Három év után

Loading

Na figyeljetek, van egy csomó mondanivalóm! Először is vagy három év után futottam meg újra húsvét hétfő csodálatosan madárfüttyös délutánján a félmaratont. Úgy tíz év sportfelszerelés vásárlási láz után ez nyilván ez a hír olyan, amilyen, de én akkor is rohadtul örülök neki.

Ahhoz a tényhez, hogy hétfőn csináltam ezt a hosszúhétvégének, húsvétnak semmi köze, sokkal inkább annak, hogy Krumpli továbbra is drámai szélsőségeket és extrémitásokat mutat fel alvás címszó alatt.

A Garmin szerint ezt sikerült vasárnapra virradóan produkálnom:

Megvolt már minden, útvonaltrack, elszántság, fejben rákészülés, és akkor Krumpli végez: hajnali egytől háromig időnkénti fel-felsírással szórakoztat miután átmegyek hozzá. Alszik a hasamon, nyakamon, vállamon, befordul a hónaljamba, felkari vénát szorít.  Háromkor visszatotyogok a saját ágyunkba; ötvenhét perc múlva a macska jelez, hogy enni akar, majd Anna megy át öt óra fele a gyerekszobába, hogy hatkor – immáron együtt- kijöjjenek onnan.  És a kis rohadék vidám, érted, jókedvű, beszél, magyaráz, nem érzi a veszélyt. Én meg reggeli mesét olvasok emlékezetből, mert látni nyilván még nem látok, meg már amúgy se, és még amúgyabban a fejem is szétbaszódik a kialvatlanságtól.

És ez hetente többször így megy. Egy ilyen performansz után öt-hét kilométerre, fél-háromnegyed órára kimenni nem ügy, főleg, ha a napközbeni alvásnál sikerül valamit még belecsenni a kosárba, valamint ha a nap többi része is jobban alakul. De ennél több nekem legalábbis elképzelhetetlen. Néha ennyi sem megy, mert vagy az egész nap elszaródik, vagy közbejön valami, vagy eleve be vagyok táblázva gyerekneveléssel és -életbentartással. Nade, hogy huszonegy kilométer az biztos, hogy kurvaélet, de nem.

Mindebből arra akarok kilyukadni, hogy nekem kérdéseim vannak, csak általában nem merem feltenni őket, mert nem fogalmaznék jól. Szóval látom, hogy vannak, akiknek így is megy a heti kurva sok kilométer (küzdősen, hullámozva, de a végeredmény az anyjapicsája de kőkemény, basszus!)  (kurva sok = harmincnál több).

És látom azt, hogy nekem nem megy, hogy az UB csoportunkból is esnek ki a lányok, mert nem tudtak felkészülni, úgy, ahogy kellett volna, meg mittudomén, Dani két gyerek, meló mellett szintén nem fut acélosakat. Meg a Teréz. Ő most nagyon benne, mélyen benne van, nála komolyabban, és jobban senki nem írja le ezt, őt tényleg megviseli a nulla és a zéró.

Szóval mi a különbség? Mi kellene ahhoz, hogy összejöjjön a kurva sok kilométer? Genetika, nagyobb stressztűrő képesség, másik gyerek, jobb házastársi feladatmegosztás,  további, közelben lakó nagyszűlőket venni a piacon, plusz egy élet?

Természetesen nem csak Krumpli miatt jutottam el az UB előtt mondössze egy héttel a huszas kilométerig, hanem mert hiába voltam ezredszerre is hurráoptimista év végén, februárban már Mátyásnál vendégeskedtem végső kétségbeesésemben. A jobb combhajlítómban olyan nyilalások voltak, hogy alig tudtam fél órát egyben teljesíteni. A vicc az, hogy először babakocsis sétáltatáskor éreztem, hogy baj van, még csak futnom sem kellett hozzá.

Mivel Enikő Fehérváron személyes találkozóra nekem elérhetetlen, ő maga mondta, hogy keressek valakit, aki meg tud nézni a saját szemével, mert cseten keresztül marha nehéz például mozgásminta elemzést végezni.

Mátyásról sokan sok helyen elmondták már, hogy mennyire fasza gyógytornász, és ami  nálam mégis perdöntő volt: ő is fut. Sokat. Az első nem terápiás jellegű kérdése az volt hozzám, hogy az ott milyen óra csuklómon? Ekkor már egészen biztos voltam benne, hogy jó helyen vagyok.  Neki azt hiszem Coros Vertix 2 van. Jut eszembe, beszélnem kell majd A svéd-katalán családról is, bár pont nem az óramárka kapcsán.

