Szentek, motivátorok, akaratok mögött

Facebookolni nagy hiba. Néha előfordul, hogy olyan helyekre tévedek benne, ahova nem kellene. Alapveőten jól ki van találva a rendszer, mert mindenki létrehozza magának a saját vélemény- és kiterjesztett magánéletbuborékját, és abból jószerivel ki se tekint. Vannak viszont olyan veszélyes oldalak, amelyek  valahogy mégis bejutnak a belső körbe. Azok lájkolnak valamit, akiket te lájkoltál, vagy ne adj isten, megver az ég olyan tényleges, valódi ismeresőkkel, akik valami nagyon ijesztő dolgot csinálnak.

Ahhoz, hogy az egyre nagyobb számban létező futóinfluenszereket lekövessem, hogy az instagramot, vagy neadjisten a többi nevétsemtudom közösségi oldalak – na erre már se időm, se energiám, se kiváncsiságom. Beteltem. A világ, de főleg a futószcéna valószínűleg egy űrhajó sebességével húz  el mellettem, de ez  esetben tényleg úgy van, hogy amiről nem tudok, az nem fáj.

Ha futásról van szó, nekem két személyes ismerősöm van , akik valami nagyon ijesztőt csinálnak – mármint azokon túl, akik esetlegesen később kezdtek futni, sokkal gyorsabbak és sokkal, de sokkal több kilométerük van.

1: A szent

Nádudvari Petit nagyon régóta kerülgettem, mert alapvetően túl barátságos, túl barátkozós, gyanús figura, akire egy kurva rossz szót nem lehet mondani. Éppen ezért nem is igen tudja hova tenni őt az ember. Valami nem stimmel vele. Sokáig egy cégnél dolgoztunk, talán Annával melózott ő egy csapatban is, nem tudom. Mindenesetre nekem ő mesélte először, hogy Peti komolyan fut, munkába, maratonra, meg annál tovább is.

Hogy viszonylagosan közelebbi ismerettségbe kerüljek vele, mégis egy lelke legmélyéig extrovertált ember kellett. A mára megszűnt, szédülős Optivita egyik körözős versenyén Dani hosszú kilométereket futott vele. Kicsit féltem is, amikor láttam, hogy Peti a maga  zárkózottságmentes gátlástalanságával trécseli tele Dani kilométereit. Amikor viszont Danival tudtam pár szót váltani az egyik frissítésnél, teljesen felvillanyozva nyilatkozott róla, hogy bizony amaz is zenél, tanít is, meg hát mint látjuk, fut. Magamban csak annyit mondtam, jaj, hát bazmeg tényleg, ezt én mind tudom mindkettejükről, valahogy még sem matekoztam össze az egyet meg a kettőt. Egyetlen baj van vele, súgta oda Dani. Refis.

Valóban, kicsit dísztelenek a templomaik, nem lehet mindenki oda a bálványimádásért, mint a vére velejéig katis Dani. Peti nem is örülne ennek a szent jelzőnek, amennyire tudom, a reformátusok csínján bánnak az ilyesmivel.

Pedig: az csak egy dolog, hogy hosszú évekkel ezelőtt a viszonylag jól fizető, de legalábbis biztos multis munkahelyét cserélte le a tanításra, mert neki hivatása van. Hanem talán már akkor is több volt egy elhivatott tanárembernél:  a Team Miki állandó szereplője a facebook falamnak:

“Katona Miki súlyosan beteg fiú egykori tanára, Nádudvari Péter és a csatlakozók segítségével jótékony sportolóként támogatja sorstársait. A Kosztyu Ádám Emlékére Alapítvány projektje.”

2: A motivátor.

Volt az az iszonyatosan idegesítő, talán Jó Reggelt keksz reklám, emlékeztek? És talán pont Peti volt benne a lúzer hétalvó, akinek az erkélyszomszédja már korán reggel teljesen indokolatlanul és megmagyarázhatlanul  vidáman ugrált a teraszon. Na, Enikő pontosan ilyen, valószínűleg  még akkor elviselhetetlenül pozitív, amikor nem az.  És van neki egy Facebook oldala, ahol azzal szoktam szórakoztatni magam, hogy visszapörgetek, hátha találok valami, akár csak egyetlen negatív dolgot, de nincs nála ilyen. És a legborzasztóbb az, hogy szerintem ez nem az a jól ismert kompenzálás, hogy a kirakatban minden legyen szép, hanem ő ilyen.  Valaki fülekből kap dupla adagot (én), valaki endorfinból (ő).

Tegnap pont őt olvastam, és realizáltam, hogy azok után, hogy a barátokat lerakva, egyedül, kisérő nélkül tavaly akkorát futott a Vérkörön, hogy rögtön második lett az női örökranglistán, idén már UB egyénire hajt.  (Jó régen kezdztem el írni ezt a posztot, Enikő jelen pillanatban ő a hatodik a lányok között, valahol a vége fele, Káptalanfüred után, a céltól ugyanakkor (fejben) valószínűleg még végtelenül messze. Vagy pont nem.)

Ugyan engem a jelen szituációban minden nagy verseny gondolatától elkap a fázhatnék, de ettől függetlenül marhára szurkolok. (És nem csak neki, hanem annak az egész ismerettségi körnek, akik minden zsigeri hitetlenkedésem ellenére bebizonyítani látszanak azt, hogy az önmegvalósítás Fehérváron vagy a környékén nem lehetetlen. Legyen az akár sport, vagy valami teljesen más szerelem.)

