenleg erős, és soha nem is volt rutin.

És valószínűleg messze nem ez az ív teteje.

Tovább csak felsorolás szinten:

Ez a terv ugyanúgy csak egy hétre mutatja előre, hogy mivel fog kínozni, mint annak idején a Plandurance,  amikor még az indulásukkor kipróbáltam magam náluk. Gondolom szándékosan tartanak vakon, de ahogy ott is, itt is megvan bennem az a nem kellemes feszültség, hogy jó lenne látni az egész görbét, azt hogy mi vár még rám.

A Garmin pontosan háromszor, háromféleképpen kérdezi meg egy-egy edzés után, hogy vagyok, és bár ez gondolom ignorálható, de frusztráló, és redundáns:

1. Észlelt erőfeszítés

2. Hogy érezte magát?

3. Tevékenység értékelése

Egyelőre meglepő mértékben élvezem a résztávozást, és pont a könnyed, hosszú futásokra nem érkezem oda hangulatban, felkészültségben, ami magamat ismerve meglehetősen érthetetlen, de majd biztos megfejtem idővel. A felkínált sétálási lehetőségek egyébként simán működnek kocogással is, úgy mégiscsak menőbbnek érzem magam.

Az, hogy rendszerbe helyeztem a sportot, segít stabilan ellopni a három alkalomnyi énidőt a folyton a nyakamon loholó élet elől. Eddig két edzést hagytam ki, egyet rögtön az elején. Akkor azon gondolkodtam, hogy korai volt ennek nekiállni, kitart még a költözés, munkába állás, gyereknevelés (bölcsődébe szoktatás) őrülete, de már örülök, hogy hagytam magamnak időt a beleszokásra.

A Garmin Connecten folyamatosan kis videók, olvasni valók kisérik a tervet. Ezek jó ösztönzők, segítenek motiváltnak maradni, bár nyilván sokkal inkább az a céluk, hogy pótólják valamelyest a személyes jelenlét hiányát. Az első hét után már egyet sem olvastam el, vagy néztem meg. Jelenleg magamat ösztönzöm, mert most meglehetősen faszagyerek vagyok.

—

Valamikor január elején érek oda az időre futható félmaratonhoz, de valamelyest lehet rajta igazítani. Az elején azt gondoltam, hogy maximum majd valahol lefutom magamban, ha nagyon kell, ezt a huszonegy kilométert, mert maga a klasszikus félmaratoni megmérettetés egyáltalán nem érdekel. Ha a siófoki Balaton Félmaratonra gondolok, akkor semmiféle válaszreakció nem horgad fel bennem, nem érdekel, nem vonz.

Egy-két héttel később azért megnéztem, hogy mi is a pontos PB-m ezen a távon. (Kiábrándító 1:54 még 2016-ből, atyaúristen.)

Még mindig kitartva a tervben, két-három hete elkezdtem nézegetni, milyen versenyek vannak január elején, csak úgy, kiváncsiságból, mintha nem is tudnám, hogy mit csinálok.

Gúta adta magát, Hosszútávék már vagy ötször voltak, el is olvastam az összes beszámolót tőlük, de az esemény oldalán még nyoma sem volt a 2023-as rendezésnek. Aztán megjött az is.

Nezumi, Róka, Keratomi nagyon szeretik, még úgy is, hogy szigorúan a pályát tekintve oly sok szerethető momentum nincs benne. Unalmas, véget nem érő, kitett egyenesek, rossz minőségű utak. Tél. A pluszt inkább csak az emberek adják bele, ők maguk, a szervezők,  így lesz belőle kaland és hagyomány.

Nem tudom, lehet jó lesz. De csak kellene valami jobb, PR-re alkalmasabb helyszín. Zúzmara. Óó, dehogy. Futonaptar.hu.  Semmi. Half marathon 2023 January. Ez USA. Findarace.com. Ez UK. Runinternational.eu. “Running in Central Europe” Ez kell nekem! Hopp, ott a Gúta megint. HOPP! BÉCS! Eisbärlauf. Az micsoda?

Az Eisbärlauf egy tipikusan osztráknémet történet, egy patikajólétben működő futóklubbal (“LCC Wien – Ihr Partner fürs Laufen”, ennél tipikusabban németes, fantáziátlanabb, kilúgozottabb, langyosabb, udvariasan semmitmondóbb, de  ugyanakkor megbízhatóságot sugalló mottó nincs a világon), és egy szintén patikaminőségű aszfaltcsíkkal a Praterben, amelyet igen, megérkeztünk, el sem hiszitek, tudom, maga Eliud Kipchoge és csapata approvált mindenfajta PB-re is, hiszen Kipchoge itt futotta meg még 2019 októberében, az addig ismert világ összeomlása előtt egy perccel, az 1:59:40-es, nem hivatalos maratonját.

A Prater Hauptalle egy 4,5 kilométer hosszú nyílegyenes sétány Bécs legnagyobb közparkjának szívében, ami persze ugyanúgy lélekölő lehet szerintem mint a gútai gát, de hát nézzétek ezt az aszfaltot! Ez kérem nem K&H ligeti félmaraton! (Tudom, már a Liget sem a régi, de értitek.)

Huszonhét euró volt a nevezési díj távtól függetlenül (ami most valahol tizenegyezer és huszonegyezer forint között van napszaktól és bejelentésektől függően). Anna azt mondta, hogy ne legyek hülye, nem hárman, hanem ketten megyünk, a gyereket végre, először életében leadjuk egy éjszakára. Így, utánfutó nélkül már huszonháromezerért is találtam normális szállást, reggelivel, amit majd szépen, magyar módra elcsomagol nekem vasárnap reggel.

Azóta a csajom azt tervezi, hogy mi mindent fogunk újra megnézni szombaton, ami Sissivel kezdődik, és, hogy ő mit fog abban a két-három órában összecukrászdázni, amig én oda leszek, az advent, és karácsony utáni, kihalt, szezonon kívüli Bécsben.

Évek óta nem láttam ilyen boldognak.