Krumpli on the run

Loading

Jó, oké, legyünk rajta túl, körbeadok két képet Krumpliról, addig úgy sem bírok magammal, legyünk ezzel túl az osztálytalálkozó kínos részén. Szép lányom van, nekem van a legjobb állásom, sokat keresek, jó csaj a feleségem, és sportolok is.

Szóval, ahogy már meséltem, Krumpli úgy jött a világra, hogy ő márpedig vámpír lesz. Neki nem kell a napfény, nem kell a terasz, ezt a sétáltatós baromságot szintén kurva gyorsan felejtsük el, ő tök jól meglesz örökre a lakásban. Mindezt nyár elején közölte velünk, több, igen komoly beszélgetés folytatott velünk ezügyben. Nem csapkodott, nem hisztizett, nem üvöltözött, a mi gyerekünk nem csinál ilyet. Leült velünk, összekulcsolta a kis kezeit, és azt mondta Apa, Anya, beszélnünk kell, adjátok el azt a gurulós szart, olyan nincs, hogy még egyszer az életben engem beletesztek abba.

Jó szülők módjára, mi azt feleltük, hogy amíg a mi kenyerünket eszed addig kuss, egy hónap szobafogság! Igaz,  ezzel viszonylag nagy öngólt lőttünk. Odakint a hőmérséklet magasra, a Covid alacsonyabbra hágott, és mi nem mentünk sehova. Maximum én Lidlbe. Mindenesetre jó egy hónap lakásban töltött depresszió után újra probálkoztunk, de nem ejtettek minket a fejünk lágyára, a mózeskosár (42.000 Ft) helyett az autós hordozót tettük fel a Thule Urban Glide-ra (148.000 Ft), természetesen az alapból mellékelt, ingyenbe került Thule adapterrel, mert a Thule nem olyan cég, hogy minden kiegészítőt külön és aranyáron tesz elérhetővé, hanem pusztán a híres viking emberbaráti szeretetből mindent beletesz a babakocsi dobozába (12.000 Ft). További ingyenes alkatrészeket a következő posztban hozok majd, ott majd jól bemutatom a járgányt.

Krumpli ugyan nem ostoba, ám viszonylag kevés tapasztalata van manipulatív felnőtekkel és mozgó tárgyakkal, ezért nem vette észre, hogy újra a babakocsiban van, hanem azzal volt elfoglalva, hogy lát minket és milyen elképesztően szép szülei vannak. Egy idő után azonban a szépségbe is bele lehet unni és hirtelen felindulásból elaludt. Mi csendben highfive-oztunk és kárörvendve middle fingereztünk, hogy átvágtuk a kis bénát, még ha meg is nyomorodik a gerince az autós hordozóban a síkegyenes mózeskosárhoz képest.

A doktornőnk, védőnőnk azonban lehűtötték a kedélyeket, azt mondták, hogy egy órán keresztül semmi baja nem lesz a gyereknek, ha a hordozóban tologatjuk. Már jóval később a fejlesztő tornán az is kiderült, hogy Krumplinak viszonylag feszes a háta – itt Anna néni (nem a feleségem, hanem a tornász) sokatmondóan ránézett a lordózisos gerincemre (az eddig azonosított, tőlem örökölt tulajdonságok: a méltóság teljes elvesztése bármilyen ételnek látszó akármi közelében, hájfejség, elálló fülek, feszes hát, hátul két forgó) – és kifejezetten nem baj, ha kicsit domborít.

Maradtunk tehát az autós hordozónál. Krumpli egy idő után rájött, hogy szereti nézni a fákat, szeret aludni a Szerémi úti, fafüggöny mögötti szmogban és zajban (fehér zaj a legnagyobb barát) és hol kisebb, hol nagyobb sikerrel, de egyre nagyobbakat sétáltunk. Lassan elfogadta, hogy ennek minden egyes nap így kell lennie.

Az természetesen kiemelt projekt volt, illetve mind a mai napig az, hogy Annát (a feleségemet, nem a tornászt) némi énidőhöz jutassam. Egyre többet beszéltünk a babakocsis futásról, nagy meglepetésünkre a Krumpli dokija is teljesen képben volt a témával, pedig sajnos ő sem a legfiatalabb gyerekorvos (viszont annál zseniálisabb, iszonyú szerencsénk van vele is, a védőnőnkkel is). Mesélte, hogy a Bikás parkban szokott látni babakocsis futókat, nagyon is jó az a majdnem fekvő, 15%-os pozició, amire ezek a járgányok képesek. Ennél több nekünk nem kellett.