Az alapvető baj ezzel a két emberrel az, hogy valahol nekem is beakad a lelkesedés. Petitől is azt látom, hogy korán reggel letol 30 kilit, Enikő is folyamatosan reggel kel, és tudom, hogy valahol, valamikor Tiricz Irénről is olvastam, hogy gyerek mellett, valami kibaszott lehetetlen időpontban futja a koromsötét erdőt. És tudom, persze, hogy tudom,  ezer, tízezer, millió ember teszi le az asztalra a napi edzésadagot, mire másnak egyáltalán elkezdődik a nap.

3: Az akarat

Reggel hétkor már vagy harmadszorra ébredtem meg, egyszer tuti, hogy felkeltem, amikor Anna átment Krumplihoz (külön alszik). Nyilván felkelt külön a macska is, mert az nem létezik, hogy mi ne miatta keljünk fel. Vakon, tántorogva enni adok neki, elindítom az ivókútját, és amikor tüntelőleg leül a teraszajtó elé, akkor behozom neki a kurva cicafüvet is. És valahogy visszaalszom. Aztán újrakelt, mert hiába macska, neki társasban sokkal jobban bejön az élet.

Valamiért nem vagyok iszonyatosan összetörve, és elkövetem azt a hibát, hogy eszembe jut a minapi facebookozás. Valami elementáris, iszonyatos lelki erővel nem eszek, csak egy fél zsemlét. Rátolom a kávét, viszonylag gyorsan túl vagyok az elinduláshoz szükséges minimum két vécézésen, és már felöltözve  hajkurászom a dögöt a lépcsőházban. A bemelegítés is megvan.

Az elindulás nem kimondottan katasztrófa, nem is erőltetem, felőlem aztán hat harminc is lehet a tempó, semennyire nem érdekel. A héten volt két gyorsabb öt kilométerem, nekem annyi jelenleg bőven elég.  A harmadik kilométerre mégis teljesen elfogyok. Nem tudom, hogy elmondani, ez valami  mindent átható, leküzdhetetlen kombinációja a bioritmus ellenkezésének, a végletes akaratgyengeségnek, megfejelve mindezt az edzettlenséggel.  Nem ugrik szét a pulzus, nem esik le a vércukrom, bár valami, valahol nyilván messze nem optimális. Ettől függetlenül tíz kilométert pár óra alvással, reggelivel, havi száz kilométerrel bármikor le kellene tudnom futni ennyi év kocogással a hátam mögött.

Hát most nem tudom. Enervált, tompa, és hisztis vagyok. Nem akarom. Az albertfalvi gát fele megyek, jönnek, csak jönnek szembe a reggeli gátjárók, kocognak, futnak, a kezdők sétálnak. Integetünk. Tartom magam, még futónak látszom. A harmadik kilométercsippantásánál aztán kiszakad belőlem a nemakarás, lestoppolom, nyújtok vádlira, derékra, gerincre. Az egyik férfi, akivel ezelőtt mindössze pár perce boccintottunk egymásnak szemben haladva, visszafordult a gát végén, már be is ér, kérdezi, hogy minden oké? Mondom persze, semmi gáz. Azt válaszolja, akkor hajrá. Hajrá, hagyom annyiban, és lassan elindulok utána. Az újonnan nyílt DunaFok parkban újra megállok. Kút, alibi ivás. Nincs még igazán meleg, de végig süt a nap, hát alaposan behűtöm a mindkét csuklóm, hadd menjen az idő. Azok az arcok mennek el mellettem,  akik nemrégen szembe jöttek. Egy nő két, vízzel teli, kétliteres petpalackot tart a kezében súlynak, úgy húz el mellettem, és ugyan utána indulok, de egyre nő a táv. Hát faszom. Átfordulok inkább az aluljárón kesresztül a sínek túloldalára, aztán valamelyik egész kilométernél lenyomom, hagyom a francba az egészet. Sétálok. Elsétálok haza, lehúzom ezt a savanyú szagú göncöt magamról, bekúrom a sarokba, és soha többet nem indulok el.

Egy kilométert gyalogolok, vissza a gátra, hogy legalább a nap süssön, ha már izzadt cuccokban rugdosom a kavicsokat. A hajrázó csávó éppen az újabb körét róva megy el előttem, vigyázok, nehogy meglásson. Még mindig rengetegen futnak, egy isteneset káromkodva nekilendülök magam is, gyűlölöm, hogy sétálva végtelenné nyúlik a táv, gyűlölöm, hogy mit gondolhatnak a futók egy sétáló, technikai ruhás emberről.

Az akarat már a gátról elfordulva ér utol. Még csak rendes futóruhája sincs. Egy vékony, műszálas, zsebes nadrág lobog a térdei körül, elhízott felsőtestén egy poló és egy fekete hurkamellény feszül.  Minden erejét beleadva előz le engem, aki luxushisztibe burkolózva poroszkál kábé nulla befektetéssel. Irgalmatlanul keserves izzadságszagot húz maga után, de csak megy, és megy, és megy. Beállok mögé, nézem őt, és meg sem próbálom visszaelőzni, vagy megmutatni neki, hogy az nem úgy van ám. Megérdemli, hogy elől menjen, én megérdemlem, hogy mélyet lélegezzek az izzadságszagából. Valahogy így néz ki, amikor valamit akar az ember, vajon voltam én ilyen valaha is?
Felveszem a ritmusát, meg sem próbálok kitérni mögüle, tisztelettel kísérem a hazafelevezető úton, és aznap meglesz a tíz kilométerem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük