Az első szalagok

Loading

Leghátra mentem. Találtam pár fehérvári ismerőst, bekéredzkedtem az asztalhoz, hátraoldalaztam a pincefalhoz legközelebbi székhez és leültem. Leginkább csak magam alá húzva az egómat, begubózva figyeltem a zsongást, mint reggeli macska, falun, talán éppen Miháldon, a sparherd mellett, a népek ébredése után. Vártam a leeső falatokat, mint Tamás. Aki egyébként lány macska volt.

 

img_2586.jpg

 

A Bodri Trail leginkább azért volt fontos, mert ez volt az első trail versenyem. Nem akartam szűzen menni Szentendrére, tudni akartam milyen érzés, mit, hogyan kell csinálni, hogyan kell nem kilógni a sorból, tudni akartam, hogy odavaló vagyok-e egyáltalán, vagy semmi keresni valóm nincs egy ilyen rendezvényen? Hogy kell viselkedni, mit kell felvenni, és ami a legfontosabb: futni kell-e az emelkedőn? Bazmeg, lehet, hogy én leszek a legutolsó?

Nem fogok hazudni, nagyjából az egész futófelszerelésemet elvittem magammal, nem is csak azért, hogy mindenképpen be tudjak olvadni, hanem azért is, mert a tél idén pont erre az öt órára esett

Ötven infó/másodperc sebesség mellett szépen, komótosan összepakoltam a zsákot. Eldöntöttem, hogy nem viszek benne vizet. Hiba volt. Éppen, hogy nem Tanulópénzes Hiba.

Odakint fagyott, ennek ellenére elég lazán öltözött a jónép, nagyon kevés széldzsekit láttam ahhoz képest, hogy én titkon arra készültem, hogy minden egyes holmit felveszek, ami belefért az 50 literes táskámba. (Kipsta. Review később, de jegyezzétek szavam, boldog vagyok.) Adtam egy esélyt, mintha tök laza lennék, körbe néztem egyszer, majd adtam mindenkinek még egy esélyt, körbenéztem másodszor is, de csak nem öltözött fel senki, úgy látszott, hogy minden egyes lemming valóban egy szál halászhálóban akár nekivágni a Delta főcímzenéjének. Akik kábé márciusban lesznek kibaszott negyven évesek, mint én, vagy ne adj isten, még ennél is,hogy mondjam, sokat látottabbak, (ami lehetetlen)  azok tudják miről beszélek.

Az asszimilálódás kényszere miatt végül úgy döntöttem, hogy a Nike nagyonpackable leárazvaisnagyondrága dzsekimet nem veszem fel, hanem a polómra felveszem a két vékonyabb hosszúujjút, ami elhoztam, és akkor legyen mindenki boldog. Mivel senki nem vett fel futósapkát, hanem vagy csak teljesen alkalmatlan kötött sapit, vagy csősálat csavart be sapkává, úgy döntöttem, hogy én is bevetem a futónapszemcsim mellé ingyen kapott Mountexes Bluff csősálamat, és a fejemre húztam. A kesztyű népszerű volt, hát azt is felhúztam végül.

Az Adidas Terrexben vezettem le Paksról, hogy mégis legyen benne pár kilométer, mire rajthoz állok. A zsákba bepakoltam végül két gélt, meg egy félig megrágott energia szeletet, a telefonomat, egy csomag papírzsepit, és természetesen a Sarkcsillagban vásárolt összegyúrható hydrapack poharat, mert azzal fenyegettek, hogy a frissítésnél nem lesz pohár. Én azt hittem, hogy mindenkinek minimum Salomon összegyúrható pohara lesz (ugyanattól a gyártótól, a Hydrapacktól), és majd én leszek a józan és megfontolt a majd 500 forinttal olcsóbb, nem Salomonozott Hydrapack poharammal, de végül kiderült, hogy mindenki vagy valami pöttyös, tábori, túrázós csajkába, vagy kulacsba kérte az innivalót, és nagyjából én voltam az egyetlen aki terepfutós pohárba invesztált. (De ha már így kérdezitek, elmondom, hogy szerintem a Salomon nélküli Hydrapack pohár jobb, mert némileg merevebb műanyagból készült, tehát amikor használni kell a minden egyes alkalmommal kevésbé komfortosabb, és általad egyre kevésbé uralt szituációban, a frissitőasztalnál, akkor a picit keményebb anyag vélhetően könnyebben kezelhető, mint a teljesen puha. Itt még mindig a futópohárról beszélek, és arról, hogy hosszabb távoknál, már nem egészen vagy önmagad. 

Leadtam a táskámat és a dzsekimet, elmentem párszor vécére, és csak egyszer estem pánikba, hogy elvesztettem a telefonom. Visszarohantam, de sor volt, és éppen használták is harmadik karámot, ahol előtte voltam. Elnézést kértem mindenktitől, elmagyaráztam, mi a helyzet, és bekopogtam, hogy ott-e telefonom. Amikor nem kaptam választ, akkor azt mondták, hogy ne zavarjak, biztos telefonál, próbáljam meg később. Ez mindenki másnak vicces volt rajtam kívűl. Aztán hátranyúltam és rájöttem, hogy nekem minden futóholmimban zsebem van, mert én ezt akartam, és már eltettem a telefonom. A visszavonulást próbáltam a lehetőségekhez mérten méltóságteljesen véghezvinni, mintha mi sem történt volna. Azzal nyugtattam magam, hogy sikerült. Ez másoknak továbbra is vicces volt.

Az első felfokozott készülődés jeleire összeszedtem magam, kimentem a hidegbe, majd az ismerősök láttán rájöttem, hogy a 40 kilométeres táv indul, és, hogy nekem még mindig van fél órám.  A visszavonulást próbáltam a lehetőségekhez mérten méltóságteljesen véghezvinni, mintha mi sem történt volna. Azzal nyugtattam magam, hogy sikerült. Annyi előnyöm volt ezúttal, hogy legalább tudtam úgy csinálni, mintha fotózni mentem volna ki. Lőttem párat Nedybalira, ő volt a legversenylovasabb a rajtvonalnál, látszott, hogy teljes feszülésen van. A testbeszéde azt mondta, hogy nyerni jött. Második lett, három percet kapott az első helyezettől, akit nem ismerek. 

 

img_2618.jpg

 

Újra az embereket néztem a biztonságos melegben. A pince tele volt mindazokkal, akik érthetnének engem, akiknek és akikről írni akarok, és akik nem ismernek engem. Egy lány a  vizesputtyonyából szívta ki a légbuborékokat, egy fiú a mellénye és dzsekije között vivodótt, Röchricht Gábort néztem előttem az asztalnál, ahogy az újonnan vett Salomon zsákjába pakol, majd egy újabb srác remegő keze vonta magára a figyelmem, ahogy futóövében a holmijait ellenőrizte a csomagleadás előtt. Pillanatképek, amelyek csak nekünk mesélnek érthető történetet.

Tíz perccel kilenc harminc előtt másodszorra is kimentem a pince elé. A két hosszújjú bevált, meglepődtem, hogy nem fúj át rajtuk a szél, viszont érezhetően sokkal jobban szellőztek. Azonnal tudtam, hogy a felfeléken ez nagy könnyebség lesz a befülledős dzsekivel szemben. Bocs, Nike Shield Convertible Running Jacket. Imádlak, de ezt most mások jobban tudták nálam.

Visszaszámolás. 200 fő nevezését fogadták el távonként, a speaker szerint, hogy óvják az erdőt – mintha gondolatolvasók lettek volna Öcsiék. Nem is érzem tömegnek, inkább valami csapatnak a kapu alatt didergő, ugráló, színes emberhalmot. A szokásos rajtzene az Eye of the Tiger és a Vangelis között , ezúttal a tempósabbjából. Még az is lehet, hogy maga a tigris ment, én a rajthangulatokról is folyton lepattanok már évek óta. Lenyomom az órát, kapásból megfordulunk, és megyünk ki a Bodri területéről. Valaki leejti a Biotech géljét, pont fel tudom szedni. Előre kurjantok, kocogok, hogy kié, egy lány bejelentkezik érte, megköszöni.

A cipő fura, érzem az alacsonyabb dropot, érzem, hogy vékonyabb a nyelv, kicsit szorít a fűző, de annyira pont nem, hogy megálljak miatta. Tapasztalatból tudom már, hogy el fog múlni a halvány zsibbadás. Az biztos, hogy az Adidas Terrex sokkal minimalistább a tankszerű Kalenjihez képest. A lábujjak is sokkal kevesebb védelmet kapnak, szinte nincs semmi merevítés elől, amikor már fáradtan jól belerúgtam valami letörött faágba, meg is kaptam érte a kellő büntetést. Érezni, hogy a klasszikus 10-12 mm helyett sokkal alacsonyabb a drop, ez a ground feeling egy ilyen terepfetisiszta dolog, Állítólag sokkal jobb a talajérzet, a stabilitás, ha közelebb van az egész talpad a talajhoz. Plusz terepen elvégzi a csillapítást maga a föld, nem kell félni az aszfalttól. Mindennek megfelelően maga a talpbetét is csak egy papírvékony réteg. Az Adidastól sokkal kevesebb támogatást és védelmet kaptam mint a Kalenji Kiprun MT-től, könnyebb is volt a cipő, és jobban is haladtam benne. Ennek megfelelően kell értékelni az egyik és a másik cipőt, ideje és célcsoportja van mindegyiknek. Egyik sem bukott el a szememben. Ha lenne miért, mind a kettőből lenne egy a szekrényben. 

 

img_2648.jpg

 

Meglepedőm, hogy Márkus Öcsiék nem akarnak már rögtön az elején megölni, sőt az első emelkedő után is faszán futható rész következik. Síkban haladunk. Jó hosszan. Tudok futni. Egy futóversenyen. Ez teljesen szokatlan érzés, ki kell használni. Ez lesz aztán egész kör legjellemzőbb tulajdonsága, amiért igazán hálás leszek: letolták a torkunkon a kötelező 800 méter függőlegest, de egészen határozottan fel lehetett osztani a szakaszokat futható és felejtős részekre. Ilyen jellegű, sokat futható terepen még soha nem voltam, gyakolatilag megváltásként éltem meg, sőt, az egyenletes talajú, lejtős szakaszokat főleg az elején és főleg magamhoz képest úgy megfutottam, mint egy fiatal és nem éppen negyven évéhez közeledő, pókhasú isten.

 

52840261_952409161619962_4660228155418607616_o.jpg

52783953_953242558203289_5404125819754774528_o.jpg

 

A föld leginkább fagyott volt, ahol engedte a tudásom, és a formám, ott tényleg aszfalttempóban lehetett hancúrkodni. Na meg néztem ám pár videót arról, hogyan kell lelefé futni, és kurvára meg voltam győződve arról, hogy piszkosul jól nyomom. Az elején talán igazam is volt. Viszonylag sokat hoztam a 29 kilométeres népgyűlésen. Jó, a hátulján.

 

img_2622.jpg

 

Az első frissítőponton meg sem állok, mert ott csak a gyengék állnak meg, vagy akik csak csajozni akarnak. Túl közel van, a következő valahol 10 km környékén jött, ott szokás szerint egy banánt és egy pohár vizet szedtem fel.

A következő a frissitésig – a harmadikig – sok minden történt. Az egyik legmarkánsabb történés az volt, hogy rájöttem, hogy az az egy banándarab keservesen kevés kaja volt.

Erre leginkább akkor eszméltem rá, amikor Csanya egyszer csak elment mellettem. Majd megtett még öt további lépést valahol 20-30 cadence között, és máris 200 méter előnye lett. Pedig addig milyen jól tartottam őt magam mögött! Nem is tudtam róla. 

 

img_2634.jpg

 

Valahogy el is gondolkoztam, és valamelyik következő, lefele tartó kanyarban egyszer csak azt vettem észre, hogy  nemcsak ő, hanem egyszerre hárman, akiket egyébként bedaráltam és megmutattam, hogy hol a helyük, úgy rongyolnak el mellettem, mintha éppen bokorban szarnék. És akkor ránéztem magamra és rájöttem megint csak botorkálok, kelletlenül zötykölődök lefelé és rájöttem, hogy fennforgás van, én kérem elfogytam, mindenki álljon meg!

Mit ad isten, pont volt egy félig megrágott Power Bar a zsákomban (Anna volt az elkövető, nem a cica) és megrágtam a másik felét, és iszonyú elszántan igyekeztem magam felpumpálni és zúzni a lefeléken. Aztán szerencsére Csanya úgy félrevitte a bandát (tuti ő volt), ahogy kell, és öt perc disznótúráson botladozás után azt láttam, hogy egyszer csak megállt az eleje kb. száz méterre előttem. Abban a pillanatban értelmet kapott a “főkolompos” meg a “birka”, valamint a “nyáj” kifejezés. Ránéztem az órámra, amit addig gyakorlatilag teljes mértékben figyelmen kivűl hagytam. Pontosan látszott a térképen, hol basztuk el. Kiváltam a nyájból és újból gondolkodó saphiens saphiensként megindultam visszafelé. Előttem, mögöttem ugyanúgy megfordultak. Megtaláltuk a szalagot is, ami esetleg csak akkor lehetett volna csak feltűnőbb, ha a nyakunk köré tekerik. 

 

img_2645.jpg

Nem látszik, de a szalag mögött fánál, neked balról kellett volna érkeznünk, erre felfelé. Mindenki a kényelmesebb irányt választotta…

 

Azt hiszem ez volt az első, nagybetűs terepversenyes élményem. Teljesen felizgatott! Viszonylag olcsón megúsztam és megtanultam a leckét. Szalagot, térképet figyelni, értelmezni, nem bebutulni. Haladni, alkotni, gyarapítani, fényre derülni.