A hitelességen, felkészültségen, eszközökön, eredményen túl (bár ezt  természetesen csak utólag írtam neki jóvá) az volt a legprofibb, hogy szépen elmutogatta azt a kilencvenkettő hengerezési technikát, nyújtást, erősítést, amit nekem otthon szorgalmasan csinálnom kellene. Nem várta el, hogy megjegyezzem, nem rajzolta le ákombákommal egy papírlapra, hogy másnapra már ne tudjam értelmezni a hieroglifákat, hanem nekiállt szépen még egyszer az egésznek, én pedig felvettem magamnak telefonnal. Azóta is ez a videó a Szent Grálom.

Második alkalommal, a masszázságyon való intenzív kapaszkodás után pedig korrigálta a közben elcsúszott mozgásokat és újra megismertett a háj alá bújt csipőlapátommal.

Ez a legutóbbi fájás is visszavonulóban van tehát, és amikor sikerült lokalizálnom az eredőt, megint csak kiderült, hogy a seggemről van szó. Lordózis, túlterhelés, a gyenge vádli és a nem karbantartott combfeszítő nem segít neki eleget.

Kurvára nem futnom, hanem úsznom kellene, tudom én ezt már évek óta. De ha ezt nem is, legalább nagyon-nagyon komolyan kell venni a kiegészítő feladatokat. Ezt az elmúlt évben tanultam meg, és verem egyik-másik lerohadás alkalmával egyre jobban a fejembe.

Mindeközben, amikor éppen időm engedi, bár általában nem engedi, és most is blogot írok helyette (fejbe verés), akkor Enikő felvett core vagy nyújtós videóin szórakoztatom magam.

Na, pont ekkora kitérő és késlekedés után hétfő délután már nagy kedvvel öltöztem fel, és annyira észnél voltam, hogy sikerült nem túlöltöznöm, hanem pont eltalálnom, hogy miben lenne jó mozogni (pedig nem volt könnyű feladat), ugyanis hétfőre virradóan sikerült mindenkinek vagy nyolc-kilenc órát egyben aludni (kinek-kinek mennyit):

Először is megmásztam az imádott Sasadot, fel a Beregszászin, átbattyogtam az totális átépítés alatt álló Madárhegyen és Spanyolréten, hogy egyszer csak átérjek Budaörsre. Itt, Gazdagrét után kábé egymillió ház épül a zöldnek már nem nevezhető övezetben, mert itt már csak aszfalt, építési törmelék és földhányások vannak, azokra viszont remekül ki lehet látni a dombokra épült lapostetős teraszokról, az tény.

(Az apává válásnak – értsd: öregedésnek – köszönhetően immáron távollátó és apaszemmel én már csak azt nézem ilyenkor Újbudán, hogy  hova a picsába fognak ezek a kis újgazdag törpék bölcsibe meg oviba járni, amikor mi régiújgazdagok sem járunk leginkább sehova. Magánba max.)

Legalább 10, de inkább több éve járok Auchanból Tescoba (javítsd, ez nem szexi) Decathlonból Mountexbe és vissza Budaörsön, az autópálya felett, de eddig nem vettem észre, nem is gondoltam rá, hogy az M7 feletti átjárón járda is van. Pedig de. Van. Tádám:

 

És a meglepetések sora nem ér itt véget. Emlékeztek még a kamaraerdős-tétényes-budapesthatáros-terra incognitás felfedezőprojektemre? Dehogy. Na, itt van, 2015-ben írtam róla, te öreg kurva élet, ebbe inkább bele sem megyek.

Tényleg hagyjuk, leginkább erről a képről beszélek:

Ez, illetve a dátum csak azért fontos, mert az M7 feletti átjáró a törökbálinti depó fele dob ki, ami tulajdonképpen a budapesti alvókörzet isten háta mögötti dzsumbujrésze. Nade, ha a felüljáró után nem annyira sokkal a track dob egy balost, akkor hirtelen egy eldugott mesevilágba érkezel a logisztikai gigaraktárok között. Ez a Méhecske utca, ahol hétvégi telkeknek álcázott házak, majd házaknak álcázott, utcafrontot bekamerázva figyelő ranchok mellett futsz el, aztán az utca kidob a Budaörsi Újtemetőnél, ami mellett szintén van egy őrült nagy logisztikai megadoboz. E mögött engem valami olyasmi várt, amire igazán nem voltam felkészülve. Persze most arról beszélünk, hogy tizenikszedik kilométernél egyrészt már fáradt voltam a nullapontnullás állóképességem miatt, másrészt ugyanakkor még kicsit flow-ban is voltam, arról nem beszélve, hogy imádok új helyeket felfedezni.