Egyszer kivittem még sétálni egyes-egyedül, ami egyszerre volt rettenetesen ijesztő és mélységesen felemelő élmény. Millió közös, megindító pillanatban volt már részünk külön kettőnknek is, de ezeket valahogy mindig elsodorták az első pár hónap meglehetősen hektikus és zilált napjai. Valahogy, ahogy kiértünk az utca végére, megjött az a pillanat is, amit a futásban leginkább szeretek: a feleszmélés. Csendesebb lett a napi zaj, Krumpli nem ellenkezett, nem vette zokon, hogy Anya nincs ott, hanem ugyanúgy nézte a fákat, és ugyanúgy elvolt velem abban a háromnegyed órában, mintha hárman lettünk volna. Akkor, ahogy így fizikailag, “aktívan” is ketten voltunk (nem Anna ment el rohanva valahova egy-két órára a lakásból), ütött meg először igazán mélyen, ráeszmélősen, hogy apa vagyok.

Másnap hármasban indultunk el a Szerémi úti bicikliút felé. Én cicanaciba öltözve, Anna vastagabban, civilben, Krumpli autós hordozóban, és teljesen gyanútlanul. A teszthelyszínre érve levettük a Maxi-Cosit, őt beletettük a Thule fekvőrészébe, becsatoltuk…és döbbenten figyeltük, ahogy egyetlen zokszó sem hagyja el a száját. Anna leült egy plédre, és pedig nekiindultam a párszáz méteres egyenesnek , amit kinéztünk tesztpályának.

Jelenleg 92 km van a Glide-ban, és ugyan simán eladom magam akár egy óra babakocsis futás után is szakértőnek, mégsem fogom ezt tenni. Pár megfigyelést azonban  le merek írni:

A merre

Az út, ami két lábbal, mondjuk azt, hogy teljesen rendben van, két láb-három kerékkel maga lehet a rémálom. Óriási reményeim voltak a Én Különbejáratú Öt Kilométeres Pályámmal kapcsolatban, mindent erre alapoztam, azonban mindössze három futás elegendő volt arra, hogy eleresszem a Kört. A Thule Urban Glide-ról ugyan sikít, hogy elkényeztetett, jólétburokban élő nyugatiaknak gyártják, de ennek ellenére meglehetősen jó felfüggesztéssel rendelkezik. A fekvőrész zsákja kellemesen ringatózik, a felfújható, nagyobb kerekek is sokat segítenek, de a magyar utakon egy ilyen kvázivolvo nem tud kifogni. A fák gyökerei sok helyen felnyomják aszfaltot, de annyira, hogy néhány helyen tízmétereket vagyok kénytelen sétálni futás helyett, hogy ne rázzam agyon a lányomat. Hatalmas repedéseknél vagyok kénytelen megállni, hogy a javítások, foltozások minőségéről ne is beszéljek.

Lázasan járattam az agyamat, próbáltam erre is-arra is kerülni, de a tizenegyedik kerületi helyzet olyan, amilyen: a járdák vagy huplisak, vagy keskenyek, vagy láthatóan hosszú évek óta használatlanok, annak minden következményével együtt. A karbantartást felejtsük el,  a félméteres szegélykövekről ne is beszéljünk – nem véletlenül hagytam fel a járdán való futással már évekkel ezelőtt.

Ugyanakkor rendbe kellett rakni magamban azt, hogy ez a futás már nem rólam szól egyedül, legalább annyira figyelembe kell vennem, hogy velem van egy pár hónapos csecsemő, mint azt, hogy én hogy érzem magam. Kirázott a hideg arra a gondolatra, hogy az úttestre vigyem Krumplit, annak ellenére, hogy életem első számú Ősapja (lásd lentebb) azzal nyugtatott, hogy “ezeket a kis geciket kurva nehéz kinyírni, ne aggódj”.

De nem is  igazán volt más választásom, azon kívül, hogy jó, akkor mégsem futunk. Mivel eleve a nap utolsó altatása lett az enyém a munka miatt, és így rendre szürkületben indultunk, vettem a Decathlonban két szerényen CL500 kódjellel ellátott bringaledet a Thuléra ,és a harmadik utcai futásnak már ezekkel indultam neki. Semmi más nem jutott eszembe, csak az albertfalvai sínpár melletti, családi házas övezet két kilométerhosszú majdnem egyenese, a Szerelmey Miklós utca-Vasvirág sor és a Verbéna utca-Sípos Pál utca párosa.