Csanya eztán nem előzött meg. Az előző, elhaladós sebességére emlékezve megértettem, hogy valószínűleg tojik az egészre, csak pacsizni jött, de nem fájt, a lényeg, hogy előtte voltam. Az eltévedés pályára érkező safety carja újraírta A Terepfutás Történelmét. 

A következő frissítés már valahol félmaratonnál volt, Grábócon, ahol teljesen sportszerűtlen módon szinte alig töltött el bármennyi időt. Mármint még mindig a Csanya. Elköszönt egy nagy sziával, és mintha nem is az önkénteseknek címezte volna, a két pofára tömött két fél karaj lekváros kenyér között középen még kiszorítottam magamból egy visszaköszönős sziát neki. Aztán rájöttem, hogy egyrészt haragszom rá, valamint, hogy másrészt nem is nekem szánta.

Talán ideje lenne kicsit elengedni a celebeket.

Az új tapasztalatomnak (a banánvég nem elég) megfelelően szégyentelenül telezabáltam magam az asztalnál, megittam két pohát vizet, középen meg egy isot is. A harmadik pohárral már megindultam gyalog, ahogy a nagyoktól láttam. (A celebek, még mindig.) Kellett a kaja, és itt már tudtam, hogy jó lett volna legalább egy softkulacsot elhozni. Nem szomjaztam el, de majdnem, komfortosabb lett volna nem csak 10 kilométerenként inni. Felesleges spórolás volt minimálban elindulni.

Oké, itt vagyunk kábé húsz kilométernél, kirándulós üzemmódban. Egy: ez eddig rutin. Nem voltam ugyan elől, mert azok, akik elől voltak (futni jött celebek) már valószínűleg eddigre beértek, letusoltak, és megebédeltek, valamint megírták a saját beszámolójukat, de nem tört össze, nem őrölt fel. Játékélmény (nem játék) volt. Kettő: innen leptem meg magam.

A lábaim már 15 környékén azt mondták, hogy ők akár haza is mennének, itt már be voltak állva, egyetlen izmom sem volt friss. Ugyanakkor semmi olyan, amit ne ismernék, vagy ami miatt aggódnék. Mozgásban maradtam. Nem ölt meg mentálisan a hátralévő táv, nem lettek hangosak a hangok, amelyek azt mondták, hogy innen akár sétálhatnék is. Lekötött a terep, lekötöttek a velem haladók, akikkel egymást előzgettük, és őszintén szólva azt éreztem, hogy 10 kilométert MINDIG le tudok futni. És ez nem harminc kilométer volt, hanem három 10 kilométeres szakasz a frissítések között. 

 

img_2629.jpg

 

Haladtam. Itt találtam rá arra a mozgásra, amit eddig kivélel nélkül hiányoltam az ösvényeken magamtól, arra a valóban lassú kocogásra, amivel a hosszú, sunyi emelkedőket is meg tudom futni, és ami még pont hogy gyorsabb a gyaloglásnál. És ez kitartott végig. Amikor gyaloglómozgásra kellett váltani, nem haboztam, volt egy nagyon látványos előzésem is így, gyalogolva léptem el egy felfelé futómozgást végző srác mellett. Nem vette zokon, úgy gondoltam hát, hogy ő pontosan azt csinálja, amit Kilfish mond mindig: szándékosan tartotta akkor is a kocogóritmust, amikor már lassabb volt, mint a  gyaloglás.

 

img_2678.JPG

 

És haladtam. Lassan kocogva ettem meg, alig-alig gyorsabban mozogva mindazokat, akikkel addig egymásnak szolgáltattuk a kvázitársaságot. Csanya végig csacsogott, megelőztem őt is. Elhatároztam, hogy ha még egyszer futni támad kedve, lebeszélem róla. Ezt így nem lehet, holmi random belefutásokkal demoralizáni a szorgalmasabbját!

István, az egyik fehérvári srác, valahol ennek a szakasznak a közepén, vagy kétharmadánál előz meg, utolértek a negyvenesek. A nagyon elejét nem is láttam, biztos olyan szakaszon vágtak elénk, ahol nem egy vonalon vitt az utunk.

Az órámon jelzett útvonal ezen a részen már jóval többször megbízhatatlan, mint addig, legalább három-négy alkalommal teljesen másfelé visz a felszalagozott út, mint amit az amúgy friss, Gpsiesre feltöltött track mutat.