Nahát a Budaörsi Kamaraerdő létezéséről ha szigorúan vesszük 2015 óta nem volt fogalmam, amikor is a fenti kép alapján mindent is fel akartam fedezni a környéken, de eszembe nem jutott, hogy arra bekukkantsak. Azóta milliószor voltam a Kamaraerdőben, megfutottam az Andrew-féle KTF Trailt, ide vittük Krumplit, ha havat akartunk neki mutogatni, meg bármi más, tényleg egy bevett helyszín, végig ott volt az orrom előtt. Nem az, hogy szégyellem magam, de baromi kínos.

Fáradva, flow-ban kitartva, az újdonságtól lelkesen gyönyörűnek láttam a belakott domboldalt a Hosszúréti-patak felett. A hosszan elnyúló park rekortánján futók jöttek szembe, fociztak a pályán, emberek beszélgettek a házak és kocsiajtók előtt, kisgyerek bicikliztek, és amúgy éppen beborult, megöntözött némi hirtelen, de szelid zápor. Az agyam hirtelen vágányt váltott, húsz évvel dobott vissza, a Frankfurt környéki végtelen alvóvárosok, települések felfoghatatlan jólétet árasztó kis utcái közé, ahol nádat fújt a szél az utcai lassítónak kitett kis minitó szélén, ahol gyakran kerités sem volt a házak előtt, ahol először láttam, hogy a járda egy szintbe került az úttesttel.

Majd visszamegyek, megnézem józanul, de az biztos, hogy az a hely egy buborék az amúgy is buboréknak számító Budaörsön belül.

Danival kezdtem újra hosszabbakat futni. Pár hete tizenöttel kezdtem, akkor ötöt-hatot kocogott velem megfázva, de félmeztelen, ráadáasul valami szégyentelenül lehalt vibram futóbocskorban futva. Ő benne ragadt a barefoot-érában, sőt, most teljesedett ki benne.  Rá egy hétre már a teljes 18 kilométert velem slattyogta le egy Xero Shoes saruban, még sokkal szarabb időben, még kevesebb naciban. Nem tudom, hogy a barefoot hivatalosan is több “bare”-rel, avagy kevesebb holmival jár-e, de majd szemmel tartom a sportfelszereléseinek alakulását, és még időben szólok vagy neki, vagy mindenki másnak.

 

 

A lényeg, hogy ezek a kocogások semmiféle tempót nem tartalmaztak, kifejezetten megúszós, büfézős, tesztelős döcögések voltak, pont úgy, ahogy a félmaraton is, de mégis: a fehérvári körök semennyire nem feküdték meg a gyomromat, ám ez a félmaraton viszont úgy ért véget, hogy végem volt. Még most is, szerda este is érzem a lábaimban, pedig aztán volt henger, nyújtás, áztatás és masszázs is. Fene érti a különbséget. Odateszek egy nagy piros pontot a nem egyedüllét mellé, mert tényleg üdítő végre kijutni ebből a végtelenül hosszú sérüléses, covidos, lószaros, magányos baktatásból. Még nekem is. Lehet, hogy ez a különbség.

Na, és írni akartam Emelie-Kilian duóról is, mert engem felbosszant ez az angolszász-amerikai-nyugati stilusú, udvariaskodó bullshit és a nyilvánvaló nem kimondása, de ez most sehogy nem jön ide, meg kurvára fáradt is vagyok huszonkettő huszonkilenc és Krumpli kb. 80%-os eséllyel ugraszt meg hajnali egyig.

Jövök még, meg UB is lesz.

2 hozzászólás “Három év után” bejegyzéshez

  1. Szerintem az a titok, hogy fel kell venni a gyerek életritmusát és ha ő mondjuk este 8kor elalszik, akkor nekünk igyekezni kell legkésőbb 10kor. Úgy menni fog a fél6-6os kelés hétköznap, hétvége meg azér sztem megoldható.
    Nekem ezzel a taktikával összejött a maraton előtti 3 hóban 200+ km, úgy, hogy a kistesó finoman szólva sem örökölte a bátyja egész jó alvókáját.

    1. Hát két gyerekre viszont nem is merek igazán válaszolni 🙂
      Most 21:49 van, kb fél órája alszik, kicsivel több. Én ilyenkor tudok leulni kicsit, kiviszem a macskát a teraszra, élvezem az estét, a csendet – valami kell, hogy maradjon.
      De közben meg értem, hogy ha el akarok valamit érni, akkor fogmosás és kuss 😀

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.