Ugyan itt is vannak kikerülhetetlen fekvőrendőrök, néha ugatnak a kerti kutyák, de itt tagadhatatlan a sétálók létszámbeli fölénye az autósok felett. Ide eljutni is viszonylag stresszmentes feladat, és csak a Kondorosi elhanyagoltabb folytatásán, a Károly Iréneusz József utcán van vállalhatatlan minőségű útburkolat. Pont itt kaptam meg eddigi egyetlen járdanincs? című költői kérdést, amit elintéztem egy gyomormélyből indított kurvaanyáddal, majd rájöttem, hogy csitt, Krumpli már alszik.

Egyébként a lehúzott ablakú Ford Focus szerint ezen a járdán kellene eltolnom a babakocsit.

A hogyan

Maga a futás természetesen megszokást igényel: fura a póz (ne dőlj előre tartsd magadhoz közel a kocsit, mondják a youtube videók) váltogatod a kezed, hogy lenne jó (váltogasd a kezed, hogy egyformán terheld a két oldalad, mondják a youtube videók), izzad a tenyered, és küzdesz a holt súllyal. Én úgy éreztem nekem viszonylag hamar helyére került minden. A pulzusom igen hamar felszaladt az elején, de azóta hűvösebb is lett, ügyesebb is lettem, többet is futok, mint az elmúlt pár hónapban – minden kiegyenlítődött.

A mennyi

A születés óta magamra költött kilométerek és órák a luxuskategóriába tartoztak. Eleinte könnyebb volt, hiszen hat hétig szabadságon voltam, egészen június végéig. A munka mellett, illetve ahogy jelentősen bonyolódott Krumplival az élet, már hamar feladtam a heti harminc kilométert is, és ami maradt, abban sem volt köszönet a kánikulában.
Abban a pillanatban, ahogy Annát háromnegyed-egy órára felszabadítottam az amúgy nullahuszonnégyes ügyelet alól, gyakorlatilag kötelező lett futnom. Egy percig nem bántam, még ha éles is volt a váltás.

A műsor egyelőre úgy néz ki, hogy a kezdeti, bátortalan öt kilométerről elég hamar feljöttünk egy büszke nyolc kilométer körüli standardra.  Krumpli az elején egyáltalán nem aludt, nagyjából húsz percig tartott, míg eldöntötte, hogy ez tetszik, vagy nem tetszik, és a végén biztos, ami biztos, elsírta magát, mert az eddig mindig működött. Pár alkalom után aztán úgy döntött, hogy tetszik, sőt, kiváló alkalom egy szirorúan fél órás alvásra (atomóra működik a gyerekben). Ez a fél órás alvás egyre hamarabb kezdődött – néha már konkrétan azt láttam rajta, hogy alig várja a nyugodtabb részt, és ott azonnal beszundít – ,viszont ha felkelt, nem szeretett már sokáig bent maradni a babakocsiban. Így a nyolc kilométerek hirtelen hat felek, hetek lettek, majd a legutolsó alkalommal akkora nyugalommal viseltetett, hogy akár 10 is lehetett volna, ha nagyon feszegetni akartam volna a határokat. Nem tettem, még véletlenül sem szeretném, ha stresszhez kötné a futást. Én boldog voltam a heti harminc kilométereimmel is.

A látszat és ami mögötte van

Babával futni egyszerre újdonság, motiváció, jócselekedet, sikerélmény, menőség, és ugyanakkor valami egészen félelmetes akció. Az teljesen alap, hogy a tevékenység egy hatalmas szimpátiamágnes, főleg, mert újdonságként hat itthon. Nem is azt írom, hogy csajmágnes, mert nemtől függetlenül mérhetetlenül sok mosolyt, figyelmet, biccentést bezsebelünk vele. Főleg én, mert ő az idő nagy részében vagy mozdulatlan élőhalottat alakít, vagy alszik. Ráadásul Annával is jót cselekszem, én végre kint tudok lenni, ennél winebb-winebb szituáció nincs is. Ha babával futsz, egy kibaszott szuperapa vagy.

A valóság mindezek mögött az, hogy a tevékenység jellegéből adódóan teljesen ki vagy szolgáltatva az elől trónoló Kisjabbának. Ha baja van, ugyan oda-oda tudsz hajolni, meg-meg tudsz állni néhány pillanatra, vissza tudod helyezni a szájába a cumit, de messze nincsenek olyan lehetőségeid, mint egy sima, civil sétáltatásnál. Izzadt vagy, ha sokat állsz, megfázol, és jó eséllyel eleve kilométerekre vagy az otthontól. Ha beüt a krach, az bizony elég nagy szopás.