Az utolsó frissítésnél még majdnem “beérem” az ismerősömet de aztán megint annyit kaszinózok a svédasztalnál, hogy mindenki eltűnik, gyakorlatilag egyedül vágok neki az utolsó szakasznak. Annyit még hallok, hogy valakinek azt mondják, innen még nyolc kilométer. Felháborodott válasz érkezik, 23-nál még 8 km? Nem is értem, miért hiszi el bemondásra, honnan tudnák az asztalnál pontosan? Majd összerakom, hogy bárki is kérdezte, már fárad, viszont én még képes vagyok mérlegre tenni az elhangzottakat. Új élmény, hogy nem én vagyok leginkább elkészülve.

Nem készülök innen már semmi feszülésre, és ahogy sejtem is, innen már valóban lefelé visz az út. Igyekszem úgy tenni, mint aki még képes a lejtést kihasználni. Talán nem olyan sokára valami visszhangot is meghallok, egyszerűen nem lehet már túl messze a cél, szó nincs semmiféle nyolc kilométerről. Eddigre teljesen egyedül maradok, egy valaki volt előttem a negyvenes táborból, valami zöld pamutpólóban, de ő meglép előlem, a kanyarban sem látom. Követem a sárga szalagokat, megindul velem a pálya még meredekebben a völgybe, most már folyamatosan hallom a hangosbeszélőt. 

Két zaj érkezik mögém, és csalódottan rájövök, hogy ketten még behoznak a cél előtt, nem tudok már semennyire sem gyors lenni lejtőnek. Harminc kilométer etikám van eddigre terepfutásversenyből, ennek megfelelően próbálom egy ideig tolni, ahogy tudom. Aszfaltvályúban futunk a pincészet felé, középen egyre vastagabb a jég, és amikor látom, hogy nem tudnak majd eljönni mellettem, intek nekik, hogy gyertek, nem fogunk elférni. Mintha meglepném őket, a második, a lány szabadkozik is, hogy ááá, ő nem olyan gyors. Arra gondolok, hogy úgy lehet vele, mint én, amikor nekem is felajánlották többször, hogy menjek el, ha tudok. Én visszautasítottam, jó volt nekem is az adott tempó. (Nem akartam belehajszolni magam túl nagy tempóváltásokba.) A lány nem utasít vissza, szabadkozva, de azért elmegy mellettem, és még a végén sem tudom befogni, amikor ellaposodik az ív a Bodriék területe előtt.

5:39-cel húz be a tempó a célba, és bár eléggé készen vagyok egy pillanatig az villan be, hogy nem, ez még nem a vége, ez még nem az a tántorgás, amikor alig tudok egy helyben állva maradni, hogy a nyakamba akasszák a kötelező érmet.

Maradt bennem még egy egészen kicsi, amit ugyan nagyobb tempóra biztosan nem tudtam volna váltani, de talán távra, esetleg. Pörögve maradtam, fotózgattam,  tusolni mentem a vendégházba. Ettem a minden valaha látott és kostólt futóstésztásánál nagyvonalúbb és finomabb vega, rakott tésztából. Ittam vagy öt pohár szódát, bor nélkül, megittam egy duplaeszpresszót, és a végén, amikor nem volt mit már hova odázni, mindenféle dráma nélkül visszavezettem Paksra. Ez azért fontos, mert tavaly májusban, miután gyakolatilag fizikailag rosszul voltam a futás után, Anna vezetett haza, a szüleihez.

 

img_2650.jpg

img_2653.jpg

img_2654.jpg

img_2649.jpg

 

Most még csak arra sem kárhoztattam őt, hogy eljöjjön velem, vagy értem. A kis Szénás körök után biztos voltam benne, hogy túl fogom élni a Nagyfröccsöt is. Amit nem tudtam, és amit az utolsó 10 kilométerem fogtam fel, hogy majd egy perccel jobb átlagot hozok, mint az inkább többé, mint kevésbé hasonlító Szénáson – még ha az 2 kilométerrel és 100 méterrel vastagabb is ennél a szekszárdi pályánál. A szénás-körös 4:14 és az itteni 3:31 között, még kerekítve is van fél óra különbség. De legyen csak 20 perc. Az annyit jelent, hogy meg tudnám csinálni a Szénást négy órán belül. Nem felejtem el, hogy most nagyon alám játszott a szokatlan hideg, de nem hagyom elvenni az örömöm. Szerintem picsa nagyot mentem a Marcsinkóhoz képest. Szarrá aláztam, sehol nincs hozzám képest.

Tudnék saját magam sokkal jobb verziója lenni.

 img_2656.jpg

 

Ez a verseny nem. Nem tudna saját maga sokkal jobb verziója lenni. Ez úgy, ahogy van szinte tökéletes volt. Semmi olcsóskodás, semmi gagyiság. A polók választhatók, de csak megvehetők, de azért mégis jut egy nem ronda csősál, Garmin felirattal a nagyborítékba.