Arról nem beszélve – és itt egészen őszinte leszek – nem születtünk szülőknek. Az elméletem szerint vannak azok az emberek, akik  gyerekkoruktól kezdve erre a szerepre készülnek, nekik szülőnek lenni egyenlő az önmegvalósítással. Ők az Ősanyák és Ősapák. Biztosan megküzdenek egy-egy húzósabb stációval ők is, de alapvetően ott van bennük az eredendő ráérzés, van egy automatikusan aktiválódó megoldáskészletük. Nekik szülőkként lesz igazán kerek a világ. És vagyunk mi, akik öt hónap után se tudnak felmondani egy kurva mondókát sem a gyereküknek.

Rengeteg félelem van bennem, ezek közül az egyik legősibb, hogy mit csináljak egy üvöltő csecsemővel? A zsigeri válasz az, hogy ANNAAAAA!!, de a kívánt személy kilométerekre van. Krumpli a három hét alatt eddig egyszer szívatott meg, kénytelen voltam kivenni a babakocsiból (rutinosabbak biztos letolták volna a maradék két, két és fél kilit az üvöltő gyerekkel – erről (is) beszélek). Ahogy kivettem, meg voltam lőve, mert a Thulét onnantól nem tudtam tolni.
Kénytelen voltam felhívni ANNÁÁÁÁÁT!!, hogy jöjjön értünk. Igen, a telefont bezzeg tudtam tartani fél percen keresztül, és abban a pillanatban nem volt a világon semmi baj, ahogy felvettem. Tudom, tudom, ne mondjátok.

Az óraátállítás mindennek egyelőre véget vetett, sötétben már nem indulok el vele, éppen rá is állt a három alvásra, nem kell már a negyedik neki (ez voltam eddig én) és pont olyan időszak van a home office-ban, hogy napközben pisilni nem tudok elmenni. Arról, hogy egy órát elcsórjak, akár csak ebédidőben kimenjek vele, még csak nem is álmodom.

Meglátjuk, hogy alakul, egyelőre annyi, hogy ráéreztünk az ízére: a babával futás mindenkinek jót tesz.

9 hozzászólás “Krumpli on the run” bejegyzéshez

  1. Az elején én is letudom a kötelező köröket: nagyon aranyos a pici! 🙂

    Ez egy hiánypótló írás. Nekem elég ambivalens érzéseim vannak ezzel a babakocsis futással, a végén eddig mindig az jött ki, hogy azért több az ellene érv. Szerintem elsőre jóval praktikusabb dolognak tűnhet, mint valójában, ebben a poszt megerősített.

    Azt jól értem, hogy ezek is olyanok, mint egy sima 3 vagy 2in1 általános babakocsi, csak éppenséggel futásra is alkalmasak (ennél fogva gondolom drágább)?

  2. Köszönöm! 🙂

    Megmondom őszintén, hogy nem igazán tudom belőni, hogy “drágább”-e, mert semmi mást nem néztünk ezen kívül. Annyit tudok azóta, hogy felsőkategória. Ahogy nézem az utcán a többit, illetve a budaörsi Brendonban néha az árcímkéket, látok azért ennyiért, sőt többért is babakocsit. Ám azzal, hogy pl a mózeskosarat külön venni kellett hozzá, biztos, hogy brutáldrágává válik a piacon.

    Elvileg olyan. Az biztos, hogy tud mindent, illetve minden vehető hozzá, lásd mózeskosár. Az ülőrésze hátraereszthető, így fekszik most benne. Ha már tud ülni, akkor azt a pozíciót állítjuk majd be.
    Nagyon könnyű vele navigálni, de tény, hogy a hátsó két kerék a stabilitás miatt szélesebb, mint egy sima babakocsiban.

    A következő posztban megpróbálom majd nagyon alaposan kivesézni, bemutatni a kocsit, egy-két hét – remélem.

  3. Jogos, a drága elég relatív megfogalmazás, babakocsi fronton (is) határ a csillagos ég. Így, hogy mindent tud végülis valószínűleg megérheti, mi anno ha jól emlékszem kb. 160ér vettük akciósan, 3in1 (autós, mózes és ülős rész).

  4. Jó téma tényleg, a jövőben erre még visszatérhetsz, várom a bővebb tesztet a babakocsiról is. Kíváncsi vagyok meddig tudtok fejlődni a témában. Kb egy évvel járok előtted én végül eldobtam a futó babakocsi beszerzést, mert a környékem infrastruktúrája csak utcán engedné meg mindezt. Amire futni tudtam volna vinni tél lett és sötét, tavasszal pedig még mindig azt mondtam, hogy utcára nem. De sokszor gondoltam rá vágyakozva, főleg tavasszal, mikor a gyerek képes volt akár egy órát vagy majdnem másfeleket aludni a babakocsiban. Múltkor a játszótéren volt letámasztva egy ilyen Thule, nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy elfutok vele, de a mi krumplinkat már nem valószínű, hogy bele tudnám rakni. Ez a hajó elment, de ki tudja egy következő gyereknél még tanulnék a hibáidból. 🙂
    Ha jól veszem ki az írásból, akkor ezt a babakocsit használjátok mindenre is? Autó csomagtartója, hogy bírja? A neten elrettentő képeket látni, hogy kitölti a nagyobb autók rakterét is..

  5. Mindenre ezt használjuk. Akárhány ismerőst megkérdeztem, azt a választ kaptam, hogy több babakocsijuk volt, és vagy kifejezetten utálták mindegyiket, vagy csak szimplán nem volt az igazi. Tutira akartam menni+futóst akartam venni, gyakorlatilag más szóba sem jött.

    Pont most dobtam be a csomagtartóba, hirtelen ezt a képet tudtam csinálni. A bundazsák, illetve a telepakolt rakrész kicsit felnyomja, de ennél tud némileg laposabb lenni:

    http://www.nemmaratonman.hu/?attachment_id=16037512

  6. Na, megtaláltalak újra! 🙂
    Krumpli egy tünemény, mondhatni Édesburgonya! 🙂
    Szuper, hogy már futtok együtt! 🙂 Mondjuk ahogy olvasom, nehezített pályán nyomjátok, de innen szép nyerni! 🙂
    A Thule babakocsit néztem én is, de aztán úgy döntöttem, nem adok ennyit érte, mert ahhoz, hogy újszülöttkortól lehessen használni, kell hozzá minden kiegészítő. Így vettem újra egy Hauck-ot, most Runnert (a nagytesónak Viper volt, azzal is futottam), harmadannyiért. Tökéletesen megfelel a célnak, sétához, futáshoz tökéletes arra a max. másfél évre, amíg gyerekestül futok. 🙂
    Egyébként ha sírás van, próbáld meg már ültetni, hogy kilásson, segíthet a problémán, lassan fél évesen már utálnak feküdni. 🙂
    Hajrá nektek, ügyesen csapassátok! 🙂

    1. Pont most olvasom a napi beosztásodat, csoda, hogy egyáltalán volt időd benézni 🙂
      Köszi, megtettem amit tudtam, de gyanítom tünemény ügyben Annáé lesz az érdem 😀
      A Hauckról még csak nem is hallottam, nálad láttam először, gyorsan meg is néztem az árát, el is szomorodtam 🤷‍♂️ Ez a német kisipari, családi céges vonal egy külön világ, lásd Geridoo, aminek a létezéséről szintén nem tudtam ezelőtt két hétig.
      Megnézem, mennyire ülő az ülő pozíció, de az ilyenektől még parázom, nem venném a lelkemre, ha gerincbaja lenne miattam. Zéró tudásom van ezekről a dolgokról, úgyhogy inkább túlóvatos vagyok. Én már a hordozós sétát is túlaggódtam.

  7. Ha tudja tartani a fejét (és mivel elmúlt 5 hónapos, biztosan tudja), és úgy ül, hogy a gerince végig alá van támasztva, nem lesz baja. 😉 Ha elalszik, akkor leengeded és fekhet vízszintesen. 😊
    Nagyon strapabírók ezek a kisméretű cukiságok. 😉
    Ja, még egy fontos tanács: ha ordít futás közben, és nem tudod megnyugtatni, akkor futva told haza, gyorsabban hazaérsz, kevesebbet ordít, mintha sétálva kinlódnál vele. Igaz, hogy a járókelők csúnyán fognak nézni, de el tudsz előlük futni, mielőtt rád hívnák a gyermekvédelmet. 🤣
    (Etetés közben nagyon jól lehet telefonon olvasgatni. 😉)

    1. No jól van, ha úgy alakul, akkor kipróbálom az ültetést is, meg a gyerekvédelem előli menekülést ist 🙂
      Igen, azok, az Ősapa ismerősöm is ezt mondta, csak más szavakkal 😀

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.