A pálya nem túl hosszú trailes sétakarrierem messze legjobbja volt. Érthető, értelmezhető, nem csak a tájékozódás szempontjából, hanem a futhatóság tekintetében is. Felvonultatott egy rakat embert, akiket jó volt távolból megnézni, közel lenni hozzájuk, és maga a közösség is szuper volt, otthon éreztem magam. Mintha megérkeztem volna. A Bodri pincészet pedig teljesen odaadta magát, senki nem húzta a száját, vendégként kezeltek az étkezésnél is. és a vendégházas zuhanyzásnál is. 

Boldog voltam itt, akkor is, amikor éppen nem. 

11 hozzászólás “Az első szalagok” bejegyzéshez

  1. Gratulálok – és az írás is kurva jó 😉

  2. Egyik legjobb írás szerintem.
    Csak így tovább.

    Üdv. Kelemen Mário

  3. Na ezt jól megcsináltad! 🙂 tényleg első trail versenyed volt? :O
    Én nem szoktam spórolni a zsákba tett dolgokkal, mert azon az egy kg-on semmi nem múlik. Innivalót pedig nagyon régóta viszek trailre is, utcaira is, hogy ne csak.akkor szlopálhassak, ha frissítőpont van. Sőt a Csanya versenyeken, ahol várakozás van, simán továbbmegyek, ha van nálam elèg kaja-pia, és épp nem kivánok semmit az asztalról. Kivéve UTH az.olyan hosszu, h muszáj volt megállni.alibizni, persze sópótlásnak álcázva, vagy kávézni… 😀

  4. @igor1974: Dezsavűm van 😀 Köszönöm!

    @Warloo93: Szia Mário, köszönöm, azon leszek 🙂

    @rrroka: Megtanultam, szerencsére még azelőtt, hogy nagyobb baj lett volna belőle.

    Igen, ez volt az első, a legjobb választás volt, bár zéró összehasonlító alapom van :))

  5. Gratulálok én is, már Garmin Connecten is láttam, hogy sokkal jobb tempót mentél, mint amiket általában szoktál terepen. Bár úgy emlékszem régebben ódzkodtál a versenyzéstől/versengéstől, ebből a posztból azért nekem az jött le, hogy mégis csak ráéreztél itt az ízére, szerintem ezért is futottál ilyen meglepően gyorsan.
    Ha már meg lettem említve, annyit pontosítanék, hogy én csak az edzéseken csinálom azt, hogy megfutok minden emelkedőt csak maradjon a futómozgás- ez szerintem tök jól erősít – versenyeken már simán meggyaloglom azokat, ha úgy érzem, hogy célszerűbb, hatékonyabb úgy mint futva.

  6. @Kilfish: Ez nehéz ügy, mert véletlenül sem szeretnék álszent lenni. Mai napig nem tudom eldönteni, hogy azért nem vagyok kompetitív, mert általában véve tehetségtelen vagyok ehhez a szituációhoz, vagy eleve nem vagyok versengő, és mivel kerültem ezeket a helyzeteket, nem vagyok se fizikailag, se fejben edzett hozzá. Hülyeség lenne ugyanakkor tagadni, hogy emberből vagyok, tehát bőven vannak gombjaim a hiúság, büszkeség, stb területen, amiket nyomogatni lehet.

    Ezek a pillanatok, amiket kiemeltem itt , azt hiszem sokkal inkább magamról és magamnak szólnak, nem igazán másokat győzök le bennük. Amikor azt mondom nagy mellénnyel, hogy bedaráltam őket a lassú futómozgásommal, sokkal inkább arra gondolok, hogy ÉN IS gyalogolni szoktam ilyenkor (ők én vagyok) – ám végre most nem, most végre többet tudtam futni.

    Ránézésre 20 évvel idősebb férfivel kerülgettük egymást (azt hiszem ő van a kilátós képen, az ő hátát fotóztam le, de már nem vagyok benne biztos.) jó hosszú ideig. Valahol a kétharmadánál mentem el mellette véglegesen, de akkor is ő szólt oda, hogy balra, nem jobbra. – Nekem ebben semmi vetélkedős győzelmi érzés nem volt, és nem azért, mert nem tartok méltó ellenfélnek egy idősebb valakit, hanem mert azt éreztem, hogy bazmeg, simán visszakínált vagy négyszer, és semmi mást nem szeretnék, mint ősz hajjal majd ilyen badass lenni. Aztán mentem tovább a magam tempójában, és reméltem, hogy kitartok, mert baromira élveztem, hogy ha lassan is, de futok.

    Mindenképpen hatalmas motiváció volt a közösségi futás, imádtam, hogy hasonszőrűek vannak körülöttem, igen, fejben használtam is őket valamennyira a gyorsabb haladásra, egyfajta belső játékként – de nekem ez messze van a helyezésvadászattól. De aztán lehet, hogy nincs igazam.
    (Plusz elég hideg volt és nem öltöztem túl.)

    Nem tudom érthető-e, vagy van-e bármi értelme annak, amit leírtam, nem igazán tisztáztam le soha magamban ezeket a dolgokat, túl közel vagyok ennél a támánál magamhoz, hogy tisztán lássam a miérteket és hogyanokat.

    Felfelé futás: igen, emlékszem, hogy csak edzésre tanácsoltad nekem is – de az a csávó annyira úgy nézett ki, mint aki tudja, hogy mit csinál, hogy arra tudtam csak gondolni, hogy neki ez kvázi edzés lehet, de mindenképpen szándékos. Másképp nem tudom elképzelni, hogy tovább szopatta volna magát, főleg, amikor elléptem mellette gyalogolva.

    Szoktam gyakorolni ezt én is néha, de általában kiszakadok belőle, nem tudom végivinni így az emelkedőket. Ilyenkor szídlak.

  7. @téglánakgyors: Szerintem valami olyasmi ellen tiltakozol, amivel az égvilágon semmi baj nincs. Én is hasonlóan gondolkodom hozzád, abszolút nem tartom magam kompetítiv alkatnak, a legfontosabb számomra az, hogy én magam hogyan itélem meg mennyire csinálom jól azt, ami jelentős részét teszi ki az életemnek, legyen az sport vagy munka, és az pedig teljesen másod vagy sokadrendű, hogy ez a teljesítmény a többiekéhez képest hanyadik a sorban. Viszont ha már elmegyek egy versenyre, oda azért megyek, hogy a maximumot hozzam ki magamból, ott mérjem fel, hogy mennyire sikerült elérnem azt, amin a megelőző hosszú időszakban dolgoztam.
    Egy sík aszfaltos verseny pofon egyszerű dolog, ott tök mindegy hanyadiknak futok be, a viszonyítási alap az, hogy hány perces kilométereket mentem. Egy terep verseny viszont sokkal bonyolultabb, ott pl. honnan lehet tudni, hogy egy 6:30-as kilométerátlag gyors, vagy nagyon is lassú? Nagyban függ ez attól, hogy kilométerenként hány méter szintemelkedést tartalmaz átlagban, de az össz szintemelkedés eloszlása is sokat számít. A Visegrád Trail kb. 1100 m-t tartalmazó 29 km-es versenye pl. azért szivatós szerintem, mert az az 1100m az első 20km-ben van benne, ráadásul a táv felénél 2 elég meredek szakasszal. Ha a 29km végig egyenletes hullámvasút lenne, szerintem gyorsabb lenne a pálya. Úgyhogy pl. egy 1 óra 40 perces sík félmaratonhoz hogyan viszonyul ez a verseny, hány perces átlagkilométerekkel lehetek elégedett, és hány percesek számítanak csak kirándulásnak? Itt jön be nálam, hogy akkor a viszonyítási pont legyen az, hogy a mezőny első hány százalékában végzek. Ez az egyik része a dolognak.
    A másik pedig az, hogy a maximumot szerintem szinte kizárólag csak versenyeken tudjuk kihozni magunkból. Ott van az, hogy a frissítő pontokon segítenek nekünk, ezért nem kell annyi cuccot magunkon cipelnünk egy hosszabb futásra (én nem is értem a hátizsákos futókat ultra alatti versenyeken, főleg amikor utcai félmaratonokon és maratonokon látok camelbackes alakokat, eléggé tulspilázottnak érzem a szerepjátszásukat), másrészt meg ott van rengeteg nyúl, akik segítenek nekünk gyorsan futni. Nem véletlen, hogy most mennyivel jobb tempót mentél mint a Szénás-körökön, ahol csak magadra voltál utalva, és van egy olyan tippem, hogy ha ismét nekimész a Szénásnak, nem fog olyan jól menni mint a Bodri Trail, mert nagyon nagy elszántság és akaraterő kell hozzá, hogy az elejétől végigtoljad egyedül úgy, hogy végig versenytempót próbálsz menni. Amikor 5-6 X 1000 méteres ismétléseket edzek általában 4:20 körüli kilométerátlagokat tudok menni, a legjobb ismétlés 4:20 alá is be tud menni, de mindig úgy érzem, hogy ez az 5-6 km egyben, pihenőszakasz nélkül kizárt, hogy ilyen tempóban végigmenne, aztán 2 éve amikor elmentem egy 5km-es versenyre mégis csak 4:05 perces kilométerek jöttek ki, olyan idő, amit a rajtnál is még kizártnak tartottam hogy meg tudom csinálni. És ehhez az kellett csak, hogy versenyen fussak és ragadjak az élmezőnyre. Szerintem aki csak otthon magában futkos és nem nagyon jár versenyekre, az messze nincs tudatában annak, hogy valójában mire is képes.
    Úgyhogy szerintem versenyezni ezek miatt jó dolog, nem kell szégyelni ha beleállunk ebbe, és nem csak szimpla közösségi futásnak vagy edzésnek kezeljük ezeket az eseményeket.

  8. @Kilfish: óóó, hidd el, ami ellen én tiltakozom, azzal sok baj van – legalábbis az én szememben ::) Ám mivel ez olyan személyes sztori és látásmód, amit nem igazán tudok és etikai megfontolások miatt nem is akarok visszaadni, inkább hagyom.

    Amit nem szeretnék, abba a helyzetbe kerülni, hogy mindig és mindenhol azt mondom, hogy nem vagyok kompetitíb, aztán itt élvezettel előzgetek és versengek – magamat is monitorozom, ha már viszonylag személyes blogot írok, legalább se nektek, se magamnak ne hazudjak.

    Mindenféle tapasztalat híján jó hátulra álltam be és nem is előzgettem nagyon az elején. Amikor pedig kiderült, hogy így nem tudom tartani a saját tempómat, nekiálltam megkeresni a helyemet – könnyen jön egy fals meglátás, hogy mennyire faszán mentem, mert csomót előztem. Ha ugyanezt a futást az elejéről indítom, akkor teljesen más élményeim lesznek bizonyára 🙂

    A Szénás-kört adom, biztos nem lesz ilyen jó tempóm, egyedül is leszek, melegebb is lesz, azért is írtam, hogy nekem az is oké, ha be tudok férni 4 óra alá. Az 14 perc javítás. Majd kiderül egyszer.

    A zsákos futást ultra alatt terepen megértem, kellhet pár extra dolog, ami egy városi futáson felesleges lehet. Az aszfaltos maratonokon én is teljes értetlenkedéssel néztem a túlfeszerelt embereket, de most már a feléről inkább azt akarom hinni, hogy nem akar műanyagpoharazni, aki pedig fasza, de őrülten, jobbra-balra lifegő futós zsákkal megy, ott pedig remélem, hogy letisztul majd a kép idővel 🙂

  9. Nagyon jó beszámoló, már már sajnáltam, hogy nem indultam idén versenyen, főleg ezen, amit már annyian dícsértek. Amikor írtad hogy PONT kulacsot nem vittél, azt hittem nagyobb baj lesz belőle, de nem.
    Részemről, az az első dolog, amit egy terepfutáshoz bepakolok 🙂 Így talán még jó is volt, hogy nem volt meleg.
    Ja, ez a gyorsabban gyaloglás, lasabban kocogás az emelkedőn nekem egy állandó tanulás és méregetés 🙂

  10. Gratula a futáshoz meg a poszthoz is, király lett! 😉

  11. @DSL: köszönöm 🙂 A kulacshiány brutál nagy fail lett volna, ha nincs ilyen hideg, így utólag nem is értem magamat, valahogy azzal tettem félre, hogy úgyis lesz frissítés. Soha többet.

    Felfelék: nekem ez erő-súly és kardióhiány kérdés. Eredményesen tudok sietni felfelé gyalogolva, ki tudok lépni, legalábbis ahogy eddig a két dombos (mindkettő szekszárdi) versenyemet nézem. A hátsó tömegben sokat előzök ilyenkor. Viszont van vagy 10-15 kiló hájam még mindig, futni nemigen tudok. Most azért jobban bemértem.

    A lefele totális elvérzés, pedig gyakorlom, videókat nézek, emlékszem arra is, amikor te írtál a technikáról Németh Csabi tábora után.

    Verseny: nem volt egy darab szájhúzós pillanata, aspektusa sem, mint annyi aszfaltos rendezvénynek, ahol voltam. Kitértek a parkolásra, adtak kommentet a tracktől való utólagos eltérésre, nem ment el mellettük semmi. Tökre öko volt az egész, ha akartál vehettél pólót, de azért mégsem volt üres a rajtszámcsomag, viszont nem került bele semmilyen szemét, és a központban előtte-utána éreztem, hogy nem a semmire fizettem 9 ropit. Figyelmes volt az egész rendezvény. Persze majd jól összehasonlítom minden mással.

    @videkiman: kösz!

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.